1. fejezet

Mint, mondtam, nem bírom ki.

Nem bírom ki, hogy ne tegyem ki :D

Szóval, itt is az 1. fejezet, lássatok neki, csmegézzetek.

Lara

 

 

Nyílvessző szeli át az edzőterem csendjét, majd tompa puffanással, a bábú szívébe fúródik. A terem, a kétségbeesett hétévesektől, az aggastyán tizennyolc évesekig tele van gyerekekkel. Kilencven százalékuknak bajnok a mindkét szülője. Öt százalékuknak csak az egyik. A maradék ötbe, pedig én az öcsém tartozunk, és körülbelül még három gyerek. Mi senkik vagyunk, úgy mond. De én teszek róla, hogy ne legyek az.

A levegő izzadságszagától nehéz, minden egyes légvétel kínzás számomra. De ezt sem mutatom. Olyan ez a maszk, amit többé nem veszek le, egy életen át játszani fogom a szerepem, amit a szüleim rám szabtak. Miután az íjazással végeztem - legalábbis, úgy érzem, hogy végeztem- akkor az oktatómhoz megyek. Szeretném a kézitusát, a közelharcot gyakorolni  Az sosem ment valami fényesen. Párokba rendez minket, az én párom, pechemre, a jövendőbeli Körzettársam, Marvel, akivel együtt  megyek a Viadalra. Miért pont ő? Bárkivel szívesebben mennék... Bár, ha jobban belegondolok, nem lesz nehéz megölni, ha esetleg ketten maradunk a végén. Szememben ördögi fény csillan meg, ahogy Marvelre nézek.

Lassan körözni kezdünk egymás mellett, forgunk, várjuk, hogy az egyikünk megtegye az első lépést.

- Milyen ironikus, nem? - kérdezi. - Az első napodon is velem osztottak párba, és az utolsón is. Remélem, most nem fogsz nyafogni, mint akkor.

- Az egy másik Glimmer volt - vágom rá, mire felnevet. Igazat beszélek. Az egy teljesen más Glimmer volt, mint az, aki most itt áll. Ő rettegett a Viadaltól, ez a mostani, viszont csak a kihívást látja benne. A kihívást, amit sikeresen teljesíteni fog. Kihasználom a helyzetét, és rávetem magam. Arcát próbálom ütni az öklömmel, de elkapja a csuklómat, majd a hátamra csavarja.

- Nekem ugyanolyan gyengének tűnik - suttogja gúnyosan a fülembe. Nem, ezt nem mondhatja büntetlenül. Térden rúgom, mire felkiált a fájdalomtól. Hasba térdelem, és lepasszírozom a földre, nyakához teszem a mutató ujjamat, ami a kést szimbolizálja. Alig várom, hogy egy igazi kést szegezzek a nyakához. Leugrok a mellkasáról, elfordulok tőle, és leporolom a kezeimet. Nem játszhat büntetlenül Glimmer Petersonnal. A következő pillanatban, valami hátra ránt, és maga alá temet.

- Ez nem ér, már megöltelek! - kiáltom, mire kezét ajkaimra tapasztja.

- Egy valamit jól jegyezz meg, Peterson. Az Arénában, soha se fordíts hátat az ellenfélnek. Akkor sem, ha halottnak hiszed - fogaimat ujjaiba vájom, még a vért is érzem a számban, mielőtt elhúzza a kezét. Undorító. Gyorsan kiköpöm a véres nyálamat, nehogy véletlenül is jusson valami ebből az emberből a szervezetembe 

Világ életemben utáltam, és ennek meg is van az oka. Az ő szülei győztesek voltak. Az enyémek, meg nem, és... a többi probléma csak a személyiségét övezi.

Marvelnek érdekes stílusa volt, tele arroganciával, büszkeséggel, és ezek ötvözete hatalmas egót kölcsönzött neki. Ránézésre is látszik, hogy hatalmas arca van - szó szerint, fröcsögősen beszélt, mindig ócsárolt valakit, vagy épp valamit. Ha ideges lett, folyamatosan köpködött beszéd közben, és nem egyszer kaptam egy nagy nyál adagot az arcomba.

Egy tökéletes Hivatásos. Igen, az volt. Érzelemmentes, büszke, és valahogy mindenki kedvence. Még a szüleim is több esélyt jósoltak neki, mint nekem.

Nyílván, ezért is undorodom tőle. Meg fogom mutatni, hogy félre ismerték ezt az egoista barmot.

Amint tehetem, elvágom a torkát.

Feláll rólam, én pedig mérgesen elviharzok. Ha régen történt volna ez, akkor az a Glimmer elsírja magát, és fut panaszkodni a szüleinek - aminek egy verés az ára.

A mostani, azonban elmegy futni, és folytatja a kiképzést - egyedül.

Így is teszek, csak előtte elrendeztem szőke fürtjeimet: gondosan két oldalra fonom őket, majd indulhatok futni. Az Első Körzet a luxuscikkeket termeli ki a Kapitólimnak, ez által a Körzet nagy része gazdag. Sőt. Elenyésző mennyiségű szegény él itt.

Régen, mindig megsajnálta őket a régi Glimmer. Az új, azonban megveti őket.

A saját hibájukból tartanak ott, ahol. Gyorsan kapkodtam a lábaimat, egyenletesen lélegeztem, ezzel is gyorsítva a tempómat. A Győztesek faluja előtt megállok, és eltöprengek. Nem sokára én is itt fogok élni, még hozzá egyedül. Nem hallom többé a veszekedést. A szüleim mostanában egyre többet veszekedtek - erre gondolok, miközben átfutok a falun, hogy a Törvényszékház márvány épülete elé érjek. A tér közepét virágokkal rakták ki, és minden bolt ablaka az Aratást hirdeti: szórólapokat osztottak, plakátokat raktak ki, nehogy elfelejtse valaki ezt a jeles ünnepet.

Ünnep...

Fujtatok mérgesen, és gyorsítok a tempómon.

Elhaladok pár nagy ház mellett, ahol gyerekek játszanak, szaladgálnak. Ők még gyerekek, de már nem sokáig.

Még pár ilyen ház van, azonban fokozatosan csökken a méretük, pompájuk, és giccsességük. Egyre szakadtabbak, régebbek, és egyre vékonyabb gyerekek szaladnak ki belőle.

Persze, nálunk is vannak szegények, de elenyésző a mennyiségük, ők azok rendszerint, akiknek se pénzük, se semmijük sincs. Így, a kiképzésüket se kezdik el, ők pedig nem tudnak harcolni. Ugyan annyi eséllyel indulnak a Viadalra, mint mi. Az Első Körzetet egy hegyláncolat választja el a Második Körzettől, amit jószerével egy áramos kerítés véd tőlünk, de nincs áram alatt. Békeőröknek kéne itt lenniük, de a Snow tudja, hogy itt jóval kevesebb a törvényszegés mint a külső körzetekben. Így, a békeőrök többségét odaküldik.

Átfutok a kerítések közötti résen - ahol hajdan egy kapu volt, de megnyitották turistaörvénynek, és rájöttek, hogy a kiképzéseknek is jó hely. A szabadban valahogy jobb érzés edzeni, és azon gondolkodni, hogy nem sokára ölni fogunk.

Futok, és meg sem állok addig a helyig, ahol le szoktam térni a turista ösvényről. Reflexből hátra nézek, nem követ-e valaki, majd futok a megszokott utamon, amíg egy barlanghoz nem érek.

Véletlen találtam rá erre a helyre, az nap, amikor utoljára sírtam, amikor meg kellett ölnöm azt a kutyát. Össze - visszafutottam, végül, ide lyukadtam ki. Ennek örülök, így visszagondolva. Legalább tudom, hogy itt van, és bármikor ki tudok kapcsolni. Leülök, hátra hajtom a fejem a falnak támasztom, és próbálok ésszel gondolkodni.

Mással nem is tudnék, mivel a szív, a szerelem, szeretet, és ehhez hasonló szavakat teljesen kiirtották a szótáramból.

Ez volt az utolsó edzésem az Aratás előtt, és ha anyáék megtudják, hogy a felét ellógtam...nekem annyi, de már rég nem érdekel, hogy mit tesznek velem.

Nem tudom mennyi ideig ülök mozdulatlanul, talán egy percre el is bóbiskolok.

Miután úgy döntök eleget pihentem, felállok, kinyújtóztatom elernyedt végtagjaimat, és hazáig futok.

Igyekszem beslisszolni apa mögött, aki a fonott karosszékben ül, szemüvegjében, és a Napi Lapot olvassa. A címlapon is hirdetik az Aratást, és, felteszik a már jól ismert kérdést: "Kik lesznek a szerencsések?" majd a szlogen: "Boldog Viadalt, és sose hagyjon el benneteket a remény". Bármilyen furcsa, megborzongok ezeknek a soroknak halván. Vagyis, látván.

Pont a lépcsőhöz érek, amikor apa megszólal.

- Az edződ telefonált - leteszi az újságot, feláll a karosszékből, és hozzám lép. Legalább két fejjel magasabb mint én, pedig én sem vagyok alacsony. - Azt mondta az edzés feléről ellógtál.

- Elmentem futni - mondom. - És gyakoroltam a... fára mászást.

- Ne hazudj nekem - kiabál rám, és megüti az arcomat. Lenyelek egy könnycseppet, és mély levegőt veszek.

- Hogy fogsz így nyerni?

- Úgy ahogy más. Az Arénában nem számítanak az edzések, különben senki más nem nyerne, csak a Hivatásosak! - köpöm a szavakat.

- Ki... ne mond még egyszer azt a szót - mondja idegesen. Utálják, ha így hívom magunkat. Pedig, ezek vagyunk. Hivatásos Kiválasztottak. Nem véletlenül aggatták ránk ezt az elnevezést, de én ezt mindig is dicséretként értelmeztem. Mármint, mióta megkezdődött a kiképzésem, és komolyan elemezni kezdtem a Viadalokat. Irigykednek ránk, és én ezt bóknak veszem. Ők azonban... mások. Ellököm magamtól, felrohanok a lépcsőn, magamra csapom az ajtót. Elhasalok a francia ágyamon, amin párnák sokasága sorakozik. Átölelek egyet, és kiadós zokogásban török ki.

Hét évnyi stressz és fájdalom gyülemlett fel bennem, ezt most tíz perc alatt kiadom magamból. Furcsának tartom, hogy újra sós könnyek áztatják az arcomat, már egészen elszoktam tőlük. Miután befejezem a sírást, saját fürdőszobámba megyek, és letusolok. Hajamat is megmosom, majd miután megtörölköztem, gondosan két copfba fonom. Mindig ìgy hordom, ez a szokás, még egészen kiskoromról maradt meg bennem.

Hat óra körül járhat az idő, amikor az öcsém ront be a szobámba.

- Mit keresel itt? - förmedek rá. Utálom. Egy undok kis béka.

- Kölcsön kérhetek egy ceruzát? - kérdezi. Tuti nem ezért jött.

- Mit keresel itt? - ismétlem.

- Hallottam sírtál - nevet gúnyosan. - A földszintről is lehetett hallani. Anyáék is hallották. Biztos jól megvernek - rám mutat az ujjával, és újabb nevetés hullámban tör ki.

- Takarodj innen - üvöltöm, és neki dobok egy párnát. Megrázza a fejét, és folytatja a nevetést. Mérges leszek, elönti az agyamat a düh. Nem gondolkozok, csak cselekszem: megfogom az első tárgyat ami a kezem közé akad, és az öcsém felé dobom. Nagy koppanás hallatszik, ahogy a fejéhez ér, és az elkezd neki vérezni. Könnyek potyognak a szeméből, de letörli őket, mielőtt a szüleim bejöhetnének a nagy csörömpölésre. - Bárcsak meghalnál a Viadalon! - hadonássza az öklét felém. Apa kiabál velem, de kikapcsolok, nem figyelek rá. Anya az öcsémet viszi le, és hívja az orvost. Ideiglenes kötést rak a fejére. Apa megüt. Háromszor csattan a tenyere az arcomon. Az utolsó emlékem, hogy elviharoznak, én pedig egyedül maradok a lakásban, és sírok az ágyon.

Nem tudom mi ütött belém. Nem akarok sírni. Annyira ura voltam egészen máig az érzelmeimnek....

De most átszakadt a gát, amit hosszas éveken keresztül építettem fel. Felállok, és a tükörbe nézek. A tenyerek nyoma, mind látszik az arcomon. Ezek azonban rövidesen el fognak múlni.

A lelkemen esett sebek, azonban soha nem gyógyulnak be. De ezekről legtöbbször nem beszélek senkinek, mert csak gyengének tűnnék. Pedig én nem vagyok gyenge. Nagy levegőt veszek, és lejegelem az arcomat, hogy minél előbb eltűnjenek a nyomok. Holnap jól kell kinéznem. Lefekszem aludni, és várom a csodát, de az álom elkerül.

Nem bírok aludni. A kihívás, valahogy egyre inkább nem érdekel. Nem akarok az Arénába kerülni.

A másodperc mutató minden egyes kattanása fájdalmas, de arcomat ugyan abba a gondos maszkba rendezem, mint a mai nap előtt. Amit éveken át viseltem. Ez a maszk, azonban megrepedt. Sose lesz már a régi.

Gondolj a győzelemre, és hogy a gyerekeidnek nem úgy kell felnőnie, mint neked - bíztatom magam. Ez az egy gondolat ad erőt, valahányszor elbátortalanodok. Éjfél körül, mozgolódást hallok a házban. Hazaértek. Elfordulok az ajtótól, amin néhány perccel később anya lép be.

- Glimmer - hangja száraz, már nyomokban sem tartalmazza azt a kedvességet, mint régen. Amikor betöltöttem a hetedik életévemet, új anyát, és apát kaptam, majd szép lassan engem is kicseréltek. - Az a szerencséd, hogy nem lett komoly baja.

Veszek két mély levegőt, és úgy teszek, mintha aludnék.

- Ne csináld ezt, tudom, hogy fent vagy! - mondja, és beljebb lép. - Megölhetted volna az öcsédet.

- Mond miért? - csattanok fel. - Miért kellett nektek még egy gyerek, ha őt is folyamatosan bántjátok, mint engem? Minek kellett egyáltalán megszületnem? Nem akarom, hogy itt legyél. Nem akarom, hogy itt legyetek. És tudod mit? - kérdezem ingerülten- Nem kell, hogy holnap elbúcsúzzatok tőlem. Nem kelletek nekem! - kiabálom neki, könnyfátyolon át.

- Ha így akarod - suttogja, és becsapja maga mögött az ajtót.