2. fejezet

Sziasztok :)
Megérkezett a második rész...
Milyen régen mondtam ezt, Ruta történeténèl, te jó ég...
Na hát, akkor egy kis rövid köszönetnyilvánítás.
Köszönöm, a sok komit, Dodo-nak, és Sarah-nak itt a blogon, nagyon jól esett.
Valamint,még face-en a csoportba is komiztak, sokan,nem tudok mindenkit felsorolni, aki kommentelt, az képzelje ide a nevét: ___________
(Íyy utólag látva, elég rövidke lett :/)
Na, jó olvasást.
Lara

Reggel kipihenten ébredek, de amint rájövök milyen nap van ma, kétféle érzés önt el.

Izgalom, és végtelen boldogság.

Az a tudat nyugtat, ha nem is nyerek, akkor sem fogok hiányzoni senkinek. Minden körzetben más időpontban van az Aratás, hogy a Kapitólium puccos népsège élőben végig tudja nézni az összeset. A mienk van a legkorábban, majd óránként eltolódva az összes körzetben, egészen a Tizenkettedikig. El fog a nevethetnék.

Minden évben szánalmasabbnál szánalmasabb alakokat húznak ki a Tizenkettedikből. De még ha esélyeseket is húznának, akkor is előbb halnának meg, mint hogy szerezzenek valamit a szarunál: a részeg mentoruk, még arra sem kèpes, hogy ismertesse velük a Viadal eleji vérfürdő fogalmát. Felveszem a legszebb szoknyámat miután lezuhanyoztam, hajamat egy fésűvel átfésülöm. A két legrövidebb tincset megcsavarom, és hullámcsattal hátrafogom.

Végig pillantok a tükörképemen. A piros tenyérnyom még mindig nem tűnt el. Beosonok a szüleim szobájába, és elcsenem anya alapozóját. Nem sokat, egy borsónyit nyomok az ujjamra, és vissza megyek a saját szobámba. Elkenem a piros felületen, majd megmosom a kezem, ès újra végig mèrem magam. Így már tökéletes. Magamhoz veszem még a gyűrűmet, és felhúzom az ujjamra. Ez lesz rajtam az Arénában.

Lerobogok a lépcsőn, belebújok a cipőmbe, és köszönés nélkül távozok. A Törvényszékházához megyek, beállok a sorba a regisztrációs pultnál. Végignézek az elkeseredett lányokon, és fiúkon. Mind tudják, kimegy a Viadalra, felesleges izgulniuk, még is megteszik. Mögöttem egy fekete hajú lány áll, osztálytársam volt. Volt, amíg a kiképzés el nem vette minden időmet. Jóban voltunk, de nem mondanám magunkat barátnak. Még barátaim sem lehettek.

A suliból még egy okkal vettek ki: a fiúk miatt. A legtöbb szerelem, az iskolapadban keletkezik. Csak az lehet biztonsággal szerelmes, aki már bajnok lett.

Mire én jövök, teljesen hatalmába kerít az az érzés, amit egyesek félelemnek neveznek.

Nem.

Ez nem az - nyugtatom magam. Az egyik ablak üvegében megnézem magam a regisztráló nő válla fölött: tökéletes, karcolás mentes maszk. Odanyújtom a kezem, majd megbökik az ujjam egy tűvel. Piros vérem egyetlen másodperc alatt a papirra csöppen, én pedig tovább állok, a tizenhétéves lányokhoz. A polgármester áll fel a színpadra, mögötte Amira Lyvery, a leendő kísérőnőnk. Hihetetlen, hogy ez mennyi éve van már itt.

- Üdvözlet, üdvözlet. Üdvözlök mindenkit. - mondja afektálva. Bemutatja az összes mentort. Az összes mentort, akik valaha bajnokok voltak.

Ha jól számolom tizenegyen vannak. Jövőre tizenketten lesztek, és én leszek a tizenkettedik - gondolom.

A polgármester a Sötétség Napjairól beszél. Ötödik éve hallgatom végig ugyanazt a sablon szöveget. De most, teljesen más értelmet nyernek a szavak. Ezután, újra a kísérőnő lèp a mikrofon elé.

- Boldog Viadalt, és sose hagyjon el bennetekeg a remény - mondja. - Hölgyekè az elsőbbség.

Tök mindegy kit húz. Teljesen mindegy, akkor is én megyek a Viadalra. A gömb alján matat. Micsoda véletlen lenne, ha engem húzna. Akkor vajon mi történne?

- Acacia Grey - mondja, miután a mikrofonhoz lépett. A tizennyolc évesek sokasága megnyílik, hogy kilökje magából Acacia Greyt, akit még soha életemben nem láttam. Fellép a színpadra. Halkan megköszörülöm a torkom, hogy ne legyen erőtlen, amikor beszélnem kell.

- Van valaki, aki szeretne önként jelentkezni? - kérdezi Amira. Távolinak érzem a hangját, mintha egy másik univerzumból hallanám. Acaciát nézem. Vörös haja keresztezi halálsápadt arcát, fekete szemei félelemről árulkodnak. Nem szólal meg senki, amit furcsálok. Mindig van önkéntes. Acacia szemei minden másodpercben nagyobb félelemről tanuskodik. Ekkor jövök rá, hogy nekem kéne kimondanom azokat a szavakat. Szinte érzem a hátamba fúródó pillantásokat. Amira már folytatná mondandóját, amikor felteszem a kezem.

- Önként jelentkezem - kiáltom, majd a színpad fele veszem az irányt. Acacia sóhajt egyet, ahogy elhalad mellettem. Nem vagyok benne biztos, de mintha ajkai a "köszönöm" szót formálnák.

- Mi a neved? - kérdezi Amira, amikor mellé érek.

- Glimmer. Glimmer Peterson - mondom magabiztosan, ajkaimra egy csábos mosolyt varázsolva. Kiválasztott lettem.

- Tapsoljuk meg Glimmer Petersont! -mindenki tapsolni kezd. Meg merek rá esküdni, hogy valaki füttyentett is.

- És most, jöjjenek a fiúk - a másik gömbből is húz egyet, és felolvassa a gyönygbetűkkel megírt cetlit. - Andrew Williams - a procedúra ugyanaz, ezúttal azonban Marvel kezei emelkednek a magasba, feljön és őt is megtapsolják.

- Hölgyeim, és uraim, a 74. Éhezők Viadalának Kiválasztottjai. Glimmer Peterson, és Marvel Brooker. Fogjatok kezet.

Nem. Nem. Nem! Bensőm hangos tiltakozásba kezd, ezen sorok hallatán. Nem akarom megérinteni. Marvel ajkait féloldalas mosolyra húzza, szeme is pimaszul mosolyog. 

Na mi lesz? Félsz tőlem, Peterson? - kérdezné.

Nem, nem félek - mondom magamban, és a kelletnél erősebben ragadom meg a kezét, majd amint lehet elengedem. A polgármester még mond néhány sort, miközben a szüleimet és az öcsémet keresem, sikerrel. Megtalálom őket, mire összehúzom tökéletesen ívelt szemöldökömet. Ezután két békeőr kísér be, a Törvényszékház épületébe, egy kis szobába. Egy órám van elbúcsúzni a szeretteimtől. Márha lennének nekem egyáltalán olyanjaim. Legnagyobb meglepetésemre, nem sokára megnyikordul az ajtó, és belép rajta valaki. Amikor odafordulok, leesik az állam. Egy olyan lány áll ott, akivel régen nagyon jóba voltam.

- Carla -köszönök.

- Sok sikert Glim - odalép hozzám, és átkarol. Fekete, szögegyenes haja a vállamra simul, és eszembe jut a pillanat, amikor mögöttem állt a sorban. Még csak nem is köszöntem.

- Kösz - mondom. - Megleptél, hogy bejöttél.

- Mire valók a barátok? - teszi fel a költői kérdést.

Barátok? Sosem tekintettem rá úgy, mint barát, inkább, mint sorstárs. Talán, azèrt, mert a szüleim ezt is eltüntették belőlem. Válaszul csak megölelem. A békeőr nem sokra rá, bekiabál, Carlának pedig mennie kell.

Nekem nincs másom. Nem várok senkit. Egy percig eljátszom a gondolattal, hogy még is bejönnek, és elköszönnek tőlem, de gyorsan elküldöm magamtól ezeket a gondolatokat: tuti komolyan vették, amit múlt éjjel mondtam nekik. Különben is? Minek elbúcsúzni, ha rövidesen újra találkozunk? Inkább elfekszem a kanapén, és várom, hogy leteljen az egy óra. Addig a gyűrűmet vizsgálom.

Anya adta nekem, még a hetedik szülinapomra. Piros ékkövekkel kirakott, arany karikagyűrű.

Mielőtt a mutatók jelezték volna az időm eljövetelét, összerendeztem a hajamat, leporoltam, megigazítottam a ruhámat, nehogy gyűrött legyen.

A békeőrök egy autóhoz kísérnek, amiben Marvel és Amira már bent ül.

- Imádni fogjátok a Kapitóliumot! Nagy épületek, pompa, csillogás...- mondja.

Igen, szeretem a csillogást, talán a nevemből is kifolyólag. Eddig csak a Viadalok nézèse közben láttam a Kapitóliumot. Alig várom, hogy odaérjünk. Kíváncsi vagyok rá.

- Nagyon fura arcot vágsz - röhög Marvel. Kifújom a levegőt, a kelletnél hangosabban, és az ablak felé fordulok. - Sértődéssel nem lehet Viadalt nyerni. Ha szócsatázni nem tudsz, akkor igazából hogy fogsz harcolni?

Röhejesen hangzott, amit mondott. Szócsatázni?

- Nem pazarlom olyan barmokra az energiámat, mint te - mondom lágy, dallamos hangon, szinte éneklem a sorokat.

- Csak ezt tudod hajtogatni. Barom, barom barom....Hány éve hallgatom ezt? - kérdezi, közben elgondolkodik. - Tíz. Kerek tíz éve, amikor először hallottam tőled - nevet tovább.

- Gratulálok. Tudsz számolni. Ezért már megérte itt lennem, hogy megbizonyosodjak erről - folytatoma  csipkelődést. Gyenge próbálkozás tőlem, de a szájkaratéban sosem voltam a legjobb. Felhúzza a szemöldökét, érzem, hogy valami csúnyát akar mondani, de Amira hátra szól az első ülésről.

- Viselkedjetek, gyerekek!

A vonatra való felszállás kevesebb, mint fél percet vesz igénybe. Amira elmondja, hogy hol a szobánk, de nem veszem a fáradtságot, hogy megnézzem. Ez még ráér. Inkább megállok az ablaknál, és nézem a távolodó Körzetünket. Egy test melegét érzem nem messze tőlem.

- Izgulsz, Peterson? - kérdezi gúnyosan, de ezúttal nem veszem fel. Lepereg róla.

- Nem. Hát te, Marvel? - megrázza a fejét.

- Tudom, hogy nyerni fogok. Felesleges izgulnom 

- Bip-bip-bip... Mi ez, te is hallod? - utánzom egy fémdetektor hangját. - Ez az egó mérő. Jobb ha odébb állsz, különben felrobban - gúnyolódok. Azt hiszem, hasonló stratégiát választott mint én, ugyanis, elmosolyodik.

- Szép próbálkozás, Peterson. De ezzel nem törsz meg - mondja, és a nappali felé indul. Fogalmam sincs, szólított valamikor is a rendes nevemen.

- Glimmer - kiáltom utána. - A nevem Glimmer.