3. fejezet

Ma meghoztam a harmadik részt, amivel jócskán utolrtem magam, ugyanis a negyedik fejzetből két sor van készen....
Na, de jó olvasást
Lara


Miután elhagyjuk az Első Körzetet, én is csatlakozom a nappaliban ücsörgőkhöz.
Két mentor ül a kanapén a tizenegyből. Minden mentort a Kapitóliumba szállítanak, de csak kettő rendelkezhet a Kiválasztottakkal. Casmeret, és Glosst, egy testvérpárt kaptunk. Casmere gyönyörű, derékig érő, szőke loknikkal. Ha valaki egymás mellé állítana minket, erősen elgondolkodna azon, hogy testvérek vagyunk-e. Épp nevetnek valamin, én pedig igyekszem felvenni a beszélgetés folyamatát.
- Láttátok, hogy milyen képet vágott? - csapkodja nevetve Casmere a térdét.
- Kicsoda? - kérdezem hasonlóképp nevetve.
- Acacia - vágja rá Gloss. Egy percre abba hagyom a nevetést, de később ugyanúgy folytatom. Arra gondolok, ahogy Acacia megköszönte, amit tettem. Amira tipeg be a nappaliba.
- Nagyon örülök, hogy ilyen felettébb jó a hangulat - mondja, és keresztbe fonja a mellkasán a karját - de nem ártana megnézni az Aratás ismétlénsét. Mostanra minden Körzetben befejeződött.
Bekapcsolja a tévét, miután leült, megigazította csupa toll ruháját. A készüléken megjenik a Kapitólium címere, majd Caesar Flickerman jelentkezik be, Claudius Templesmithtel az oldalán. Köszöntik a nézőket, majd bejátszák a részleteket. Már a saját Aratásunkon is meglepődök. A hangom igaz magabiztos, de érezni benne a kétségbeesést. Nem tudom felfogni, hogyan tudtam ìgy megszólalni. Én biztosnak, bátornak érzetem magam, nem egy nyámnyilának.
A Második Körzetből kisorsolják a Kiválasztottakat, de ugyanúgy önkéntesnek jelentkezik helyettük egy lány, és egy fiú, mint nálunk. A lány tizenöt éves, alacsony, de jó erőben van. A fiú viszont... Határozottan az esetem. Most először nézek így fiúra, bár, legtöbbször nem is foglalkozom az ellenkező nemmel, ő mégis felkeltette az érdeklődésem. Tudtam, hogy ha akarom, megtudom szerezni. Elvégre, minden fiú utánam fordult a Körzetben, amikor futottam, de egynek sem volt mersze megszólítani. Nem véletlen. Én voltam a könyörületlen, gyönyörű és elérhetetlen Glimmer, aki senkihez sem szól, csak megvetéssel. Igen, ez voltam én.
- Felejtsd el, Peterson. Semmi esélyed - gúnyolódik Marvel.
- Befognád egy percre a szádat? - kérdezem, még mindig a fiút nézve. Pechemre, a showman épp most jelenti be, hogy folytatniuk kéne az ismétlést (vagyis, nem pont így mondja, de én így értelmezem) és átkapcsolódnak a Harmadik Körzetre.
- Áruld már el, mit tettem, hogy ennyire gyűlölsz? - kérdezi.
- Ó, mintha nem tudnád! - nem akarom elmondani neki.
Akkor utáltam meg igazán, amikor először találkoztunk a Kiképzésen, és ő röhögött a legjobban, azon ahogy elestem. Persze nem ez volt a fő oka, hisz ez gyerekes lenne. Marvel olyan arcot vág, mint aki tényleg nem érti a dolgokat.
- Csak nézz magadra - nyugtatom meg. - Dől belőled az arogancia, és a rosszindulat, egoizmus....
- Egoizmus? - kérdezi, görnyedve a nevezéstől. - Ha már az egoistaságnál tartunk, te is büszkélkedhetsz vele.
Megvonom a vállam, de nem foglalkozok vele tovább. Azzal a tudattal nyugtatom magam, hogy nemsokára kést szegezhetek a torkának, és senki sem fog érte megbüntetni...
- Jobb lenne, ha összebarátkoznátok egy kicsit - mondja Casmere. Egyszerre vonjuk fel szemünket, és egyszerre kerekedik el szánk.
- Hogy mi? - kérdezzük ezt is szinte egyszerre.
- Primrose Everdeen - mondja a nő, a Tizenkettedik Körzetben, ami félbe szakítja Casmeret.
- A Szánalom Körzet - nevetek saját viccemen, majd a többiek is kórusban felnevetnek. A kislány tizenkét éves, szőke haja két copfban van össze fogva. Egy kicsit az első Aratásomra emlékeztet. Akkor engem is kihúztak, de önként jelentkeztek helyettem. Pech, hogy helyette nem fognak. Elég könnyű mezőny lesz, két tizenkètéves kislánnyal, és egy tizennégy éves fiúval. Szinte mindenki fiatalabb nálam. Az unalom a tetőfokára hág, épp, amikor egy barnahajú, tizenhat éves lány elindul a kislány felé, szinte rohan.
- Prim! Prim! - kiáltozza, mire a kislány hátat fordít. A lány akkor éri utol, amikor épp fel akarna lépni a lépcsőre. Maga mögé kanyarítja, és elkiáltja magát:
- Önkéntesnek jelentkezem! Önkéntesnek jelentkezem a Viadalra!
Egyszerre pattanunk fel Marvellel. Mennyie össze lettünk hangolva... Megforgatom a szememet.
- Jobb lesz figyelni erre a lányra - mondja Gloss.
- Minek? Elvégre csak egy bányászlány - horkan fel Marvel.
- Aki elég bátor, hogy önként jelentkezzen a húga helyett, az veszélyes lehet - ért egyet a két mentorunk.
- Ugye csak vicceltek? - kérdezem, magamban röhögve. Megrázzák a fejüket, mire hangosan felnevetek. Lehuppanok a kanapéra, és inkább úgy hallgatom az eseményeket.
- Szóval, miért is kéne összebarátkoznunk? - kérdezi Marvel. Végre valami, amit jól csinál. Mentorjaink megforgatják a szemüket, és Casmere veszi át a szót.
- Szövetségesek lesztek - mondja, mire össze vissza görnyedünk a nevetéstől, hasunkat fogjuk tőle, Marvel a térdét csapkodja. Én nyerem vissza először az irányítást érzelmeim felett.
- Kizárt - felelem komolyan, mire Marvel is rákontráz.
- Ti is tudjátok, hogy az esélyeitek kétszeresre nőnek, ha vannak szövetségeseitek....
- Bárkivel - szakítom félbe - szívesebben kötnék szövetséget, mint vele.
Elvégre meg akarom ölni. Ha szövetséget kötünk, és hátba támadom, az összes támogató elpártol tőlünk.
- Sziporka - szól Gloss. Marha vicces. -  Nyilván, itt mindannyian teszünk rá, hogy mennyire utáljátok egymást. A túlélési esélyek növelésekép...
- Mi meg arra teszünk, hogy azt mondjátok, legyünk szövetségesek - kel vitába Marvel. Gloss tekintete elkomorul, odalép Marvelhez, és suttogja neki:
- Nem muszáj segítenünk. Felőlem akár meg is dögölhettek az Arénában, az én lelkiismeretem akkor is tiszta lesz.
Meglöki, és a szobájába vonul. Körözök egyet a szememmel, és most úgy érzem, elérkezett az idő, megnézem a szobámat. Besétálok, és amikor belépek, leesik az állam.
- Csak ennyi tellett tőlük? - kérdezem magamtól. Ajjaj. Már magamban beszélek. Inkább nem törődök ezzel, elnyúlok az ágyon. Délutánra már a Kapitóliumban leszünk. Megborzongok, de rájövök, hogy ez öröm borzongás, szóval, nem is izgat igazán.
A vonat egyszer-kétszer zökken egy nagyot, de ez ritkaságnak számít. Azon gondolkodom, hogy hogyan tudnék kibújni a szövetség alól, de semmi épkézláb ötlet nem jut az eszembe. A fiúval, a Második Körzetből szeretnék szövetséget kötni, és ketten együtt elmenekülni a világ elől. Ha neki ez az ára, akkor nem fogok részt venni a Viadalon.
Pech, hogy őt is kisorsolták -akarom mondani önként jelentkezett. De ha nem jelentkezik, akkor a létezéséről sem tudok.
Kár, hogy nem az Első Körzetbe született, akkor várhatná, hogy hazaérjek.
De rá kell eszmélnem, hogy hülyeséget beszélek.
Sosem akartan elkötelezni magam, sosem akartam gyereket. Vagyis, természetesen akartam, csak féltem attól, hogy függjek valakitől. Fel kellett volna adnom a szabadságomat.
Valjuk be, ez a srác, csak futó kalandnak lett volna jó, semmi másnak. Nem az a kifejezett apa típus, ráadásul, ugye neki meg kell halnia, hogy hazatérhessek. Remélem, nem szendved majd. Kár lenne azért a helyes pofijáért.
Marvelre gondoltam. Na, ő az, aki szenvedhet.
De igazuk volt a szövetséget illetően, így belegondolva.
Nem tudom mi üt belém, de felpattanok, és Marvel szobájába megyek, remélve, hogy ott találom.
- Felétek nem szokás kopogni, Peterson? - kérdezi. Háttal ül nekem egy széken, és valamit lapozgat.
- Glimmer - mondom durcásan. - És, de, szokás kopogni, de úgy döntöttem, megtisztellek azzal, hogy nem teszem meg.
- És mi lett volna ha pucér vagyok? - kérdezi, és mostmár felém fordul.
- Valószínűleg sikítva kirohantam volna - mondom,és elfolytok egy nevetést. Látszik, hogy ő is ugyanezt tette, de egyikőnk sem említi meg.
- Miért jöttél? - kérdezi. Hangjában, most először nem érzek gúnyt, sem semmi ehhez hasonlót.
- A szövetségről szeretnék veled beszélni
- Részemről, semmi esélye, de hallgatlak - mondja. Visszatért hangjába az a jól ismert arogancia és a "kétszázméterreaföldfelettjárok" stílusu megvetés.
- Figyelj, úgy kivánlak, mint egy púpot a hátamra szövetségesnek, és meg kell mondanom, hogy néhány órával - percel, helyesbítek magamnak - azon gondolkodtam, hogyan öllek meg.
- Akkor az érzés kölcsönös - mondja megadóan. Bólintok.
- De itt észérvek kellenek és taktika, nem pedig nyílt utálat. És a szövetség is kell a túléléshez - mondom. Magamat is meglepem, ahogyan, és amit mondtam, de még is, büszkeséggel tölt el, hogy túl tudtam lépni, felül tudtam rajta kerekedni. Vagyis, felnőttem a feladathoz.
- Peterson - kezdi lassan. - Most mondtad, hogy azon gondolkodtál, hogyan ölj meg. Hogyan bízhatnék meg benned?
- Ugyan ezt kérdezhetném tőled
is - mutatok rá. Sóhajt egyet, megvakatja a tarkóját.
- Félek hosszú lesz a viadal...- mondja, de kezet nyújt - tűzszünet?
Bólintok, és megrázoma kezét.
- Tűzszünet, de - folytatom - csak szövetség. Szóval, semmi olyasmi, hogy barátok, és ehhez hasonlók. Ugyanúgy csesztethetjük egymást, és mehetünk a másik agyára, mint régen.
Bólint, és "reméltem is" arccal néz rám.
- És ha ketten maradunk, nyerjen a jobbik - fejezi be a gondolatomat. Újra kezet fogunk, én pedig szó nélkül távozok. Megmernék esküdni rá, hogy azt mondta: "Csáó, Sziporka", de inkább nem törődök vele.
Azért, ma is érdemes volt felkelni - nyugtázom magamban.
Visszamegyek a nappaliba, és örömmel tudatom Casmere-rel, hogy szövetséget kötöttem Marvellel, de ne számítson semmi barátság dologra. És arra se, hogy valaha is békén hagyjuk egymást.
Gyűlöltem ezt a srácot, szó se róla, de azért jó volt tudni egy biztos szövetségest az oldalamon. De akkor is alig várom, hogy végezhessek vele. Én akarom megölni. És, ha ehhez az kell, hogy
először szövetségest játszak -amihez semmi kedvem- akkor azt teszem.
A vonat még három órán keresztül suhan a Kapitólium felé.
Igazándiból, ez volt életem legkínkeservesebben eltöltött három órája.
Agy tekervényeim folyamatosan forogtak, és egészen addig nem hagyták abba a működést és a gondolkodást, folyamatos mérlegelést, amíg le nem léptem a vonatról.
De ez, csak egy kis időre maradt abba. Most, hogy egy kozmetikai asztalon fekszem, és épp pácolódik a bőröm valami kellemes pakolásban, szintén folytatódott az egész.
A szövetségen gondolkodok.
Nem fog Marvel az első adandó alkalomkor leszúrni? Jobban mondva, hátba szúrni?
Igazándiból, nem kellett sok mindent csinálni velem, napi rendszerességgel fürödtem, a körmeimet kozmetikussal áloltattam, fodrászhoz is jártam.
Az Első Körzet azon kevés körzetek közé tartoznak (pontosabban, ez az egyetlen) ahol van fodrászda, és kozmetikai szalon, szóval, a külsőmre abszolúte nem volt panasz. A gyantázást is kihagyhattam.
Már csak regenerálódnom kell egy picit. Választhattam volna az edzést is, Casmere felajánlotta, de inkább kihagytam. Van még három napom ezen kívül, és csinos akarok lenni a Megnyitóünnepségen.
A töprengésből, egy férfi zökkentett ki. Pontosabban, csak a hangja. Annyit mondott, hogy még véletlenül se nyissam ki a szememet.
Így is tettem.
- Antonion vagyok, a stílistanácsadód. Gratulálok, igazán szerencsés vagy. Glimmer, jól tudom? - olyan régen hallottam a saját tulajdon keresztnevemet (Marvel mindig Petersonnak hív, Amira pedig abszolút nem szól hozzám, a mentorok pedig... mindig meglepnek a név választással - Sziporka), hogy el kellett gondolkodnom rajta, hogy így hívnak-e egyáltalán, de erőtlenül bólintottam.
- Köszönöm, igazán nagy megtiszteltetés, hogy itt lehetek. Alig várom, hogy végre kezdődjön a játék.
- Merész vagy. Ez tetszik - hallom a  hangján, hogy elmosolyodik, de még mindig nem látom.
- Kinyithatom már a szememet? - kérdezem. Érzem, hogy odalép hozzám, és lemossa az arcomról a pakolást.
- Nyisd ki - mondja. A látvány, olyan volt, hogy megugrott tőle a pulzusom, vadul dobogott tőle a szívem. Ilyen szívdögleszti pasit nem igazán látni minden sarkon. Zöld szemeim bámultak vissza rám, arcát sem semmiét nem csúfította el semmivel. Nem is bánom, ugyanis, vétek lett volna megfosztani ettől a látványtól. Járomcsontja, és minden egyes porcikája tökéletes.
Fekete haját lazán lőtte be oldalra, zselétől meredeznek égig a fekete tincsei. Imádni való, minden egyes vonását tökéletesen magamba akarom inni.
- Izé...az...uh - most először fordul velem ilyen, hogy cserben hagy a beszélőkém. - Milyen ruhám lesz? -kérdezem inkább elterlve ügyetlenkedésemről a témát.
Csak ne röhögj ki - fohászkodom. Mekkora égés lenne.
Elmosolyodik.
Én pedig vadul lüktető pulzussal fülig vörösödöm.