4. fejezet

Na, sziasztok kedveskék. 

Meghoztam a negyedik fejezetet, olvasgassatok, a véleményeteket pedig kommenr formájában várom :)

Lara<3

-Nincs okod szégyenkezni - mondja, és egy csábos mosolyra húzza a száját, mire a pulzusom ismét felgyorsul, szerencsére a pirulás elmarad.

- Kész van a ruhám? - terelem a témát. - Milyen lesz?

Izgatottságom nyilván kiül az arcomra, ugyanis ismét elmosolyodik.

- Természetesen, minden meg van - igazítja meg a gallérját - tollak, csillogás... Jól sejtem, hogy szereted a ragyogást? - ezúttal én nevetem el magam. 

Bólintok.

Arra eszmélek, hogy jól érzem magam, és nem azért, mert keresztbe tudok tenni a másiknak. A másik személyisége miatt érzem jól magam. Beszélgetünk, és beszélgetünk, míg nem eljön az idő.

- Az előkészítő csapat vár rád. Kisminkelnek, majd jöhet a ruha.

Kimegy, én pedig pár másodpercre egyedül maradok, amit nem is bánok. Szeretném rendezni a vonásaimat, mielőtt rám ront az előkészítő csapat. Kezelésbe veszik a hajamat, az arcomat, a körmeimet. Hullámos hajamból pár tincset hátra fognak, majd szépen elrendezik. Megszórják csillámporral, ettől aranyos csillogásba burkolózik a hajzuhatagom. A piros foltot teljesen eltüntetik, jobban, mint ahogy nekem sikerült, és ennek örülök. Múltam utolsó foltja is eltűnt rólam.

Ajkaimra halvány rózsaszínű szájfény kerül, szemeimet jobban kiemelik, füstössé és ragyogóvá teszi. Egész szép öszhatás, de mit is vártam? Jó alapanyagból csak jó készülhet. Miután mindennel végeztünk, Antonion lép be, kezében egy letakart ruhával, amit felhelyez egy próbababára. Lerántja róla a leplet.

- Hát ez... csodálatos. - kapom szám elé a kezemet, ahogy megpillantom a ragyogó ruhakölteményt. Amikor felveszem, akkor tudom csak jobban megnézni. Comközépig érő, rózsaszín ékkövekkel kirakot egész ruha, ami combtól lefele, csipkés anyaggal bővül, mindenféle mintákkal belehímezve. Vállamra raknak egy rövid, köppeny szerű valamit, amire nem találok szavakat: fogalmam sincs mihez hasonlítsam. Egy biztos, tollakból áll. Mintha mellény lenne, de valahogy még sem. Fogalmam sincs mi ez, ezért egy kicsit elszégyenlem magamat.

A fejemre egy fejdísz kerül, bár ezt én legszívesebben elhagytam volna, de amint a felhelyezik, látom, hogy stylistom jól döntött. 

Végigmérem a tükörkèpem, és elégedetten nyugtázom, hogy most is gyönyörű vagyok. Kivezetnek a legalsó szintre, Antonion vègig kísér, egèszen addig, amig Marvel nem jön velem szemben. Hasonló a ruhája mint az enyém, csak nincs fejdísze, de nem akarom tovább vizsgálni, mert a végén félre érti. Tuti nem hagyná megjegyzés nélkül a dolgot. Bemutatkoznak egymásnak, én pedig megnézem magamnak a helyet, és a Kiválasztottakat.

A kislányt, a Tizenegyedikből és a Körzettárát. Na, rá tényleg jó lesz figyelni, nem úgy, mint a Tizenkettes lányra. Ez a fiú legalább erős. Nézelődök, de nem találok semmi jelentőségteljeset, egészen addig, amíg a Második Körzet szekerére pillantok. Fejükön sisak, páncélba öltöztették őket. A fiú, most is, mint az Aratáson, szívdöglesztően néz ki. Rámpillant, és elégedetten végigmér, majd elfordul, és a Körzettársához beszél. Olyan csodálattal, és áhitattal néz rá, mint ha legalább egy Istent látna. De ez a lány...csúnya.
Mi tetszhet neki benne?
Hogy veszélyes? Á, akkor még nem látott engem.
- Rendben? - kérdezi Antonion.
- Persze - vágom rá, majd elmegy. Marvel viccesen rám néz.
- Fogalmad sincs róla mit mondott ugye? - kérdezi nevetve. Megrázom a fejem.
- Nem igazán - sütöm le a fejemet. Marvel halkan káromkodik, majd magyarázni kezd, ezúttal jobban koncentrálok.
- Integess, legyél barátságos, de olykor-olykor mutasd meg a könyörtelen oldalad. Érted, Peterson? - kérdezi.
- Sosem fogsz a nevemen szólítani? - csattanok fel.  Megforgatja a szemét, motyog valamit. Talán, azt, hogy "Jól kiemelted a lényeget", de inkább nem foglalkozom vele. Újra és újra a Második Körzetes fiút nézem.

Annyira bejön, hogy visítani tudnék. Beszélni akarok vele, szövetséget akarok vele kötni, vagy megszökni vele, és ellovagolni a naplementében. Mint a tündérmesékben, amiket anya olvasott, amíg kicsi voltam.
Glimmer térj észhez - figyelmeztetem magamat. Ez nem tündér mese. Meg kell nyernem a Viadalt, és ha itt szerelembe esek, nem fog menni. Elkapom a tekintetem, és felállok a szekérre.
- Mi tetszik benne? - kérdezi valaki. Valaki, aki időközben utánam jött.
- Mi van? - kérdezek vissza, és a szekér mellett lévő alakra nézek. - Marvel, az Isten szerelmére beszélj úgy, hogy megértsem.
- Mi tetszik benne? - kérdezi újra, ezúttal szemével a kettes fiúra mutat.
- Nem tetszik benne semmi - hazudom - és egyáltalán mi közöd lenne hozzá?
Hangomban megtalálható az él, bár cseppet sem akartam így kérdezni. Védekezően emeli maga elé a kezeit.
- Úgy bámulod, mintha fel akarnád falni.
Megnyalom az ajkaimat, alig észrevehetően, és hallgatom, ahogy tovább beszél, de gondolom mondanom sem kell, hogy semmi kedvem tovább hallgatni.
- Peterson, egyszerűen nem ismerek rád. Mielőtt idejöttünk, más voltál - folytatja. És csak beszél, és beszél, persze, olyan dolgokról, amik egyáltalán nem érdekelnek, szóval kikapcsolok, gondolataim messze járnak. Még arra sem veszem a fáratságot, hogy figyelmet tettessek. Ez a nap már csak ilyen elmélkedős. Ő is feláll a szekerünkre, én pedig igyekszem annyira távol maradni tőle, amennyire csak meg lehet tartani a távolságot egy ilyen kis helyen. Csak akkor hagyja abba a beszédet, amikor végre kigördülünk a Köröndre. A lovaink - amik fehérek, és gyémántokkal van kirakva a kantáruk - be vannak idomítva, bámulatosan okos állatok.
Igyekszem a legcsábosabb, legbájosabb önmagamat adni, és úgy mosolyogni, és úgy integetni, ahogy Antonion, Casmere és Gloss elvárná. Egyszer-egyszer lopva pillantok Marvelre, aki szintén igyekszik megfelelően szerepelni. Néhányszor találkozik a tekintetünk, de ilyenkor mindketten gyorsan elfordítotjuk a fejünket. Az összes kivetítő minket mutat. Örömmámorban úszok, mi vagyunk itt a legragyogóbbak. Ezért díjjat kéne kapnunk.
A győzteseknek járó korona elég lesz - gondolom magamban.
Örömöm hamar lankad, amikor már nem minket, hanem a Tizenkettedik Körzet Kiválasztottjait mutatja a rengeteg kivetítő. A tömeg örjöng, és a rózsákat, amiket korábban nekem dobáltak, most a Tizenkettedik lángoló Kiválasztottai kapják. Elönt a méreg.
- Tizenkettes Körzet! - ordítják mindenfelől. Belülről széttép az ideg, azonban a maszk, most sem hullott le, csak átalakult. Minden honnan egy név -jobban mondva kettő- vízhangzik. Katniss, Peeta. Peeta, Katniss. Váá! Egyesével tudnám lenyomni a torkukon a...
Nyugalomra intem magam, és inkább folytatom az integetést, és a mosolygást, de hiába. 

Amikor megérkezünk az elnöki palota elé, Snow elnök beszédet mond, de én eközben azon gondolkodom, hogy fogom megölni azokat a Tizenketteseket, akiket még mindig a kivetítőn mutatnak. Amikor az összes szekér eltűnt a Kikèpzőközpont aljában, Casmere és Gloss már vár minket.
- Fantasztikusak voltatok - lelkendezik Casmere.
- Kár, hogy a Tizenkettesek jobban voltak - sóhajt lekezelően Gloss.
- Ugyan... hisz csak lángolt a ruhájuk - mondja Marvel, egy csepp iróniával a hangjában.
Elég nagy szád lett mostanában Marvel barátom! Mentorjaim dühösen forgatják a szemüket.
- Be akarunk mutatni titeket valakiknek - mondja Gloss, egy kicsit megenyhülve, majd a Második Körzet szekeréhez vezet minket. Ahogy meglátom a fiút, pulzusom ott dobol a fülemben, ereimben pedig háromszoros erővel áramlik a vér.
- Glimmer, Marvel, ők itt Cato és Clove - mutat be minket Casmere. Kezet rázok Cloveval, és rámosolygok. Had lássa csak milyen szép a mosolyom! Majd Catohoz lépek. Ahogy hozzám ér, ha lehet ilyet mondani, még jobban felerősödik a szívverésen.
- Cato vagyok - mondja. Bólintok.
- Glimmer Peterson - minek mondtam a teljes nevem? Hiszen senkinek se mondtuk...Olyan gáz vagyok. Marvel arrébb lök, hogy ő is be tudjon mutatkozni Catonak, mire én csak egy szúrós pillantást küldök felé. Cato folyamatosan Clove fele pillantgat, ami nem tetszik. Mit lát benne? Alacsony, szeplős, ráadásul nincs is szép arca. 

- Ti régebben is ismertétek egymást? - kérdezi Clove. 

- Igen - mondom. - És ti? 

Bólintanak. 

- Barátok vagytok? - kérdezem. Clove próbálja leplezni az idegességét, egy futó pillanatig talán el is pirul, de olyan gyorsan rendezni tudja a vonásait, hogy az valami hihetetlen. Catonak azonban nagyobb a lélek jelentléte, átveszi a szót. 

- Igen. Kiskorunk óta jóban vagyunk.

- Akkor elég szívás a mostani helyzet - jegyzi meg mintegy mellékesen Marvel. Cato figyelmen kivül hagyja, és rámnéz. Szemeivel szinte átfúrja magát rajtam, úgy érzem, mint ha belátna a gondolataimba.

- Hát ti? - kérdezi, és megfűszerezi hangját valami angyalival. Megrázom a fejem, reflexből. 

- Nem. Ki nem állhatjuk egymást. 

- Akkor elég jól jött ki a mostani helyzet - veti oda Clove, félig nevetve, félig bosszankodva.

Mire mind a négyen, a mentorokkal együtt felnevetünk. 

Elbúcsúzunk, és a liftünk felè vezetnek minket. Felmegyünk az Első Szintre, de közben jócskán záporoznak Marvel humor bombái, amik nem is viccesek. 

- Peterson, ugye tudod, hogy nem nyerhetik meg ketten a Viadalt? - kérdezi két poén között Marvel. Elkerekedik a szemem.

- Nem tudom miről beszélsz-mondom. Egyedül fogom megnyerni.

- Tudod te azt jól -mondja. Értetlenül nézek, mire közelebb hajol hozzám. 

- Egy jó tanács, Peterson. Ne ess bele a szépfiúba - suttogja a fülembe, majd a szobájába vonul, amikor felér a lift.