5. fejezet

Sziasztok! Ma egy kicsit rövidebb rszt hoztam, eseménytlenebet, de annál értékesebbet.

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy szerintetek mitó lesz ebből.. nyugodtan írjtok le kommentbe.

Jó olvasást! :)

Lara <3

 

Én is kiszállok a liftből és a szobám felé csörtetek. Mit képzel magáról ez a barom?

- És a vacsora? - kiáltja utánam sipítozva Amira. Motyogok magam elé egy "nem vagyok éhes"-t, és berontok a szobámba.

Ne ess bele a szépfiúba.

Fújj. Ez a megjegyzés betalált. Marvel tudja, hogy a fiúk a gyengéim.

Ahogy Marvelre gondolok, amúgy is elfog a hányinger, hát ha még undorító dolgokat is beszél, azzal az undorítóan idegesítő hangjával....

Tenyérbemászó egy alak.

Rávágódom az ágyamra, és átkarolok egy rózsaszín, szörmés párnát, majd belefúrom az arcomat. Folytott kiáltás hagyja el a számat, amin magam is meglepődöm.

Ne ess bele a szépfiúba.

Nem állt szándékomban beleesni. Főleg nem úgy, hogy tuti van valami Clove és Cato között. Én nem vagyok olyan lány, aki elveszi más pasiját. Bár, ezeknek amúgy is mindegy lesz nem sokára.

Veszek három mély levegőt, majd a konyhába indulok. Előbbi kijelentésem, miszerint nem vagyok éhes, egy  cseppet sem volt igaz. Gyomrom vadul korog, ami cseppet sem vonzó, de magasról teszek rá. Szedek a tányéromra a csirkecombból, és a kukoricás rizsből, és lassan elkezdem falatozni, minden harapást jól megrágva.

Marvel jelenik meg az étkező túloldalán, gúnyos vigyort erőltetve ocsmány képére. Durcásan meredek a csirkémre, nem veszem figyelembe. Mintha csak erre várt volna. Nem lett volna jobb addig megkajálnia amíg nem jöttem ki? Nem, neki pont most kellett jönnie - puffogok magamban

- A vacsora után megnézünk egy kis összefoglalót - Casmere bekap egy falat húst - az eddigi Viadalokról. Utána pedig, megnézitek amit Glossal készítettünk.

Nem figyelek rájuk, még mindig a csirkémet tanulmányozom, ami nem akar elfogyni. Kínzás minden falat a torkomnak, pedig gyomrom ég a vágytól, hogy mindet felfalhassa. Megtörlöm a számat, lerakom az evőeszközöket, és szó nélkül felállok az asztaltól, majd a nappaliba megyek. Ott aztán leülök a földre törökülésben, és várom, hogy végezzenek a kajával.

Kibontom a hajamat, majd ujjaimmal átfésülöm. Két copfba rendezem, és elkezdem befonni. Hajgumi hijján, nincs mit tenni, ki kell bontanom. De legalább elütöttem vele az időt, mert a mentorok, Marvel és Amira is a nappaliba jön. Casmere bekapcsolja a nagyképernyős tévét, ami majd' elfoglalja a fél falat. Nem nézek körzettársamra, de érzem a hátamba fúródó pillantását, ahogy leül mögém. Megborzongok.

Először a 73. Viadalra kapunk betekintést. Casmere és Gloss összevágta a legtanulságosabb részeket, és kihangsúlyozta az egyes hibákat, amiket elkövethetünk.

Még vagy három viadal összefoglalóját nézzük meg, majd egy DVD-t tesznek a lejátszóba.

- Ez egy kis anyag, minden Kiválasztottról, minden, amit összetudtunk gyüjteni róluk ilyen rövid idő alatt. Nem kellett sok pénz, hogy a Játékmesterek kiadják az adatokat - mondja Gloss, majd elindítja a filmet, ami nem is nevezhető filmnek. Képek villannak fel, arcképek. Először Clove.

- Rendkívül veszélyes, és amint láthattátok, alacsony a termete, de nagyon erős, és jól táplált. A fára mászás a gyengéje lehet, csak úgy mint nektek.

Igen. Sosem tudtam fáramászni, azt kellett volna gyakorolni, de úgy éreztem, arra nem lesz szükségem, elvégre lehet nem is lesznek fák. Minden Kiválasztottról kapunk egy kis anyagot, de ahogy haladunk lefele Körzetenként,  egyre kevesebb információ van a birtokukban.

Az este hátralévő részében, a szobámban kuksolok, és nézek ki a fejemből. Nem tudok aludni.

Valaki benyit, én egyből tudom ki az. - Felétek nem szokás kopogni, Marvel? - kérdezem ugyanúgy, ahogy ő kérdezte tőlem. Tök deja vu érzés, ami roppant rossz, a hideg futkároz a hátamon attól, mintha már átéltük volna ezt valamikor.

- Nem, sajnos barlangban éltem eddig, ott pedig nem lehet kopogni - mondja. Je, itt van Marvel, és szórja a humorbombákat! - nevetek magamban szarkaztikusan.

- Mit akarsz? - kérdezem, és felé fordulok. Önállósította magát, és leült az ágyam szélére, de nem szólal meg.

- Nem rémlik, hogy hellyel kínáltalak volna - jegyzem meg. Mérgesen magam elé révedek, hátravetem a fejem a falnak, és várom, hogy végre kinyögje mi a francot keres itt.

- Sajnálom - mondja maga elé, és nem néz a szemembe.

- Ugyan mit? Azt, hogy leültél? - húzom fel a szemöldököm. - Azt igazán nem komolyan gondoltam.

- Nem - sóhajt. - Azt, hogy beszóltam.

Értetlen arcot vágok, mire elmosolyodik.

- Pontosan melyiket? - húzom tovább az időt. Amióta az eszemet tudom, sosem kért tőlem bocsánatot.

- Ne ess bele a szépfiúba - idézi fennhangon. - Nem úgy gondoltam, Peterson.

Egy pillanatra elérzékenyülök, és küldök felè egy mosolyt.

- Meg úgy, az összeset, ami megbántott. Tudom, hülye vagyok, de nekem ilyen a természetem. És vald be, hogy nem élvezed, amikor piszkáljuk egymást - mutat rá, és részben igaza van.

- Nem - hazudom komoly képpel, de sajnos elnevetem magamat. Fetrengünk a röhögéstől, majd mire sikerül újra komolynak lennem, megszólalalok:

- Te se haragudj - mondom, és különös késztetést érzek arra, hogy megfogjam a kezèt, ami néhány ujjnyira helyezkedik az enyémtől. Megmozdítom, de abban a pillanatban visszarántom.

- Semmi gáz, Peterson. Azt hiszem kölcsönösen is a másik agyára mentünk - jelenti ki. Egy kicsit elmosolyodik, majd kitűri szőke haját a szeméből. A fekete szemeiből, ami olyan fekete mint az éjszaka, amit most sikerül először alaposan megvizsgálnom. Sosem kerültem igazán közel hozzá, hogy meg tudjam nézni.

- Mit bámulsz úgy? - kérdezi nevetve, én pedig megrázom a fejem, majd gyorsan elkapom a kezemet az övé mellől, és belehelyezem az ölembe.

- Te tényleg akarod ezt? - töri meg az egyre kínosabbá váló csendet. Ránézek, de gondosan ügyelek arra, hogy őt magát nézzem, ne a szemét.

- Mármint?

- A Viadalt. Tudom, hülye kèrdés - újra magam mellé teszem a kezemet, amit legnagyobb meglepetésre felkap, és saját tenyerébe helyezi. Nem húzom el, hagyom, hogy vizsgálgassa, nézegesse a kezemet. - De tényleg te akartál részt venni rajta?

Gondolkodás nélkül bólintok, miközben az összefonódó kezeinket nézem. Jó érzés.

- Ugyan, Peterson. Ide senki nem akar önként jönni - magyarázza az álláspontját. - Mindenkinek beadtam, hogy mennyire szeretnék jönni. De csak a szüleim miatt. Azt akarták, vigyem tovább a családi hagyományt - hangja folytott, mintha nehezen beszèlne a szüleiről.

Ő is a kezemet nézi, amit még mindig nem akar elengedni.

- Akkor minek... - kérdezem, de nem fejezem be, látva elkeseredett képét. Most először, együttérzek vele, és noha, én tényleg önként jöttem, tudom milyen érzés megfelelni a szüleimnek.

- Régen, én is mindig meg akartam felelni nekik - mesélem, nem törődve azzal, hogy érdekli-e. Szórakozottan játszadozom az ujjaival, és még véletlenül sem nézünk egymásra. - Próbáltam nem mutatni az érzéseimet, vagy hogy mennyire fáj, hogy már nem úgy szeretnek, ahogyan régen, és hogy folyamatosan vernek - suttogom, és tovább babrálok az ujjaival. Mintákat rajzolok a tenyerére, kézfejére - De a szavaik nagyobbat ütöttek mint az öklük.

Elfolytok egy könnyet, majd a csillagokat nézem, amiket látni a hatalmas ablakon keresztül.

- Ezért jelentkeztél igaz? - kérdezi, és úgy tűnt, most először érdeklődik irántam igazából.

- Fogalmam sincs - suttogom erőtlenül, és már nem sikerül visszafolytanom a könnyeket. Csak jönnek és jönnek. Elkapom a kezemet Marvel kezei közül, és eltakarom az arcom, próbálom letörölni őket. Nem akarom, hogy bárki is gyengének lásson. Felhúzom a térdeimet, ráhajtam a karjaimat, és eltemetem a fejemet, miközben testemet rázza a zokogás.

- Marvel, most menj el - suttogom. Akármennyire is igyekeztem barátságos lenni, hangomra újra kiült az utálat, és a szégyenkezés. Először tétovázik, majd ráteszi nagy tenyerét a vállamra.

- Nem - leheli alig hallhatóan. Maga felé fordít, és szorosan átkarol. Még mindig sírok, de egyre jobban kezdek magamhoz térni. Kapaszkodok belé, nem akarom elengedni, jó érzés tölt el, ahogy átölel, ahogy a hajamat simogatja, úgy nyugtatgat.

- Nincs semmi baj, Glimmer - nevem megüti a fülemet. Végre először szólít így. Felnézek rá, egyenesen a szemébe, a könnyeken át. Biztos duzzat lehet a szemem, meg piros, egyáltalán nem lehetek valami szép látvány. Marvel fekete szemeit fürkészem, ami megcsillan a hold fényében.

- Köszönöm - és újra szorosan hozzábújok.

Fogalmam sincs, hogy mit köszönök, talán, hogy Glimmert mondott Peterson helyett.

De az is lehet, hogy azt köszönöm, hogy itt maradt.