6. fejezet

Sziasztok!

Itt vagyok újra ezzel a résszel, remélem már nem lesz vele bajom...

Sajnálom, vannak ahol egy kicsit átírtam, de a lényege ugyanaz lett. 

Szeretnèk veletek közölni néhány dolgot:) :

1. Alternatív befejezésről tettem ki szavazást, ami annyit jelent, hogy először rendesen megírom, úgy, ahogy végződik Glimmer törtènete, majd alternatív befejezés #1, #2, stb, töltöm fel a részeket. Mindenképp szavazzatok!

2. Jelentkeztem egy blogversenyre, a legjobb prológus kategóriában, azért van kint a kép az oldalsávban. 

Szeretném megköszönni a 

- 700+ oldalmegjelenítést

- A sok komit Sarahnak, és Dodonak, valamint, akik a facebookos csoportba írtak. 

Már nem húzom tovább az időt, tessék, jó olvasást. (A szavazásról ne felejtkezzetek el, továbbá várom a véleményket az új "designről")

Lara

Sokáig ülünk úgy, egymásra nem nézve, csak ölelkezve. Beszívom az illatát. 

Citrom, és még valami fűszernövény, amit nem ismerek, de nagyon tetszik ez a kombináció. Simogatja a fejemet, most épp egy hajtincsel játszik, ami aljas módon kiszökött a copfomból. Ujjai közt csavargatja, határozottan érzem, hogy megszagolja a hajam.
Ez józanított ki.
Megnyugtatott a közelsége, de egyúttal zavart is.
Kibontakoztam az ölelésből.
- Mi a baj, Glimmer? - kérdezte aggódva. Nem arra gondolt, hogy miért sírtam korábban, hisz azt tudta. Őszintén aggódott értem akkor, és most is. Ez még jobban zavart.
- Ez így nem jó. Nem csinálhatjuk ezt - mondom.
- Ugyan mit? - nevet.
- Èn nem lehetek... - súgom - szerelmes. Ès ebből előbb vagy utóbb az lesz.
- Jaj, Glimmer, ne csináld már. A barátok nem ölelkezhetnek? Nem vígasztalhatják meg egymást?- kérdezi. Megrázom a fejemet. Nekem akkor is szándékomban áll megnyerni a viadalt. És ezt, csak egyedül tehetem meg.
- De, csak nem így. Mert a barátok nem szoktak ilyet csinálni.
- Honnan tudod? Sose volt még barátod - mondja. Nem tudom sértésnek szánta-e, de pulzusom felugrott az idegességtől , úgy, ahogy én is.
-  Be kell látnunk, hogy jobb lesz ha elfelejtük - nagy nehezen az ajtó fele tapogatózom, és felnyomom a villanyt. Megbántott, amit mondott. Honnan a francból veszi, hogy nem voltak barátaim?
- Hiba volt, Marvel - suttogom, és a kilincs fele nyújtom a kezemet.
- Akkor tegyünk úgy, mint ha nem törtènt volna semmi? - csattan fel.
- De hát nem is törtènt! - kiáltom a kelleténél hangosabban, miközben rácsapok a térdemre és idegesen dobbantok egyet a lábammal. Mi a franc bántotta így meg?
- Ne aggódj, nem fogok csalódást okozni - mondja, hangjából kihallani a sértődöttséget. Hogy gondolhatta azt, hogy egyáltalán akármilyen jövőnk lehet? Még a barátoknak is meg kell ölni egynást a Viadalon. Kivágja maga előtt az ajtót- ami majdnem fejbe üt - majd becsapja maga után.
Ráugrom az ágyamra, és mérgesen a plafont bámulom.
Hihetetlen.
Nem értem, miért akart egyszeriben ennyire jóban lenni velem, ha eddig ki nem állt, ha eddig abban lelte legnagyobb örömét, hogy engem halálra cikizhet.
És egyáltalán min sértődött meg? Az egyetlen aki itt megsértődhet az...én vagyok.
Azt mondta sosem voltak barátaim, amiben van igazság, de... ez akkor sem lényeg.
Bevonulok a fürdőszobába, levetem a pólóm és a nadrágom. Megvizsgáltam a testem.
Tökéletes vagyok.
Igazi homokóra alakom van, lapos hassal, hosszú combokkal, amik ráadásul izmosak is.
Igaz, fehér vagyok, mint egy porcelánbaba, még ez is jól áll.
Újra Marvelre terelődnek a gondolataim, miközben beállok a tusolóba.
Folyatom magamra a vizet, és gondolkodok.
Mindenféleképpen meg kell néznem az ő álláspontját, de nem igazán sikerül, mindig oda lyukadok ki, hogy ő a hibás.
Aranyos volt tőle, hogy bocsánatot kért, és hihetetlenül meghatott, tényleg. De amikor megbocsájtottam neki, és ő is nekem, akkor ki kellett volna tessékelnem. Nem lett volna szabad megengednem neki, hogy itt maradjon, nem lett volna szabad belenéznem a szemeibe. Nem lett volna szabad beszélnünk, nem lett volna szabad megfogni egymás kezét. Nem szabadott volna a régi dolgokról beszélni, mert akkor nem kezdek el sírni. Akkor pedig, nem ölel meg.
Végzek a tusolással, és elnyúlok az ágyamon, beburkolózok a takarómba.
Hibás vagyok, tény. Sőt, csak én vagyok a hibás, hiszen ő bocsánatot kért, azt akarta, legyünk barátok, én meg elcsesztem ezzel a sírósdival mindent. 
Még jobban összeugrottunk, ami egy cseppet sem jó. Most már biztos vagyok benne, hogy sosem bízhatok meg Marvelben. Az első adandó alkalommal a nyakamnak ugrik, és megöl.
De miért esett rosszul neki, amikor azt mondtam, hogy felejtsük el?
Akárhogy agyaltam, erre a kérdésre nem kaptam választ.
Álmomban, újra éltem az eseményeket, csak most kívülállóként.
Amikor azt mondom, hogy "Én nem lehetek szerelmes" Marvel arca megrándul. Fájdalmas fintorát sikerült addigra rendeznie mire ránézek.
Felejtsük el.
Hiba volt.
Mindegyik akkorát ütött rajta, mintha korbáccsal vágtam volna képen.
A szavak nagyobb sebet ejtenek mint az öklök - tűnnek fel a szüleim ezt mantrázva. Körbe nézek, Marvel pedig eltűnik.
Marvel - suttogom, de nem hallatszódik. Félrelököm a szüleimet, és keresem őt, keresem, hátha megtalálom. Bocsánatot akarok kérni tőle, de sehol sem találom. A nevét akarom kiáltani, de nem bírok beszélni, valami befogja a számat. Egy kéz. Egy tenyér. Felnézek, és látom, hogy Marvel az. Kést emel a nyakamhoz, és el akarja vágni a torkomat. Lerántom a kezét a számról, kiütöm a kést a kezéből.
Sajnálom- mondom, majd átölelem- az egyetlen, akinek joga volt megsértődni, az te voltál.
Felébredek.
A csillagok már eltűntek az égről, helyettük átvette a Nap a világítás szerepét, bárányfelhők kúsznak az égen.
Felülök, és kisétálok az ablak elé.
Utálom ezt az ablakot.
Itt néztük tegnap este a csillagokat Marvellel. A csillagok is hibásak, amiért összevesztünk.
Felveszek egy pihe puha köntöst, ami ki van készítve az ágyam sarkában lévő székre.
Kimegyek a konyhába, és leülök reggelizni. Nyolc óra van, tízkor kezdődik a Kiképzés.
Elveszek egy kiflit, és jamet, majd szèpen megkenem egy kèssel.
Amikor a számhoz emelem, a velem szemben lèvő széket kihúzzák, és leül rá valaki. A nagy kezek emelkednek az asztalra, zsemlèèrt nyúlnak, és szalámiért.
Marvelre nézek. Arca komor, ráncokba szalad a homloka, és fekete szemein fáradtság jelei mutathatóak ki.
- Jó reggelt - köszönök. Alig észrevehetően rámnéz, majd belefeledkezik a szendvicsébe. Szóval ìgy játszunk!
Miután befejeztem a kaját, bemegyek a szobámba, és felöltözöm. Megfésülöm a hajamat a tükör előtt, majd két copfba fonom, és egy-egy elasztikus, átlátszó hajgumit teszek a fonatok végébe. A lifthez veszem az irányt, semmi kedvem megvárni Marvelt. Nem is fogom.
A Kiképző központba leérve, megpillantom Clovet és Catot. Miután felhelyezték a hátamra a rongyot, amin az egyes szám található, hozzájuk megyek.
- Sziasztok - köszönök.
- Glimmer, hogy hogy egyedül? - kérdezi Clove, én csak megvonom a vállam. Pár percig, kínos csend telepszik közénk, és inkáb intek, hogy megyek gyakorolni. Clove lerázhatatlan, mindenképpen együtt akart gyakorolni velem, én, pedig jó szövetségest játszva hagyom neki. Bemutatja késdobálás tudományát, én pedig megmutatom neki hogyan íjjászkodom. 

Felveszek egy íjjat, majd ráhekyezek egy nyilat Célzok. 

Tapsal jutalmazza, amikor a bábú közepébe fúródik az egyik nyílvessző.

A lift ismét leereszkedik, és kilép belőle Marvel, mögötte az Ötödik Körzet lány Kiválasztottja. Odajön hozzánk, köszön a két Kettesnek, de engem levegőnek néz. A terem lassan megtelik emberekkel, Atala pedig maga öré invitál minket, és elmondja a szabályokat. A tizenkettesek az utolsó pillanatban esnek be, gondolom az alkesz mentoruk miatt, akinek sikerül megnyernie egy Nagy Mészárlást, ahol kétszer annyi gyerek volt. Örök rejtély marad nekem a fickó. A többi szövetségesemmel - beleértve Marvelt is - a kötelekhez megyünk, és felváltva mászunk fel rajta. Cato kezdi.

Miközben csimpasszkodik, kidudorodk egy ér a homlokán, és ezt írtó cukinak találom. Megmosolyogtat a gondolat.

- Szóval, mi nem lehetünk barátok, de azt nézzem ölbe tett kézzel, ahogy belesel a szépfiúba? - suttogja úgy Marvel, hogy Clove még csak véletlenül se hallja.

- Nem esek bele - mondom. - De ha úgy lenne, akkor sincs semmi közöd hozzá. 

Nem szól semmit, maga elé réved.

- Á, szóval már megint játszod a hisztis tinilányt? - kérdezek vissza, hangomban nyoma sincs megetésnek, gúnynak, flegmaságnak, és egyéb nyalánkságoknak, pedig szívem szerint minden ilyet belevittem volna.

- Én nem - kezdi- én nem játszom a hisztis tinilányt.

- Egy fenét- vágom rá. 

- Tudod, az Arénában, nem sírhatod magad csak úgy el. Akkor az összes támogatód oda lehet. Embereld meg addig magad, Peterson -mondja, mire újra könnyek szöknek a szemembe, ezúttal lenyelem őket. Fogom magam, és puffogva arrébb állok, Clove mellé.  Nem estem bele Catoba!

- Na, és most ki a hisztis tinilány?

Sosem gondolkodtam azon, milyen lehet szerelmesnek lenni. Nem a diák szerelemre gondolok - bár, még abban sem volt részem -, hanem arra az igazi szerelemre, ahol az ember megtalálja a lelkitársát, akivel boldog, hosszú életet tölthet együtt, akivel gyerekeik lehetnek. Aki mellett örökké szépnek, és fiatalnak gondolhatha magát, akit jobban szeret a saját életénél is. Nem gondolkodtam ezen, mert nem gondolkodhattam. 

Ha nem tudom milyen érzés szerelmesnek lenni, akkor honnan tudhatnám, hogy beleestem-e Catoba? 

De a gyűlöletben biztos vagyok. 

Azt számtalanszor éreztem.

- Milyen lehet szerelmesnek lenni? -csúszik ki a számon, mire észbe kapok, már nem lehet visszacsinálni. Clove szúrós szemmel néz rám, de fura arckifehezésemet látva, az övé megenyhül. - Mindegy, nem érdekes. 

- Olyan, mintha mindig nyár lenne - kezdi el mesélni, legnagyobb meglepetésemre. - Mintha minden nap, habos, cukormázas sütit ennél, megkaphatnád a legszebb ruhákat a világon, de azt hiszem még is csak a nyár a legjobb hasonlat. Az ember gyomrában pillangok röpdösnek, ha meglátják Őt, ha meghallja a hangját, vagy a nevét, akaratlanul is elmosoylodik.

Egy percre sokkol, amit mond, mand felnevet. Én, sajna nem tudok ilyen önfeledt lenni. 

- Honnan a francból szedted ezt? -kérdezem. Megrázza a fehét.  - Mintha tapasztalatból beszélnél. 

- Sosem voltam még szerelmes - mondja. 

Cato ebben a percben, odakiált neki. 

- Te jössz, Clove! - mutat a lány fele, és egy csábos mosolyt küld felé, mire az rövid lábaival egy pillanat alatt ott terem, és mászni kezd. 

Egyedül maradtam, távolról figyelem az eseményeket, ahogy egymást váltják a kötélen, párszor nekem is szólnak, de inkább elutasítom. Nem akarok egy közegbe lenni Marvellel. 

Meg  nézhetném magamnak a Kiválasztottakat, de gyorsan lebeszélem róla magam. 

Délig, lézengek, edzek egy kicsit, próbálok arra öszpontosítani, ami nem megy. 

Marvel szinte teljesen levegőnek néz, amit egy cseppet se bánok. Nekem teljesen megfelel, hisz amíg nem szól hozzám, addig nekem sem kell figyelembe vennem. 

- Hé, Peterson - mondja Marvel, miközben lenyeli a kenyerének egy falatját. Nem volt sok választék ebédre, szinte mind ugyanazt esszük. Ránézek. - Úgy hallottam,az Arénában nem adnak fésűt. Megleszel nélküle? 

Igyekszem nem felfenni a sértést - ami nem is volt sértő - és inkább a levesembe bámulok.

- Továbbá, vadászat közben, letöehet a körmöd - folytatja vigorászva, mire Cato és Clove is rákezd a nevetésre.

- Barom- préselem ki összeszorított fogaim között a szót. Marvel még hangosabb nevetésben tör ki, hevesen gesztikulál közben, így sikerül beleborítania a levesemet az ölembe. Legszívesebben felsikoltanék, de moderálom magam, és csak lassan felállok. Felkuncogok. 

Marvelhez lépek, szép lassan, kecsesen. 

- Jaj, Marvel, azt hiszed ezzel tönkre tehetsz? - kérdezem, elvékonyított hangon. Végig simítok a vállán, és egyből hallom, ahogy a pulzusa megemelkedik. Nem viccelek, szívverését, még ilyen messziről is hallani. Ó, sikerült zavarba hoznom. Átnyúlok a válla felett, a feje mellett, hogy hajam hozzá érjen az orrához. Tegnap is megszagolta, szagolgassa csak most is! Legszívesebben itt helyben lőném fejbe magamat. Soha életemben nem viselkedtem még így. De ez bosszúért kiált! Egy kenyérért nyúlok, és "véletlenül" belejtem atányérjába. 

- Ó, milyen ügyetlen vagyok. Bocsika - felkapom a kenyeret a tányérból, aztán Marvel arcába nyomom. Az asztaltársaság, akok eddig némán nézték akciómat, most hangosan nevetni kezdenek. 

Miközben visszaülök a helyemre, elfolytok egy ördögi mosolyt. 

Marvel kiveszi az időközben leesett kenyeret az öléből, majd az asztalra helyezi. Megtörli az arcát, se a szalvétán keresztül is látni, hogy egy félmosolyra húzza ajkait. 

- Nem rossz, Peterson -komorul újra meg. - Egy-egy az állás. 

Egy kicsit már is jobb kedvem van. 

Mindamellett, hogy újra visszatért a régi érzés, hogy gyűlölöm a mellettem ülő fiút, a bosszú édes íze lebeg az ajkaim előtt, ami arra várt egészen eddig, hogy megízleljem. 

- Mi van köztetek? -kèrdezi Cato, mire hallom, hogy Clove megrúgja az asztal alatt, de a fiú nem törődik vele. 

- Semmi - vágjuk rá, egy másodperces csúszással 

- Ha csak nem az utálatra gondolsz. Mert az van sok - mutat rá Marvel, mire helyeslően bólintok. 

A másik fiú elmosolyodik, de látszik rajta,hogy nem hiszi el az igazságot.