7. fejezet

Sziasztok!

Tudom, délutánra ígértem a fejezetet, de csak most tudtam hozni, remélem nincs harag. 

Ismételten szeretnék köszönetet mondani. 

3(!!) rendszeres olvasómnak, hogy feliratkoztak, és nagyon hálás vagyok nekik :)

A sok komit, és azt, hogy túlszárnyalta a blog az 1000 oldalmegjelenítést, mint azt az oldalsávban is láthatjátok. 

Akaratlanul is összehasonlítom Ruta történetével, ahol az 1000 oldalmegjelenítést kínkeservesen léptük át, az utolsó fejezeteknél, azt hiszem a 15-16.-nál. 

Ez pedig még csak a 7. Hát, bámulatosak vagytok. 

U-u-u-u. Még valamit akarok mondani, aztán nem rizsázok tovább. Mit szóltok a Kiválasztott 2 előzeteséhez? Szerintem fantasztikus. Ha a film csak fele ennyire lesz jó, mint ez az előzetes, én már elégedett vagyok. Bár, lehet, hogy csak az elfogultság beszél belőlem...:D

Aki még nem látta, mindenképp nézze meg. Nem árul el túl sokat, pont annyi információt csöpögtet, amennyi kell. Ha ez lehetséges, még jobban várom. 

U-U-U. Még egy dolog, ez már tényleg az utolsó. Van valaki, aki kérdezett Sam Claflintől? Esetleg, akinek válaszolt rá?

Én rengeteget (3-at, vagy 4-et) de egyikre sem válaszolt, sajnos. Ha van itt valaki, az mindenképp komizza meg. 

Meg persze, a véleményt a fejezetről, mert eléggé elkanyarodtunk :D Kicsit nyugisabb lett, de kellenek ilyenek is. 

Na, de jó olvasást, és sose hagyjon el benneteket a remény, mindjárt itt a november 20. 

Lara

A mai nap hátralévő része, szinte ugyanabból áll. Folymatos gyakorlatok,harc, harc, és harc. Mindent a tökélyre akarok feljleszteni, sajnos, ez nem minden esetben megy. Például, abszolút nem értek a késekhez és a kardokhoz. Nem tudok dárdát hajítani. Pedig, ezeket megtanultam otthon. Talán elfelejthettem? De hát, ezeket nem lehet...

Egyedül az íjászat megy, de mostanában ez sem valami fényesen. Mi lett velem?

Háromszor felmászok a kötélre, hátha ezzel fejlesztem a mászást, de perze teljesen más egy kötéélre felmászni, mint egy fára.

Vannak kötelező feladatok, amiket mindenkinek legalább egyszer végig kell csinálni, ezeket én is végre hajtom.

Ilyen a kézitusa. Az oktatókkal harcolunk, nehogy kárt tegyünk egymásban. Pechemre, én az oktatóval szemben is mindig vesztek, mert egyáltalán nem fogják vissza magukat. Mi lett velem?

Atala azt is javasolta, hogy az ehető növényeket is nézzük át, hiszen nem mindent szabad megenni az Arénában. Amikor felvetem ezt az ötletet, mindenki lehurrog - főként Marvel-, hogy úgy is el fogjuk foglalni a bőségszarut, akkor minek? Ott többé kevésbé úgy is lesz kaja. Ha meg nem, hát, a támogatóktól kapunk. Agyam elhitte nekik, szívem viszont akkor is meg akarta nézni azokat a hülye növényeket. De mióta hallgatok én a szivemre? Mindig az agyam győzedelmeskedett, és ez most is így van. 

- Gyertek ide, srácok! - kiáltja Cato, amikor tartunk egy kis szünetet. Hajamból folyik a verejték, homlokomon is izzadság gyöngyözik, csuklómmal óvatosan letörlöm, és oda rohanok hozzájuk. Cato a Tiezenegyes fiúra bök.

- Látjátok? Nagyon erős. Be kéne vennünk a szövetségbe - mondja, és átfonja a karját a mellkasán. Marvel hevesen bólogat, Clove pedig egy kicsit viszolyog.

- Szerintem nem kéne -mondja, és lesüti a szemét. Mindenki rá néz, mire sorolni kezdi az indokokat. Olyanokat hoz fel, hogy nem bízhatunk meg benne, és, hogy így is elegen vagyunk.

Cato felmordul.

- Nem. Nem vagyunk elegen.

- Különben is, minek külső körzetest válasszunk még egy tagnak? Ott vannak a Negyedik Körzetiek. A lány önként jelentkezett, és piszok erős - veszem védemem alá Clovet, és a négyes lány felé sandítok. Cato fújtat egyet, én pedig mélyen a szemébe nézek, úgy, hogy véletlenül se tudja elkerülni a pillantásomat. Szúrósan méregetem, mire kétszerannyi ellencsapást kapok vissza.

- Hajrá, kérdezzétek meg - int lezseren, de kihallatszik a hangjából a szarkazmus. Egy percig se gondolja komolyan, hogy tényleg odamegyünk megkérdezni. - Mi pedig Marvellel odamegyünk a sráchoz - int újra a fiú felé. Bólintok, és magam után ráncigálo Clovet, hogy Cato utoló kétsége is elszálljon, affelől, hogy nem merjük megkérdezni. Hisz ez csak egy lány. Nem nagy ügy. 

A négyes lány, épp horgot készít, nem meglepő módon. Clovera pillanok, ő pedig egy bátrító mosolyt küld felém. Te akartad szövetségesnek. Hát kérd meg te - sugallja pillantása. 

Megforgatom a szememet. Na, ennyit a félelmetes Cloveról. 

- Szia, Glimmer vagyok, ő meg itt Clove - mutatkozok be, és kezet nyújtok. A lány felnéz rám, és nem fogadja el a kezet.
- Mit akarsz? - kérdezi, de közben visszatér előző tevékenységéhez.
- Arra gondoltunk, beállhatnál közénk. Mi, öten a többiek ellen. Sokkal több esélyed lenne, mint egyedül. - vázolom fel a tervet. Persze, előbb utóbb úgy is meghalsz -teszem hozzá gonodlatban, de ez most mellékes. 

- Nem leszek egyedül - mondja. Aztán sóhajt egyet, és újra felnéz.
- Szövetséget ajánlotok? - kérdez vissza. Furcsa grimsz ül arcára, és akaratlanul össze hasonlítom magamat vele. Barna haja hátul kusza copfba van fogva, szája nagy, viszont szemei nagyon kicsik. Nem valammi szép lány. Bólintok, és Clovera nézek, helyeslést várva, amit meg is kapok. Bátorítóan bólint.
- Nem - vágja rá a lány gondolkodás nélül.
- Mi van? Életed lehetőségét ajánlottuk neked, te nyomorult! - kiáltozza Clove. Vállára teszem a kezemet, ezzel lenyugtatva őt.
- Azért gondold át.... - kezdeném, de félbe szakít.
- Egyedül nem. Csak akkor vagyok hajlandó szövetségbe lépni veletek, ha beveszitek a Körzettársamat is, Willt - jelenti ki, s nagyon úgy tűnik, nem lehet megingatni elszántságát. A kisfiúra nézek, aki nem lehet több tizenngynél. Clove reflexből neki állna tiltakozni, de gyorsan átveszem a szót.
- Szólj neki, ő is jöhet - adom meg magamat, jobban mondva magunkat. Egy cseppett zavar, hogy ennnyire könnyen belementem, és, hogy mit szól majd Cato. Marvel véleménye abszolút nem izgat. - Holnaptól együtt edzünk.
Visszamegyünk a fiúkhoz, csalódott ábrázatukat látva nem jártak sikerrel.
- Na? Hogy ment? - kérdezi röhögve Clove. Egyszerre rázzák meg a fejüket, én pedig majdnem elnevetem magamt.
- Hajthatatlan volt. Azt mondta "Nem állok be a Hivatásosak mocskos fajtájába!". Persze, győzködtük még, mire elküldött minket arra a bizonyos melegebb éghajlatra - hadarja el gyorsan Marvel. Nem szólalunk meg, várjuk, hogy megkérdezzék.
- És nektek? - kérdezi végül, hosszas hallgatás után Cato.
- Az volt az egyetlen feltétele, hogy Körztettársa is csatlakozhasson. Gyorsan belement - vágja rá Clove. Cato dühösen méreget, vadul szedve a levegőt.

- Te voltál, igaz? - préseli fogai között. Nagyon hamar fel tudja kapni a vizet. Ez nem valami jó, de végre találtam valamit, ami nem vonz benne.
- Komolyan képesek voltatok beszervezni egy ilyen taknyost? - kérdezi még ingerültebben.
- Mi két szövetségest is szereztünk, míg ti egyet sem - vetem ellen elszántan. - Különben is, úgy sem éli túl a vérfürdőt. Biztos lesz más is helyettünk, aki megöli. Utána, nem tud mit tenni, a lány, elkeseredik, és úgy is csatlakozik - mutatok rá. Ezzel lezártnak tekintjük az ügyet, és mivel a Kiképzés első napja véget ért, elválunk egymástól. Marvellel az oldalamon ballagunk a lifthez. Ők még maradnak.
Nem szólunk egymáshoz, egészen vacsoráig, ahol el kell játszanunk a szövetségest. Ott is csak egy-egy félmondat, mint például az "ide adnád a sót?" vagy a "Jó éjtvágyat!". 

Igaz, felvilágosítottam már a mentorokat arról, hogy nem leszünk barátok, és örüljenek annak, hogy egyálatalán a szövetségesbe belementünk, még is elvárják, hogy legalább a jelenlétükbe ne marakodjunk. Így hát, próbálkozunk, és inkább választjuk a hallgatás taktikát, mint a nyílt utálatot, és az unalmas, fárasztó bájolgást.
Annyi minden történt ebben a pár napban - gondolom, miközben felbökök a villámra egy hússzeletet, amit épp most vágtam le a késemmel. Akkor este rontottam el mindent, de most nem arra az estére gonodolok, amikor Marvellel voltunk kettesben. Persze, az sem volt teljesen helyén való, sőt. 

A régi énem- az eredeti- újra és újra felszínre tör, és egyre gyengébb, sebezhetőbb vagyok, pedig egyáltalán nem akarok az lenni. 

Akkor este, amikor elsírtam magam, átszakadt egy bizonyos gát, amit már nem lehet visszafordítani.
Itt vált villágossá minden.
Elkezdtem érezni.
Kívánságom, csak eddig működött. Érzések törtek fel bennem, de még milyen érzések! Egyáltalán nem azok a fajták, amikben eddig részem volt. Mint pèldául a gyűlölet, és a vágy. 

A vágy, hogy végre bajnok lehessek.

Talán, mivel már nem kell tartanom szüleimtől, kezdhetek  újra a régi önmagam lenni.
De utálom a régi önmagam. 

Aki mindenkivel kedves, aki sebezhető, gyenge. 

Száznyolvan-fokos ellentètem. 

És nem lehetek pont most a régi Glimmer, akit olyan sokáig el tudtam rejteni. 

Régen, elképzelhetetlennek tartottam, hogy más legyek, hogy ne szeressek, ne sírjak, ne mutassam az érzéseimet. Most viszont, hogy nehézségek árán, felépítettem ezt az életet, ami egyáltalán nem állt olyan stabil lábakon, mint én azt gondoltam. 

Pár helyes pofi, és rögtön olvadok, pedig eddig egyáltalán nem ilyen voltam. 

Vagy nem tudtam, hogy tudok ilyen is lenni.
Még nem ismertem ezt az énem, nem volt esélyem megismerni ezt az énem, és féltem a szüleim haragjától. 

Féltem kimutatni az érzéseim, és most olyannyira hadilábon állok velük, hogy az már fáj.
Nem tudom, mit érzek, és ez borzalmas. 

Bár ne is éreznék semmi! 

Az asztalnál, valami borzalmasan unalmas témát kezdenek boncolgatni, amikor az utolsó falatot csúsztatom le a torkomon. Casmere rám néz, pillantása nem árul el semmit. Megtörlöm a számat egy textil szalvétába, és felállok az asztaltól. Egy percig eljátszom a gondolattal, hogy oda bökjek valami csípős megjegyzést Marvelnek, de most igazán nem szolgált rá.

Összeomlottam - állapítom meg. Persze, ezt teljesen átvitt értelemben érte.. A várom omlott össze, amit felépítettem. Teljesen kicseréltek, pedig ez nem mehet ilyen könnyen. Nem szabadna ilyen könnyen és gyorsan mennie. 

- Hát, látod, hogy megy - mondom magam elé, már a szobámban, remélve, hogy senki sem hallja.
Semmi kedvem még a személyiségemmel is törődni úgy, hogy nyakamon a Viadal, amit meg kell nyernem. Amit meg fogok nyerni, és ha ennek az az ára, hogy megöljem Marvelt, Clovet, vagy Catot, örömmel, és röhögve megteszem. Elsőt a legnagyobb örömmel. 

Na, végre, ez az a Glimmer, akit szeretek. Visszatért, akit senki sem érdekel. Visszatért, aki gyűlöli Marvelt, és valahogy ennek jobban tudok örülni, mint bármi másnak - leszámítva a győztesnek járó koronát. 

Visszatért, legalábbis, átmeneti időre. Leülök a földre, és még jobban gondolkodóba estem. 

Jó lesz, ha megváltozok? Vagy esetleg, majd egyszer, a Viadal után, ha megnyertem, akkor kéne visszatérnem az AZ előtti életemhez? Az AZ alatt, a hetedik szülinapom előtti éveket, hónapokat, napokat értem, ami felhőtlen gyermekkornak nevezhetnek egyesek. 

De nem lehetek újra gyerek. Nem élhetek utána úgy, mint akkor. Minden évben mentor leszek, minden évben vissza kell jönnöm. Vagyis, nem minden esetben. 

Talán, egy idő után, összejönnék valakivel, gyerekeink születhetnének. 

Akit sosem szerethetek, hiszen, Hivatásoshoz méltóan kell felnevelnem őket. 

Ez hiányzott egész eddigi életemben. Hogy úgy élhessek, mint bármelyik kamasz. Bár, jobban belegondolva, nem akarok úgy élni, mint ők, a külső körzetbeliek, akik egyik napról a másikra tengetik életüket. 

Inkább, úgy akarnék élni, mint a Viadalok előtt. Persze, minden vágyam volt, hogy egyszer bekerüljek az Arénába, és megnyerjem a Viadalt. 

A Sötétség Napjai előtt, hogy élhettek a gyerekek? 

Miért lázadtak fel? 

Semmi sem jut eszembe, amit történelem órán tanultunk róla. Semmi, csak az, hogy mit kaptunk "büntetésül". 

Élhettek normális életet? Lehettek barátaik, mert nem kellett attól félniük, hogy esetleg velük kerülnek össze az Arénában?

Lehettek gyerekek?

Úgy értem, igazi gyerekek. Akiknek mindent megakadnak a szüleik, akik bodlodogok.

Akiket szeretnek, és akiknek joguk van szeretni. 

Mert nekem nem volt.