Prológus

Sziasztok. Glimmer története megnyitja kapuit. Egy rövid, de annál többet mondó prológussal szeretném indítani!
Lara
 

- Boldog szülinapot. Boldog szülinapot. Boldog szülinapot Glimmer....Boldog szülinapot! - énekelte egyszerre a családom, miközben egy kerekes kocsin betolták a három emeletes habos, rózsaszín tortámat, rajta hét szál gyertyával. Felálltam, és elfújtam. Bárcsak érzéketlen lennék, ettől a naptól kezdve- kívántam. Tudtam jól, mire kell ez a kívánság.

Nem szerettem volna érzékelni, semmit. A Hivatásos Kiválasztottaknak - ahogy a többi körzet lakói csúfolnak minket - érzéketlennek kell lennie.

Nagyon vártam ezt a napot, egyfelől, pedig szerettem volna távolabb tolni magamtól.

Ma elkezdődik a Kiképzésem. Vagyis, holnap.

- Mit kívántál? - kérdezte anya, és kitűrt egy szőke tincset a szememből. Érintése puha, imádtam, amikor hozzám ért hosszú ujjaival.

A terem, ami gyönyörűen ki volt díszítve - a mennyezetről rózsaszín-fehér girlandok lógtak, márvány lépcsőnkön ugyanilyen színű rózsákat helyeztek el, minden asztalon gyertya foglalt helyet - tele volt emberekkel, és mind a szavamon csüngenek. A következő győztes szavain. Az enyémeken.

- Hogy....Hogy... Minèl előbb mehessek a Viadalra -hazudtam,  miközben nagyokat nyeltem. Gyülölök hazudni, de meg kell tanulnom. A teremben levő emberek kacagni, tapsolni kezdtek. Élvezék az ünnepséget, és amit mondtam.

***

Fejem a földön koppant, ahogy Marvellel verekedtem.

- Au - sikoltottam fel. Marvel egy évvel idősebb nálam, és elég izmos, pedig még csak nyolc éves. Mérgesen felálltam,  fujtattam egyet, zöld szemeim szikrákat szórtak.

- Te barom! Ez fájt - kiabáltam rá.

- Hé, ez a kiképzés része. A Viadalon senkit sem fog èrdekelni, ha fáj - vetette ellen. Gyülöltem a Viadalt, magát a szót is. Gyülöltem a kiképzést. Gyülöltem Marvelt.

Hátra vetettem szőke tincseim, és arébb álltam. Egy lány,aki jóval idősebb lehetett nálam, íjjal lőtt. Precízen célzott, és szíven lőtte a bábut. Ezt ki akartam próbálni.

Az íjjakhoz vettem az irányt, de valamiben megbotlottam, elestem, és a padló felhorzsolta a térdem. Hangosan felsírtam, mire a Kiképző teremben, mindenki nevetni kezdett. Az egyik oktatóm jött oda hozzám, azt hittem meg akar vígasztalni, de mint kiderült, tévedtem. A vállamnál fogva rángatott fel.

- Te nem sírhatsz. Érted? Egy Első Körzetbeli nem mutatja az érzéseit - ordított, keze pedig az arcomon csattan.

Miután hazaértem, panaszkodtam apának, hogy mi történt aznap az edző teremben. Anya, és apa is megütött, hogy érzékeltesse a könnyek sújját. Természetesen, még jobban sírni kezdtem, ami még sokkal jobban feldühítette őket. Miután, még mindig nem tanusítottam megbánást a könnyeim miatt, drasztikusabb lépésekhez folyamodtak.

A hetedik szülinapomtól kezdve anya többé nem olvasott nekem esti mesét. Apa többé nem játszott velem a szabadban. A kiskutyámat el kellett adnunk, mert mindig elgyengültem tőle. Amikor az öcsém megszületett, sokkal rosszabb lett a helyzet. Nem dédelgethettem, nem szerethettem. Egyáltalán, még a szeretlek szót sem ejthettem ki a számon, különben verést kaptam. Az iskolában, mindenki tudta, hogy vernek. De senkit sem érdekelt, a kis Glimmer, akinek a szülei nem voltak bajnokok. Hiába volt pénzed, ha a szüleid nem voltak bajnokok, te egy senki voltál.

A nagypapám nyert egyedül Viadalt, rajta kívűl senki. Mindig azt hajtogatták: "Te töröd meg az átkot, ami a családon ül."

Mivel nálunk minden évben be van osztva, hogy kinek kell önként jelentkeznie, őket, pedig a kiképzésen nyújtott teljesítmény alapján válogatják be, keményebben kellett küzdenem, mint nekik. Őket nem válogatták be abba a bizonyos rétegbe, akik közül az Önként jelentkezőket választják ki. Nekem be kell majd jutnom, különben....nem tudom mekkora verést kapok.

Minden nap, lejárattak a terembe, hogy edzek rendesen. Ha valami balul sült el, megbízták az oktatót, hogy üssön meg, hogy tudatosuljon bennem, a cél, amiért küzdenem kell.

Rengeteg futás, súlyzózás után, kilenc éves koromra elértem a megfelelő álló képességet, és izomzatot, amit csak fejleszteni kell. De az érzelmi szintem még mindig labilis volt. Egy gilisztát sem tudtam megölni, nem hogy egy embert.

Tízévesen, minden Hivatásost egy próba elé állítanak. Aki nem teljesíti, már be is fejezheti a kiképzést - átvitt értelemben értem - mert úgy sem fogják beválogatni, abba a bizonyos rétegbe.

Behívtak egy terembe, ahol csak te, és három oktató volt. A kezedbe adnak egy pisztolyt, és meg kell ölnöd egy kutyát. Tudtam, és erre készültem a legjobban. Ám, amikor a rettegett fegyver a kezembe került, alig bírtam meghúzni a ravaszt.

De megtettem.

Maszkot varázsoltam az arcomra, és miután azt mondták mehetek, kirohantam az erdőbe, és sírtam. Megtettem, amire a szüleim kèrtek, de ehhez az kellett, hogy végezzek egy ártatlan állattal.

Megtöröltem a szemeimet, hazamentem, és elújságoltam ami törtènt. Ők nem mondtak semmit, csak, hogy ez volt a feladatom.

***

Öt évbe telt, mire az érzéseket teljesen kiírtották belőlem, és már csak egy kongó üresség maradt a szívem. Csupán a megszokás dobogtatta, nem volt ami életre sarkalja. A Viadal, már-már a részemmé vált, nem csak elfogadtam, hogy mennem kell, már várom, hogy megszólaljon a rajtpisztoly. De még van öt évem.

Bekerültem oda, ahova a szüleimnek nem sikerült, és ki van tűzve a dátumom, amikor meg fogom nyerni a Viadalt. Öt év múlva, bajnok leszek. Nem akarom, hogy az en gyerekeimnek is igy keljen felnőnie, mint nekem kellett. Őket egy bajnok fogja felnevelni.

Az öt év során, folytatódott a kiképzésem. Megtanultam kést dobálni. Érzéketlennek lenni. Íjjat használni. Dárdát hajítani.

De legfontosabb: megtanultam nem önmagamnak lenni. Egy új Glimmerré alakultam át.

Így váltam én, folyamatos verések, rettegésben tartás, áldozatok hozása közepette, tökéletes és kegyetlen gyilkológéppé.