11. fejezet

Sziasztok!
Itt az újabb rész. A héten szerintem még egy részre számíthattok, de nem ígérek semmit, ugyanis, vasárnap elutazom három napra, a nyaralást pedig nem szeretném ezzel tölteni. Ha sikerül megírnom, akkor beállítok nektek egy időzitettet, ha nem, akkor majd kedd után eltudjátok olvasni.
A fejezetről annyit...
Azt hiszem, nagyon sokan vártatok erre, de nem spoilerezek.
Komizzatok, pipáljatok,
Ismèt várom a véleményeket, és az elméleteket, hogy szerintetek, mivel fog a kövi rész kezdődni/folytatódni. Jó olvasást, drágák.
Lara

 U.i.: Aki megtalálja benne az egyik kedvelt Peeta Mellark idézetet, egy kicsit átfogalmazva, az kap egy piros pontot :)
Írjátok meg, kíváncsi vagyok kinek szúrt szemet az a mondat :D

Nem kísér el a lifitig, utamra enged. Marvellel találkozom, de nem szólok hozzá, se ő hozzám.
Az interjúkon pont fordìtva van, a lányok mennek előre, szóval, gyorsan túl leszek rajta. Leülünk a székekre, Marvel ül mellettem, a másik oldalamon senki. Továbbra sem beszélünk. Caesar Flickerman egy pörgős szèken fordul a közöség felé, majd feláll, és bemutatkozik a közönségnek, mint a kedvenc házigazdájuk, majd elmondja az ilyenkor szokásos dolgokat.
- Most, meglátjuk, tényleg annyira ragyogó-e, mint a neve...Nagy tapsot Glimmer Petersonnak! - fellemeli a kezét, amit aztán végigsimít kobaltkékre festett haján. Felállok, végig sétálok a színpadon, egymás elé rakva a lábaimat, lágyan mozgatva csípőmet, varázslatos mosollyal az arcomon. Meglibbentem a hajamat, és helyet foglalok a széken.
- Üdv, Caesar.
- Üdvözlet, drága Glimmer. Hogy vagy? - kérdezi.
- Szuperül, el sem tudom mondani, milyen nagy megtiszteltetés, hogy itt lehetek.
- Ó, igen, te önként jelentkeztél. Mennyi ideje vártad azt a napot?
Egy kicsit elbizonytalanodok. Sosem fogják megtudni, ha hazudok.
- Amióta az eszemet tudom, és hallottam magáról a Viadal fogalmáról - hazudok szemrebbenés nélkül. Sosem vártam a Viadalt. Vagy is, az utóbbi öt évben igen, de azelőtt soha.
- Ez elég kielégítő válasz - elhallgat, megfogja a kezemet. - De beszéljünk komolyabb dolgokról.
- Hallgatlak, Caesar - mosolygok. Csak férjünk bele a három percbe!
- Úgy gondolom, biztos van valakid, aki szeretné, ha hazatérj. Egy barát. Egy valaki, aki talán egy kicsit több, mint barát.
- Nincs senki, teljes mértékben szingli vagyok - mondom, és csábosan a közönségbe kacsintok. Caesar elmosolyodik.
- Kétlem, hogy igazat mondanál, drága Glimmer. Hiszen, ilyen csinos lánynak...
- Nincs senkim, hidd el Caesar. A szerelmet, a Viadal utánra tartogattam, hogy ne legyen mit veszítenem, ha esetleg még is meghalok.
- Szóval, szerinted nyerhetsz?
- Reménykedem, Caesar. Mondjuk, kilencven százalék esélyt adok magamnak.
- A maradék tíz százalék?
- Azt osszák szét a többi Kiválasztott között - mondom, és megcsavarintom a hajamat.

- Ó, értem - elhallgat. - Ez aztán a magabiztosság.

- Hát, ha az embernek nincs önbizalma, hogyan várná el mástól, hogy támogassák?

- Nagyon igaz, nagyon igaz - megint néma csendben ülünk pár másodpercig. - Csodás a ruhád, a stylistod igazán kitett magért.

- Igen, Antonion zseniális. Úgy csillogok, mint mé soha- felnevetünk. DUdaszó szakítja végig önfeledt kacagásunkat.
- Örülök, hogy itt voltál, sok sikert drága - mondja, és kapok tőle kèt puszit. Hány éves lehet ez az ember?
- Remélem nem lesz szükség szerencsére - mondom, és mosolyogva lelibegek a színpadról. Marvel kerül sorra. Nem tudom, hogy milyen karaktert szabtak rá, talán a macsó, humorzsákot, másra nem tudok következtetni.
- Mit szólsz, a többi Kiválasztotthoz? - kérdezi Caesar Marveltől.
- Nem kihívás. Képes vagyok megnyerni.
- Nem vitatkozom vele, a kilenc pont is erről tanúskodik. Elégedett vagy a teljesítményeddel?
- Igen, pont ennyire számítottam. De erről többet nem árulhatok el.
- Nem is állt szándékomban tovább firtatni - védekezően emeli maga elé a kezèt. Beszélnek erről-arról, beszúrnak pár viccet, majd amikor a végén megköszöni az interjút, Marvel elrikkantja magát. Clove ruhája szép, bár a sminkje borzalmas lett. Cato a kegyetlen gyilkológépet alakítja.  A kislány, a Tizenegyedikből, a szárnyakkal a hátán szánalmas. Mármint, nem ez a szerepe, de igazán szánalmas, hogy hol meg tud szólalni, hol nem.  Katnisst pörög-forog a csini ruhácskájában, az alját lángnyelvek tarkítják.
Mindjárt elhányom magam.
A húgáról kérdik. Ez aztán az igazán jó reklám fogás. Peeta a  tusolókról beszél a showmannak, majd szagolgatni kezdil egymást. A közönségnek tetszik, én viszont nagy, piros betűkkel a homlokába vésném a SZÁNALMAS feliratot. Aztán, nála is a szerelemre terelődik a téma, ahol azt válaszolja, amit én. További faggatás után, azt mondja, tényleg van valakije, aki tetszik neki. Caesar randi tippeket ad, hogy mindenképp hívja el, ha megnyerte a Viadalt. Tuti nem mond majd nemet.
- Nem hiszem hogy ez menni fog. A győzelem... rajtam nem segít. - feleli szemét lesütve Peeta.
- És mégis miért nem? - zavarodott össze teljesen Caesar. A fiú elvörösödik, majd el mondja a várva várt választ.
- Mert...mert...együtt jöttünk a Viadalra.
Ó, az álszent kis boszorkány! Ezért fogták egymást kezét. Ezèrt készültek együtt. Végig erre a bejelentésre készültek. Bár, ha jobban megnézem Katniss arca nem erről tanuskodik.
A tömegre döbbenet ül, alaposan megcsavarta a dolgok menetèt, az biztos.
Én azonban cseppet sem vagyok meglepett, én dühös vagyok. Amiért ellopják a támogatóimat. Szívem szerint felállnék, felpofoznám Peeta Mellarkot, majd nyílat eresztenék Katniss Everdeen szívébe. Bár, miért állnék meg egy pofonnál? Az Arénában ő neki is vége lesz, felkerültek a listámra. Miután bejelentik, hogy elmehetünk, leérek a színpadról, leveszem a lábamról a magassarkút, hogy gyorsabban tudjak futni,  de pechemre Marvelbe botlok.
- Egy ilyen ragyogó lányhoz nem illik, ha mezítláb járkál - utánozza Caesar hangját, maró gúnnyal.
- Aj, fogd be - ellököm magam elől, és a szobámba szaladok. Egyedül indulok a lifttel, majd kiszállok az emeletünkön. Lemosom magamról a sok kenceficét, és pizsamába öltözöm, majd elfekszek az ágyamon.
Úgy érzem sikerült vissza változnom az Új Glimmerré, de a szívem mélyén, még is érzek valamit. Az erkélyhez megyek, és némán a csillagokat bámulom.

Valami hiány, valami üresség tátong a szívemben, bűntudattal vegyútve. Tíz percig kellett gondolkodnom, hogy mi a bűntudat oka.
Marvel.
De arra továbbra sem jövök rá, hogy miért érzek bűntudatot miatta. Az első este, vagy a sok gonoszság miatt, amit vele tettem? De azokat bőven vissza kaptam tőle.
Érveket állítok fel, mellette és ellen. Végül, a mellette érvek nyernek - magam sem tudom hogyan.
Úgy döntök, illene bocsánatot kérnem.
Igen, levetkőzöm magamról a büszkeséget, és nagy nehezen arra jutotok, hogy mindenféleképp meg kell tennem ezt a lépèst.
Vagyis, a lépések sorozatát, ami a szobájához vezet, az én szobámtól. Szeretnék holnap úgy bekerülni az Arénába, hogy tiszta a lelkiismeretem. Utána éppen eléggé fogja bepiszkolni a sok haláleset, ami a lelkemen szárad majd. Persze, egyáltalán nem tud meghatni, mivel ez az én túlélésem záloga. Az, hogy embert öljek.
Megállok az ajtaja előtt. Veszek három mély levegőt, majd még kettőt, mert egy kicsit elbizonytalanodok.
Végül, még is erőt veszek magamon, és kopogtatok az ajtaján. Még véletlenül se legyen ismerős a helyzet. Ez teljesen más, mint a vonaton.
-Ki az? - kérdezi, mire válasz nélkül benyitok. Eljátszok a gondolattal, hogy mi van, ha pucér, de gyorsan elhessegetem. Szerencsère, nem az, így tudunk beszélni.
- Á, Peterson. Csak te vagy az - mondja lekezelően.
- Tudod, jobban tetszett, amikor Glimmernek hívtál - mondom, ezúttal az igazat. -  És az is jobban tetszett, amikor jóban voltunk. Vagyis, jobba mint most.
Na jó, ebben van némi hazugság.
Marvel felnevet, egy percig némán mered rám az ágyán ülve, majd feláll, és pár lépéssel közelebb jön hozzám.
- Ha jól emlékszem, Peterson - nyomatékosítja vezetéknevemet - te voltál az, aki nem akart barátkozni - mutat rá. Bólintok.
- Igazad van, és sajnálom, ha megbántottalak. Nem szándékosan tettem, ez csak aféle túlélési ösztön volt számomra.
Még jobban felnevet, majd hosszúra nyúló kínos csend telepszik közénk.
- Szóval? - kérdezem, és én is közelebb megyek hozzá. Már csak egy lépés választ el bennünket.
Ám, ekkor elvesztem az egyensúlyomat, az egyik lépés közben, és előrefele borulok. Marvelnek villám gyorsak a reflexei, ugyanis, a karjaiban eszmélek fel. Elkapott, nehogy elessek. Megtámaszt, közelebb húz magához, arcunk csak egy ujjnyira van egymástól. Belenézek a szemeibe, és látok benne valamit, amit eddig nem sikerült észrevennem. A pupillája körül, aranyszemeket vélek feéfedezni ebben a végestelen végig tartó barnaságban.
Megereszt egy csábos félmosolyt felém.
Valahogy, ezt sosem tartottam csábosnak, mindig inkább a visszataszító szót használtam rá. Most azonban, valahogy más volt a helyzet.
Ajkaim közül halk sóhaj tör fel, miközben egymás szemébe nézünk. Pillantása égeti a bőrömet, konkrétan érzem, hogy mindjárt szénné égek. A vér, felforr az ereimben, vadul kalapál a szívem.
Gyomrom bukfencezik egyet a gondolatra, hogy meg kéne törnünk a kettőnk között lévő távolságot. Szerencsére ez, nem csak nekem jutott eszembe, így nem én teszem meg az első lépést.
Marvel először mélyen a szemembe néz, majd az ajkaimra tekint, majd vissza a szemembe.
Ő is előre hajol, pár másodperc elteltével én is. Ajkaink a távolság felénél találkoznak, és lágy táncba kezdenek a másikkal.
- Nem szabad! Nem! Nem, nem, nem! - kiabálja vadul agyam, és próbál visszavonulót fújni testemnek.
Testem azonban egy cseppet sem hallgat rá, főleg, hogy egyre jobban kezd belejönni a csókba. Sosem csókolóztam még, de tetszik, és Marvel is elég jól csókol.
Mondhatni, nagyon jól.
Beletúrok világos hajába, és belemosolygok a csókba.
Hát, ez hihetetlen érzés. Cseppet sem bánom, hogy ennyi ideig vártam az első csókra.
Ajkai, becézgetik az enyémet, és sohasem akarom abba hagyni. Bárcsak örökké ebben a pillanatban élhetnénk!
Kis idő után, elhúzódik, és lecsukja a szemét.
- Sajnálom, Glimmer - mondja. - Nem direkt volt.
Először nem fogom fel, hogy mit akar mondani. Aztán másodszorra se, így rákérdezek.
- Az egész. A sok balhé - még mindig átkarolva tart, nem ereszti a derekamat. Kezemet vállain nyugtatom, és még mindig szemét fürkészem. - A csók. Egyiket sem szándékosan csináltam, egyszerűen ezt hozod ki belőlem.
Normál körülmények között, mindenfèle gondolkodás nélkül a fejéhez vágtam volna valami sértőt, de ez egyáltalán nem mondható normál körülménynek.
- Ezt hogy érted? - kérdezem. Az ágyhoz vezet, leültet, és kezébe fogja a kezemet. Megrázza a fejét, habozik. Keresi a megfelelő szavakat.
- Nem éreztem még ilyet, soha az előtt. Legszívesebben felgyújtanám ezt az érzést. De ő éget fel előbb engem.
Nagyot nyelek, mert sejtem hova akar kilyukadni.
- Mihez tudod hasonlítani? - kérdem. Újból megrázza a fejét.
 - Semmihez - feleli. Egy pillanatra elgondolkodok, hogy rákérdezzek, de rájövök, hogy nem tudnám elviselni a választ. Így, inkább hagyom, és újra ránézek. Újból közelebb hajol hozzám, én pedig nem állítom le a közeledését.
Újabb finom csókokkal halmoz el.
Az ajtó kicsapódik, mi pedig úgy rebbenünk szét, mint az ijedt verebek a fán. Reflexből távolabb húzódom tőle, de a kezét így sem sikerül elengednem, amit önkívületi állapotban fogtam meg. Fülig pirulok, amikor az ajtóban álló Glossra pillantok. Erek dudorodnak a halántékánál, feje vörössé színeződik.
- Mi a francot műveltek? - kérdezi ingerülten. - Glimmer, most azonnal takarodj innen.
Az ajtó fele int, én pedig egy utolsó búcsú pillantást vetek Marvelre, és kimegyek. Az ajtó hangos csapódással vágódik be mögöttem, én pedig a szobámba szaladok. Ráfekszem az ágyamra, és átkarolom a takarómat.
Megtapogatom az ajkaimat, amiken szinte még érzem Marvel száját.
Nem tudok mit kezdeni magammal, gondolkodok, és mindig arra jutok, hogy sajnálom.
Sajnálom, amiért gonosz voltam vele.
Sajnálom, amiért sokszor összevesztem vele.
Sajnálom, amiért visszacsókoltam.
Sajnálom, mert csak játszottam vele.
Sajnálom, mert én nem azt érzem amit ő.