12. fejezet

Sziasztok.
Nem bízom az időzítettben, mivel hogy tegnap sem tette ki.
Így inkább megkapjátok ma.
Három napig, viszont csend lesz (attól még a fejezetek folyamatosan íródnak).
A tegnap említett Peeta Mellark idézet, kicsit átírva pedig az volt hogy: "Bárcsak örökké ebben a pillanatban élhetnénk" volt
Jó olvasást, és kitartást.
Lauren W.

Nem vagyok bele szerelmes, azt érzem, de már nem gyűlőlöm.
Most már csak mélységes sajnálatot érzek iránta.
Cashmere nyit be a szobámba, kopogás nélkül.
- Mi volt ez? - kérdezi barátságosan. Nem érzek semmi megvetést a hangjában. Megrázom a fejemet.
- Nem tudom Cashmere, nem tudom - felülök, és a lábamra támasztom a fejemet. Érzem a sós könnyeket. Odaül mellém, és megnyugtat.
Hogy minden bocsánat kérésünknek  ìgy kell végződnie!
Szerencse, hogy holnap bekerülünk az Arénába, különben a következő bocsánat kérésnél nem állnánk meg a csóknál.
- Megnyugodtál? - kérdezi, és kisimít a szememből egy tincset. Az életem kezd egy nyavajgós, nyálas tiniregénnyé változni. Bólintok.
- Glossal arra gondoltuk, újra megnézzük az interjúkat veletek, és kielemezzük a többieket.
- Nem akarom - mondom, és hátra vágom magam az ágyon. Igen, tényleg kezd ide illő lenni az a hasonlat.
- Ha nem hát nem - feláll. - Nem kényszeríthetünk semmire.
Kimegy a szobából.
Szerencsém, hogy zuhanyoztam, mert azonnal elalszok.
Álmomban, újra és újra Marvellel csókolózok. Nem mondom, hogy nem kellemes érzés, de nem akarom megint átélni.
Sőt, el akarom felejteni. Jobb lesz, ha holnap meg is mondom neki.
Várjunk csak. Ha megmondom neki, akkor megint összeveszünk, és összetöröm a szívét. Amit nem akarok, pláne most, hogy tudom mit érez. Vagyis, van fogalmam arról, hogy mit érez. De nem ringathatom őt kétségek, hiú ábrándok között, hogy én is azt érzem amit ő, mert ez nem igaz. Abban a pillanatban, egy cseppet sem gondolkodtam. Vagyis, gondolkodtam, csak magasról tettem az agyam véleményère.
Reggel, az Aréna gondolata megrémiszt, de másrészről örömmel tölt el. Végre bekerülök!
Felkelek, és felveszem a ruhám után a gyűrűmet, amit egészen eddig az egyik fiókban tartottam. A piros ékkövet nézem rajta. Ez az otthonomat fogja eszembe juttatni, amikor már nem sokan leszünk. A ruhámat úgy is át kell venni, tök mindegy mit vettem fel. Kimegyek, Antonion és Cashmere vár rám.
- Mi az az ujjadon? - kérdezi, mire felmutatom.
- A Körzetemből van.
- Gyönyörű - mondja. Bólintok.
- Szerintem is.
Antoniont előbb elviszik, mint engem, a stílustanácsadók fognak minket utolsó tanácsokkal ellátni az Aréna előtt. Cashmere egy kis idő után, lifftel kísér le a légpárnáshoz.
- Tudod a dolgodat, nem? - kérdezi.
- Nem szabad lelépnem előbb, mint hatvan másodperc. Nem szabad megennem, amit nem ismerek. Nem bízhatok minden feltétel nélkül a szövetségeseimben - hadarom.
- Jól mondod kicsi lány - megpaskolja az arcomat, majd átölel. - Sok sikert.
- Remélem nem lesz rá szükségem - mondom ugyanazt, mint Caesarnak. Gyűlölök köszöngetni. Kibontakozok az ölelésből, majd a légpárnáshoz megyek, ahol rengeteg békeőr vár ránk. Felterelnek, én pedig leülök arra a székre, ahol az "Egyes lány" felirat van.
Pompás.
Mennyire újra hasznosíthatóak ezek az ülések. Nem kell minden évben új feliratokat tenni rá, hogy felírják a nevünket. Így sokkal praktikusabb, és olcsóbb hogy csak a Körzet számát, és az egyén nemét írják rá. Na, nem mintha a Kapitóliumnak nem lenne rá pénze!
Kis idő múlva, felszállunk. Egy nő mindenkit vègig jár, és nyomkövetőt szúr a karjába egy tűvel. Belenyomja az alkaromba, szúró fájdalmat érzek egy pillanatra, aztán elmúlik.
Pár óra múlva leszállunk. Minden Kiválasztottat kettő-kettő békeőr kísér a katakombákba. Le kell adnom egy kis szobába a gyűrűmet, hogy megvizsgálják, engem meg addig az indító szobába terelnek. Ott aztán rám zárják az ajtót. Az egyik sarokba roskadásig megrakott asztal foglal helyet, tele mindenféle finomsággal. Odamegyek, és szőlőt falatozok. Két szem után, Antonion nyit be, négy békeőrrel a háta mögött.
- Antonion - kezdem. - Mi ez az egész?
- Glimmer, a gyűrűd....
- Uram, majd mi - egy nő veszi le a sisakját, meglobogtatja fekete haját. Harmminc év körüli lehet, bár bőre sima, és fehér mint a porcelán - A gyűrű egy fegyver.
- Mi? - kérdezem meghökkenve. A nő felmutatja a gyűrűt, közelebb jön hozzám, hogy rendesen lássam.
- Ha ezt elforgatjuk - mutat egy ékkőre - akkor egy mérgezett tüske ugrik ki belőle.
Miután elmondta, én még mindig megrökönyödve állok, állam a szó szoros értelmében leesett. Elforgatja azt a bizonyos követ és mit ad Isten, tényleg kiugrik belőle egy tüske.
- Nem tudtam - rebegem. A nő összepréseli a száját, és pofon vág.
- Vald be! Vald be, hogy tudtad, és igazságtalan előnyhöz akartad juttatni magadat a többiekkel szemben - újra meg pofoz.
- Nora, erre igazán nincs szükség.
- Maga csak ne védje, Antonion. Semmi joga nincsen hozzá - köpi mérgesen a szavakat, aztán újra felém fordul.
- De ha egyszer nem tudtam róla - kiáltok Norára teljes erőmből. - Igazán elhihetné!
- Ah - sóhajt, és arréb lép. Súlyos békeőr sisakját az asztalra helyezi. - Rendben, hiszünk neked - mondja negédes hangon. - De ezt ez esetben is magunknál kell tartanunk.
- Nem azt nem teheti! - kiabálok, és nekiugrok Norának, bizsereg a tenyerem, hogy én is jól arcon csapjam, de Antonion lefog, a többi békeőr pedig elállja az utat Norához. Nyílván, ő egy főbékeőr. Vergődök Antonion szorításában, próbálok kitörni, hogy megkaparintsam a tulajdonomat. - Nem teheti - suttogom magam elé, miközben lerogyok a földre. Ő odalép hozzám, felemeli a fejemet, kezét állam alatt nyugtatja. Úgy néz a szemembe, mintha ölni tudna a pillantásával. Fekete szemei, pont olyanok, mint a haja, fogva tartják a tekintetem, de igyekszem minden erőmet, és dühömet belevinni ebbe a pillantásba.
- De - mondja - megtehetjük.
Kirántja állam alól a kezét, és a békeőrök távoznak.
- Tényleg nem tudtál róla? - kérdezi Antonion. Megrázom a fejem.
- Még az egyik szülinapomra kaptam a szüleimtől, hogy ezt hozzam a Viadalra. Nyílván azt hitték túl járhatnak a Kapitólium eszén - mondom. - Hát, nem sikerült.
Hangom csalódott, keserűséggel és utálattal teli. Hogyan lehetnek ennyire felelőtlenek? És ha az Arénában pokollá teszik az életemet emiatt? Azt nem tehetik meg.
- De ez nem befolyásolhatja a Viadal kimenetét, ugye? - kérdezem.
- Elméletben nem - mondja. Most először kap el a pánik. - Gyakorlatban sem, nyugodj meg. Minden ami ott bent fog törtènni, az enélkül is megtörtént volna.
Körmömet rágcsálom, miközben Antonion előszedi a ruhámat egy szekrényből, amit nem is vettem eddig észre. Magához int.
- Ezt a felsőt és nadrágot adták, vedd fel.
Szó nélkül belebújok, majd magamra veszem a bakancsot is, amit elém rak. Kényelmes, pont a méretem. A barna felsőm a testemre simul, a nadrágomnak a szára viszont kicsit bővebb szabású, a bokámnál egy gumiréteggel összeszűkítették. Egy zöld pulóverbe bújtatom a kezeimet, majd összehúzom a zippzárat. A pulóverre még egy barna, bár inkább olajzöldre hasonlító, combközépig érő kabát kerül, amin van egy kapucni. A fejembe húzom, és viccelődünk egy kicsit Antonionnal.
- Nagyon vigyázz magadra - mondja, miután vissza komolyodot. Bólintok.
- Nyerni jöttem és...
- Tudom - szakít félbe. - De rajtad kívül vannak még huszonhárman, akik nyerni jöttek. Szóval, vigyázz magadra.
Megigazítja a kabátomat.
- Rendben. Úgy lesz - válaszolok engedelmesen.
- Ígéred?
- Ígérem- visszhangozom. Szorosan karjába zár, majd kis idő elteltével elenged.
- Egyél valamit - mondja, mire bólintok. Felkapok egy újabb szőlőszemet, és elfalatozom. Majd még egyet, és még egyet.
- Van valami fogalmad arról, milyen lesz az Aréna? - kérdezem.
- A kabát és a pulóver meleg, de a póló légáteresztő anyagból készült. Gondolom nagy lesz a hőmérséklet ingadozás - magyarázza. - A bakancs terepre jó. Hegység, vagy erdő, legalábbis, én erre a kettőre tippelnék.
- Hát, remélem az utóbbi.
- Harminc másodperc az indításig - szólal meg egy hang.
- Hamarosan kiderül - jegyzem meg, és újra megölelem Antoniont. -Sok sikert - mondja, miután elengedett.
- Húsz másodperc az indításig.
- Remélem nem lesz rá szükségem - mondom már a fémlapon állva.
- Tíz másodperc az indításig
- Köszönök mindent! - kiabálok ki, mert már rámcsukódott az áttetsző cső. Tíz másodperc múlva, emelkedni kezdek, és igyekszem rendezni az arcom minden vonását. Mielőtt kiérnék a vakító napsütésbe, fülem mögé tűröm szőke hajtincsem, és elszánt vigyort varázsolok az arcomra.
Futópozícióba vágom magamat, készen az indulásra, ha letelik az egy perc.
- Boldog Viadalt, és sose hagyjon el benneteket a remény! - mondja Claudius Templesmith, majd megkezdődik a vissza számlálás.
60...
Körbe nézek. Előttem, a bőségszaru hátamögött egy végtelen mező terül el,  mögöttem egy erdőség.
55...
Balomon Ruta, a Tizenegyedikből, a jobbomon Cato.
50...
Marvelt és Clovét keresem a tekintetemmel, de valószínűleg kitakarja őket a szaru.
45...
Nem messze tőlem megpillantok egy kést. Addig teljesen jó lesz, amíg nem találok valami jobb fegyvert.
40...
Katnisst látom hárommal arrébb, nagyon fürkész valamit. Arra fele nézek, amerre ő, és megpillantok, egy ezüstözött fegyvert. Egy íjat, egy hozzá tartozó tegezzel.
35...
Érdekes játszma lesz, két íjjász, egy íj. Arra fele akarnék fordulni a testemmel, de rájövök, hogy felesleges. Időben oda fogok érni így is.
30...
Egyenletesen próbálok lélegezni, hogy minél jobban tudjak koncentrálni.
25...
Panem minden lakója valószínűleg a képernyőre tapadt szemmekkel szörnyűlködik, vagy éppen várja a vérfürdő eredményét. Hogy túl éli-e az, akit szeretnek.
20...
Minél több Kiválasztottnak meg kell halnia a mai napon. Elsősorban most, hogy utána már gyerekjáték legyen.
15...
Miután meghallom majd a gongot, a késért megyek, amivel meg tudom védeni magam, amíg elérek az íjhoz.
10...
Bízok annyira Catoban, Cloveban, vagy Marvelben, hogy megszerzi nekem, ha esetleg én valamiért nem érek oda időben.
5...
Már csak két mély levegőre van időm,és hogy felkészüljek az öldöklésre, mert meghallottam a Viadal kezdetét jelző hangot.