15. fejezet

Halihóó mindenkineeeeek :)

Igen, újra itt vagyok a fejezettel, várom a véleményetket. Úgy néz ki, ez azt hiszem az utlsó fejezet itt, amiben Glimmer él, az eredeti történetben. A következő részben... már tudjuk mi lesz :(
Kicsit rövidke lett... De a következőt igyekszem hosszabbra írni.

De aztán jön az alternatív befejezés, amit személy szerint már nagyon várok!

Na, de jó olvassát!

Lauren W.

 

Futva indulunk a felkelő nap fényében, egymás után. Az íjam a vállamon, és a tegez is, így nem akadályoz a futásban.

Már nem kell zseblámpa, így Clove belehelyezi a hátizsákjába. Hangosan nevetgélünk, löködjük egymást futás közben. Jó ötszáz métert haladunk még, amikor megállunk egy kicsit pihenni, lihegve támaszkodom a térdemre.

- Hé - jut eszembe - nem kéne vissza mennünk a szaruhoz? Ott hagytuk a Hármas srácot.
Igaz azt remltük taálunk még valakit, és kivégezhetjük, de senki sem került utunkba.

- Kétlem, hogy messze jutna - mondja Cato. - Rendesen elintézted- vigyorog rám. Ez volt az a mosoly, amitől hasra estem az első nap, amikor láttam az Aratás ismétlésekor. Most is felgyorsíja a pulzusom, de valahogy nem éri el ugyanazt a hatást, talán azért, mert már megismertem, és tudom milyen.

- Azért a biztonság kedvéért, jó lenne - kel a védelmemre Clove, amire hozzáteszem, semmi szükségem nem volt. Marvel és Cato is bólint. Próbáljuk megtalálni az ösvényt, amin jötünk, de úgy, hogy ne kelljen sokáig vissza fele menni, arra, amerre a lányt öltük meg. Nem volt egyszerű, de nagy nehezen rátaláltunk a csapásra. Már nem futunk, ahhoz túlságosan elfáradtunk, inkább csak szépen lassan menetelünk egymás mellett, vagy épp egymás mögött, ahogy a helyzet hozza.

- Vajon hányas Körzetből jöhetett? - kérdezi Peeta Mellark, mire senki sem válaszol. Vagy azért, mert nem akarunk szóba állni vele, vagy mert lövésünk sincs mint feleljünk. Úgy érzem, bennem mindkettő alternatíva megtalálható.

- Nem muszáj válaszolnotok. De ha ennyire nem szeretnétek hallani a hangom, mi az oka annak, hogy nem hallgattattok el véleg?  - dumál tovább, de mintha a falnak beszélne. - Katniss? Igaz? Ő miatta nem fogtok megölni egyenlőre. Hogy végig tudjam nézni a halálát, mert tudjátok, hogy ez fáj nekem. Jobban, mitnha megkínoznátok. Csak aztán fogtok kinyírni, miután végeztetek vele - magyarázza a véleményét. Már majdnem igazat adnék neki, amikor arra jutok, hogy inkább hallgatok. Cato azonban- ismételten - nem rejti véka alá a véleményét.

- Hősszerelmes, nagyon jól tennéd, ha befognád azt a kepcses pofádat, vagy megnémítalak, és abban nem lesz köszönet! - kiált rá. Peeta leereszti a leereszti negyvenöt fokos szögben a karját, ami egy megadom magamat-ot jelent. Vagy valami provoációt.

- Rajta tessék csak - mondja. - Nem félek tőled. Kész vagyok meghalni.

 Cato előrelendül, előhúzza a hüvelyéből a kardot, és Peeta szívéhez illeszti. AZ tényleg nem akar eszökni, elfutni, esetleg menteni az életét. Komolyan gondolta, amit az előbb mondott.

- Méltó halál - elfanyarodik a hangom, de a végére ugyanúgy motoszkál benne a megvetés, és az öröm. Öröm, hogy végre kinyírjuk. Cato hátrébb húzza a kardot, hogy egy gyors mozdulattal a sápadt fiú mellkasába döfhesse, de valaki vállára helyezi csöppnyi kezét, és a fülébe suttog valamit. Clove biztos tud valami okot, esetleg indokot, hogy ne ölje meg. Talán emlékeztette a lángra lobbant lányra. A fiú sóhajt egyet, visszahelyezi a kardot a hüvelyébe, aztán elfordul Peetától. Tovább folytatjuk az utunkat a Bőségszaruhoz. Nem próbálunk témát fehozni, mindannyian úgy gondolhatjuk, hogy felesleges. Részemről legalábbis így van. Peeta azóta kussba marad, szerintem legközelebb kéteszer is meggondolja mit és hogyan mondjon. BÁr nem tűnt úgy, mint akit megráztak Cato szavai, vagy tettei.

Úgy döntök, hogy ne unatkozzak, a néma ballagás helyett inkább megfigyelem a környezetem. Ez egy esetleges menekülés közben is jól jön majd.

Körülöttem minden fa van vagy három méter magas, legalább ötféle fajtát láttam eddig. Az aljnövényzet nem magas, viszont ahhoz elég nagy, hogy kitakarja a föld alól előtörő gyökereket, amiben könnyen hasra eshet az ember, ha nem figyel.

Igazán kedvező egy Aréna.

A levegő forrósága a tetőfokára hág az út során, ahogy a napkorong felkúszik az égre, és a rengeteg fa sem elég, hogy meszűrje a sugarakat, a hajam pedig alaposan melegíti a nyakamat. Kibontom a copfokat, majd újra fonom, hogy ne érjen le a  nyakamig, de a hajam túl hosszú, ráadásul úgy érzem mindjárt napszúrást kapok.

- Tegnap nem tűnt fel - liheg Fridericha, - hogy ennyit mentünk volna.

Válasz nélkül hagyjuk ezt is. Lehet, hogy rossz csapást választottunk.

Megállok, leakasztom a vállamról az íjat, hogy hozzáférjek a táskámhoz. Kiveszem belőle a vizet, nagyokat kortyolva elfogyasztom a felét. A maradékból fejemre öntök egy keveset, védve ezzel a hőgutától. Milyen rossz annak aki nem szerzett vizet...

Vagyis, pontosítok: milyen jó nekem! Egyrészről van vízem, másrészről pedig, sokan nem tudtak szerezni, remélhetőleg hamarosan szomjan halnak, és ezzel az ő nevük is ki lesz pipálva a Halott Kiválasztottak listáján, amit fejben készítettem el.

A hajam nagyon gyorsan szárad, el se tudom képzelni, mi lett volna, ha sötét hajjal születtem volna.

Clove ls Frideriha feje most minden bizonnyal forró lehet.

- Öntsétek le magatokat vízzel - javasolom. Ugye milyen rendes lettem hirtelen? Kedvességem olyan határtalan, akár a csillagok száma egy felhő mentes estén.

- Jobb lesz utána - teszem még gyorsan hozzá, hiszen tényleg jobb lett. Lehűsített valamicskét, igaz marha gyorsan megszárad, de az mellékes. Clove és Fridericha összenéznek egy pillanatra, aztán a saját kulacsuk után nyúlnak, és benedvesítik fejüket, majd nyakukat a vízzel. Vissza veszem az ezüstözött íjat, és keresztbe teszem magamon, a vállamra helyezem a kistáskát. A kis barna válltákám, amit szintén jobb lenne átvetnem magamon, de nagyon nem fűlik hozzá a fogam, hogy még rendezkedjek. Inkább indulok tovább a többiek után. A vizes palackomat nem teszem vissza, a markomban szorongatom, és folyamatosan figyelmeztetem magamat, hogy innom kell.

Legalább még tizenöt percnyi séta után kiérkezünk a rétre, aminek a közepén a szaru fekszik, szétszórva körülötte mindeféle jóval.

Megiramodunk, szinte versenyzünk ki ér oda először. Ha ez egy iskolai verseny lenne, egyáltalán nem aktivizálnám magam. De mivel ezzel felhívhatom magamra a támogatók figyelmét, úgy rohanok, mint ha az életem múlna rajta - ami valljuk be, nem hülyeség. Amikor odaérkekezem a szaru tövéhez ledobok midnent, ami rajtam csüng, és elfekszem az árnyékba.

Árnyék.

A többiek követik a példámat, egyesek leveszik a kabátokat, ami rájuk nehezedik. Én pedig az ő példájukat követem, leveszem magamról a nagy kabátot, a vékony pulóvert, ami melegített, és amibe most alaposan beleizzadtam.

Miután teljesen visszatért az életkedvünk felállunk, és a Hármas fiú keresésére indulunk, akit nem is láttunk eddig.

- Tudja valaki mi a neve? - kérdi Marvel. Elég rég szólalt meg, talán ez volt olyan gyanús, a csendben. Hogy még Marvel se érezte a kényszert, hogy beszéljen.

- Nem - mondjuk szinte kórusban. A srácot végül a szaru belsejében találjuk meg, alszik, arca megvonaglik- még álmában is- a fájdalomtól. Báttor húzás volt tőle, hogy csak így elaludt, őrszem és bármiféle fegyver nélkül. Mondjuk, tőlünk is bátor dolog volt így itthagyni. Én a helyében azonnal elmentem volna, amint lelépünk. Csakhogy vagy nem volt ennyi esze, vagy nem akart kockáztatni. Vagy ez a szerencsétlen tényleg azt hiszi, hogy nem lesz baj, ha összeáll velünk? Ha az utobbi a megoldás, hát nagyon téved.

A Hivatásosakat mindenki utálja - kivéve a támogatók-, minden Kiválasztott azt akarja, hogy dögöljünk meg ott ahol vagyunk, esetleg mielőtt elsül a rajtpisztoly- más kérdés, hogy ez általában rájuk jellemző. Ráadásul a világ egyik legveszélyesebb dolgai közé tartozik beállni ebbe a szövetségbe. egyikünk sem bír a túltengő adrenalintól, esetleg tesztoszterontól - ez főleg a fiúkra jellemző, sőt ez csak rájuk jellemző - és mint az előző jelenetsort is bemutatta: bármikor képesek vagyunk a másik torkának esni.

Talán azt hiszi, velünk kihúzhatja egy darabig. Egy darabig, aztán elszalad, vagy megöl minket, vagy tudom is én mi jár a fejében...

De, hogy őszinte legyek, nem is nagyon érdekel. Pechére, már meg van az idei jelölt a koronára, szerény személyemben.

- Ébresztő - kurjantja Marvel, és felrázza a szerencsétlent az álma kellős közepén. Nagyot ugrik, aztán ülő helyzetbe vergődik.

- Kész vannak az aknák? - kérdezi Cato erőteljesen. A fiú megrázza a fejét, erre Clove is odaférkőzik, rálép a lábára, mire a srác felszisszen.

- Miért? - kérdezi. Juj. Ettől a hangtól még nekem is felállna a karomon a szőr, - már, ha nem lenne teljesen legyantázva - hát még neki. Inkább odébb állok, és visszabilincsleem Peetát a helyére. Nem ellenkezik, teszi amit mondok neki.

- Ki őrködik? - kérdezem. - Mert valakinek kéne, amíg valakik alszanak. Hulla fáradt vagyok - nevetnek a szóviccen, bár egyáltalán nem poénnak szántam. Igazán álmos vagyok. Egy napja nem aludtam. Arra jutok, hogy nem érdekelnek, így lefekszem a szaru tövébe az árnyékba, párnát csinálok a kabátomból és a pulcsimból, majd alszok.

Vagyis, aludnék, ha nem hallanék minden másodpercben egy-egy szitokszót. Befogom a fülem, ès néhány perc múlva álomba merülök

Végtagjaim kimerültek, de ettől a kis pihenéstől feltőltődnek majd élettel. 

A himnusz hangjára ébredek. Nem hiszem el, hogy eddig hagytak aludni. Nem messze tőlem, Marvel és Fridericha pihen. Biztos ők lesznek éjszaka az őrszemek. A Nyolcas lány arcát vetítik az égboltra, majd a Kapitólium címere úszik fel az égre. Felülök, és kinyújtóztatom elernyedt tagjaimat. Körbe pillantok. Nem tétlenkedtek, az biztos. Az összes táskát, bőröndöt, kaja, fegyvert, kötelet, szóval az elsősegélyhez szükséges dolgokon kívül mindent, egy halomba rakták, mellettük is földkupacok hevernek.

Taposóaknák.

A fiúnak biztos sikerült újra aktiválni őket. A szaru és a halom között tűz parázslik. A mai nap elég nyugis volt. Talán túl nyugis.