18. fejezet

Halihó mindenkineeeeeeek.

Visszatértem, firssen, és üdén, új résszel a tarsolyomban. Gondolom az senkit sem érdekel, hogy milyen volt a tábor, szóval arról nem mesélek.

A részről annyit, ogy eléreztünk a hivatalos utolsó részhez. Bizony, itt történik az incidens.

Remélem eléri a kellő szomorú hatást, és nem zavar titeket, hogy egy pöppet rövid lett.

Akkor egy kicsit másról, de még is erről.

CSináltattam egy könyvborítót, Nicolette-től, aki ezen  a blogon társszerkeztő: IDE KATTINTS

A könyborítót a későbbiekben ki fogom rakni az oldalra, ez lesz ugyanis az Alternatív befejezés borítója. 

(A Blognak is meg fog változni a neve, még pedig: Glimmer története-másképp, bár ezen még gondolkodom)

Na, hát akkor még valami:

KÖSZÖNÖM A...

... 3800+ oldalmegjelenítést

...10 feliratkozót

... az összes komit.

Várom a véleményeteket a fejezetről. 

Az alternatív befejezéssel kapcsolatban:

- Előre írok legalább 5 részt. 

- Ez nem tudom mennyi időbe telik, remélem nem pártoltok el tőlem. 

- a végét én már tudom, de nektek ez egyenlőre titok matad ;)

- A közepét nem tudom, csak pár cselekményt, részletet. 

Szóval nem rizsálok többet, jó olvasást. 

A Meglepi Vasárnap jön szerintem, bár nem tudom..:)

Lauren W.

Vonakodva bár, de Peeta javaslatát mindenki elfogadja.

Annyira kívánom az alvást, és alig várom, hogy végre pihenhessek. Ahogy egyre sötétedik az erdő, fáklyákat gyújtunk, amiket szépen beásunk a földbe, hogy ne döljenek fel. Mindenki elfoglalja magát.

Valaki a sebeit nyalogatja - na jó, nem kell mindent szó szerint érteni -, mint Peeta és Fridericha.

De vannak olyanok, akik már szinte teljesen jól vannak. Marvel épp a dárdáját takarítja, Cato a kardját emeli a tűz fölé, és bámulja az izzó fémet. Clove az egyik késével elejt egy mókust. Micsoda szerencse, hogy van valaki, akinek esze is van közöttük.

Én még nem vagyok olyan jól, hogy használjam az íjam. Én még nem vagyok annyira fitt és ép, hogy bármit is tegyek. Úgy döntök, én is csatlakozom a sebeit nyalogató társasághoz. Megvizsgálom a kézfejemet. Nem sokat segített rajta a kenőcs. Biztos valami olyan, amit a szarunál találtunk, mert ha támogatóktól jött volna, biztos elmúlasztja. Már nem pulzál, de még fáj.

Kicsit talán még is segített.

Nem beszélünk, szótlanul nézzük, ahogy Clove sorban hozza a mókusokat, gyíkokat.

Úgy döntök, segítek neki. Nyársaknak való husángokat keresek, majd felfűzöm rájuk a már megnyúzott, kizsigerezett tetemeket. Tüzet gyújtunk, és megsütjük felettük.

Jóízűen belakmározunk a Himnusz alatt. Kegyetlen hosszúságunak tűnik, ugyanis ma nem vetítenek egy arcot sem az égre.

- Hogyan öljük majd meg? - kérdezi Clove.

- Mi lenne ha kiéheztetnénk? - veti fel a javaslatát Marvel. - Előbb utóbb le fog jönni. Kénytelen lesz, vagy éhen hal.

- Túl lassú - mondom. - Legalább négy Kiválasztottat levadászhatnánk addigra.

- Minek nekünk kell megölni? Nem lenne egyszerűbb, ha hagynánk, hogy elfertőződjön a sebe? - veti fel Richa. Cato morgolódik.

A Himnusz elhallgat.

- Pihennünk kell - mondom. Mindenki úgy érti a dolgot, hogy nekik kell pihenni, és azonnal kineveznek őrszemnek. Egyedüli őrszemnek.

Magamban fortyogok, de nem tudok mit tenni ezzel. Megragadom az utolsó nyúlcombot, és a fáklyák fényében falatozni kezdem. Lassan rágom, hogy minél tovább kitartson, legalább ezzel is elleszek egy darabig. Az íjam itt van tőlem nem messze, ha valaki megtámadna, gond nélkül leszedném. A sötét erdőt pásztázom, alakokat keresek, akik megbújhattak a fák között de senkit sem találok. Összébb húzom magamon a hálózsákot.

Csak egy fél percre hunyom le a szememet...

Ijedten kapom fel a fejemet. Elaludtam. Te jó ég, ezt nem lett volna szabad. Nem aludhattam sokáig, bár a Hold helyzetéből ítélve éjfél lehet. Akkor igen is sokáig aludtam.

Megpróbálom csípkedni a karomat, de semmi sem hat. Testem nem vágyik másra, csak egy kiadós alvásra. Semmi másra. Oké, egy fürdő is jól esne, de tényleg az alvás a legfontosabb. Laposan pislogok, már alig látom magam körül a tájat: minden elhomályosodik, a fáklyák fénye fokozatosan kihuny. És egyszercsak minden elsötétül.

Kiáltozásra ébredek.

- A tóhoz! - üvöltik. Felkapom a fejemet, de szememet még mindig csukva tartom. A fülem mögött éles fájdalmat érzek. Aztán egyet a szemem alatt. A vállamon. Kipattan az egyik szemem - amelyik nem dagadt szilva méretűre - és felugrok. Sikoltozok, próbálok utánuk menni. Körülöttek bogarak zümmögnek, újból és újból belém vájják fullánkjaikat. Milyen bogarak lehetnek ezek? Gondolkodj! Gondolkodj!

Nem jut eszembe a nevük, de biztos vagyok bennem, hogy ismerem a fajtájukat. Lecsapok egyet az arcomon, miközben próbálok a többiek után futni. Eszembe jutnak a nyilak, és az íj. Visszarohanok, és felkapom őket, olyan gyorsan, ahogy csak bírom. Látom, ahogy Richa is vadul hajtja maga mögött a rovarokat, de tehetetlenül hanyatlik el egy bokorba. Próbálok tovább menni, de megint hatalmas fájadom hasít belém: legalább kettő darázs megcsípte a combom. Újból felsikoltok. Az íjammal hadonászok magamkörül.

Újabb csípések: az orrom felett, a homlokomon, a nyakamon, a vádlimon, a derekamon hét.

Tehetetlenül elhasalok.

Próbálom a többiek után vonszolni magamat, próbálok segítségért kiáltani - hiába tudom, hogy úgy se jönnek értem.

Marvel - akarom kiabálni, de számon csak sikolyok, és üvöltések jönnek ki. Két méterrel sikerült arrébb húznom magamat, utána már nem bírok mozdulni.

Csak annyi erőm van, hogy a hátamra forduljak. Szívem úgy zakatol, mint egy vonat. A vonat, amivel a Kapitólimba jöttünk.

Hiába fekszem gyakorlatilag a halálomon, a darazsak nem hagynak nyugodni. Minden végtagomat a felismerhetetlenségig csípik. Minden dolog körülöttem eltorzul. A fájdalom elviselhetetlen, még sem tudok tovább sikítozni. A fák megnyúlnak, vagy összemennek. Meg merek esküdni rá, hogy Seneca Crane ördögi mosollyal fekszik felettem.

Halucináció.

Dagadás a csípés helyén.

Ahogy üldözik a többieket.

Vadászdarázs - áll össze a kép. Hát ennek az ördögi, mutáns fenevadaknak a kezük - fullánkjuk- által lelem halálomat?

Emlék képek villannak fel előttem. Jócskán feltúrbózva, szó se róla.

A szülinapom. Ahogy mindenki boldogan táncolt: kivéve én. A padló úgy csillog, mintha legalább két héten keresztül folyamatosan súroltuk volna.

Az Edzőteremben töltött idők: ahogyan Marvellel verekszem, a gyűlölet, amit iránta éreztem, mert erősebb volt mint én, mert az ő szülei győztesek voltak.

A smaragdzöld szemek. Az enyémek. Antonioné. Tényleg olyanok voltak mint a smaragd, vagy ez már csak a halucináció hatása?

A kézfogások Marvellel. Az első alkalom, amikor megfogtam a kezét, az undor, amit akkor éreztem. Aztán, amikor már önszántunkból kulcsoltuk össze ujjainkat, először az én szobámban, aztán az övében, végül a Viadalon. Tegnap este. Könnycseppek gördülnek le az arcomon, ahogy erre gondolok, miközben érzem, hogy a darazsak megint és megint belémcsípnek.

Darabokat harapnak ki belőlem, és felfalják a testrészeimet.

Bárcsak meghalnál a viadalon! - üvöltötte az öcsém az Aratás előtti estén. Fejéből élénk, csillogó vér bugyogott, mert betörte a fejét, az amit hozzávágtam. Mivel is dobtam meg? Már lényegtelen, hiszen én így is úgy is meghalok. Nem fogok nyerni.

Most örülhet.

Az emlékek gyorsabban pörögnek, összevissza, nem sorba, mint vártam.

Amikor anya a karjában tartott, és énekelt.

Ahogyan apával játszottam. Aztán ahogy megvertek. Újra, és újra.

Ahogy jelentkeztem az Aratáson.

Ahogy Amira Lyvery feldobódva jegyezte meg, milyen ügyesek voltunk a Kiképzésen.

Ahogy Antonion előhozta a ruhámat.

Amit akkor érztem, ahogy Catora néztem legelőször.

Szívem ismét felgyorsul, zilálva szedem a levegőt, ahogy ismét négy darázs mélyeszti szinte egyszerre belém a fullánkját. Testem megvonaglik.

Ahogyan Marvel önként jelentkezett.

Ahogy ráborítottam a kajáját.

Ahogy irigykedtem Katnissre, mert ő tizenegy pontot kapott.

Ahogyan azon gondolkodtam hogyan öljem meg Marvelt.

Ismét érzek egy csípést.

Ahogyan a fejem újra és újra a betonra koppant.

Barom! - mondtam mindig Marvelre.

A csókunk pillanata. Az akkori érzést nem tudom szavakba önteni. Pezsgett bennem az adrenalin, imádtam, ahogy összefonódunk.

Sosem akartam szerelmes lenni, de legalább igazán élhettem egy percig. Nem úgy halok meg, hogy nem próbáltam ki vad dolgokat.

Amikor Gloss dühös volt ránk.

A viccesen, hecceléssel eltötlött pillanatok.

Ahogy Carla volt az egyetlen, aki elbúcsúzott tőlem.

Ahogyan Acacia megköszönte, hogy kimentettem a pácból.

Az emlékek rövidebbek lesznek, halványabbak. Egyszer csak, nem jön több. De még nem haltam meg, érzem ahogy dobog a szívem. A tegnap estére szeretnék emlékezni, ahogyan Marvellel beszélek.

A Viadal mindenkit megváltoztat- ezt mondta. Erre az egy mondatára emlékszem kristály tisztán, semmi másra. Engem is megváltoztatott, nem is tagadnám.

A maszk lerepül rólam, halálom előtti pillanataimban megmutatom aki valójában vagyok

Hirtelen sajnálat tölt el.

Sajnálni kezdem, hogy nem tekintettem barátként Carlara.

Sajnálni kezdem, hogy betörtem az öcsém fejét.

De legjobban azt sajnálom, ahogy Marvellel viselkedtem.

Tompa szúrást érzek a tüdőmben, gyorsabban kezdem venni a levegőt.

Talán még nem késő megbánni mindet. Igaz, már nem tudok bocsánatot kérni tőlük, de én még elszámolhatok a lelkiismeretemmel.

Tovább kezdtem sorolni magamban a dolgokat. Sajnálom, hogy nem köszöntem meg dolgokat, sajnálom, hogy csak úgy felálltam az asztaltól. Sajnálom, hogy sosem imátkoztam. Amikor ahhoz a ponthoz érek, amit a legjobban bánok, érzem, hogy szìvverésem egyre lassulni kezd. A méreg száguldozik ereimben.

Épp sikerül kigondolnom az utolsó pontomat az ideigelenes listámon, amikor már nem dobban tovább a szívem.

Sajnálom, hogy féltem szeretni...