Meglepetés: Epilógus

Sziasztok!

Megérkezett a meglepi, ami nem más, mint egy Epilógus, csak egy kicsit más, mint Ruta történeténél. Nem akartam ugyan azt. Igazából, nevezhetjük, 10 feliratkozós, 4000 oldamegjelenítést túllépős befejezős különkiadásnak is. 

Azt nem árulom el, hogy kinek a szemszögéből van, úgy is kiderül, ha nem, akkor szóljatok, komiba, vagy chatben elmondom.

Remèlem tetszeni fog, és sok kèrdésre választ kaptok.

Na, aztán, van egy ötletem. A kérdést, amire nem kaptatok választ az ÉN történetemről ( szóval, nem az eredeti sztorival, hanem az én ficemről) azt írjátok chatbe, vagy kommentbe, és válaszolok rájuk egy bejegyzés formájában.

Jó olvasást!

Lauren Write

Rohanás közben igyekszem csapkodni magam körül a darazsakat. Ajkaim elmorzsolnak néhány káromkodást, ahogy magam mögött hagyom azt az átkozott helyet.

Cato előttem lohol, mögöttem pedig Clove és Peeta.

Glimmer biztos hátul van - mindig lemarad. Hiába gyakorolt, futott állandóan, egyikünket sem bírta lefutni. Sohasem.

Átugrom egy gyökeret, és vadul kiabálom:

- Siessetek! Mindjárt ott vagyunk!

A tóhoz akarunk jutni, ott aztán lerázzuk a vadászdarazsakat.

- Ott van, már látom - üvölti torka szakadtából Cato. Lecsapok magamon egy darazsat, mire kettő jön a helyébe. Most már én is látom a tavat. Nagyot ugrok, mély levegőt veszek, és lebukom a tiszta víz alá.

Egy sem percig bírom, amikor muszáj levegőért feljönnöm.

Teleszívom tüdőmet az oxigénnel, és látom, hogy még mindig nem tüntek el a darazsak.

Újra a víz alá merülök. Igaz tompán, de hallom, ahogyan váltakozva buknak fel a víz tetejére, majd vissza.

Megint kifogyott az oxigén a tüdőmből, felmegyek, majd újra le.

Amikor ötödszörre bukok fel a felszínre, már látom, hogy nincsenek itt a darazsak.

- Feljöhettek- kiáltom, majd kivonszolom magamat a partra. Gyorsan kapkodom a levegőt, kitűröm a hajamat a szememből. Alakok bukkannak elő a tóbol.

Legelőször a Hősszerelmes. Aztán Clove. Végül Cato veti ki magát a szárazföldre.

Ennyi lenne?

De hol van Fridericha?

És Glimmer?

Nem merek belegondolni, inkább csak abban reménykedem, hogy nem hallotta amikor kiabáltam. Ellenállok a kísértésnek, hogy újra elkiáltsam magam. Felhúzom a térdemet, fejemet fogom.

- Gyere már ki - mantrázom suttogva magamban. De eltelik egy perc. Majd még egy. És még egy. De nem jön már senki.

Belegázolok a vízbe, és keresem őt a habokban. De Glimmernek nyoma sincs.

Kedvem lenne itt helyben vízbe fujtani magamat.

Ott maradt a darazsaknál.

Nem! Nem!

Kedvem lenne vissza futni, de nem tehetem, különben én is meghalok. Ágyúdörgést hallok. Vajon ő halt meg, vagy Fridericha?

Ha túlélte estére biztos utánunk jön.

Nem halhatott meg.

Olyan gyönyörű volt, aranyszőke loknijaival, amiket szépen gondosan két oldalra fésült, aztán befonta. Ahogyan a szeme mosolygott, miközben valamivel beszólt, leírhatatlan volt.

Életem legjobb döntéseként gondoltam arra, hogy jövök a Viadalra. Akkoriban nem szerettem, sőt egyenesen gyűlöltem. De ezalatt az idő alatt megfordult a kocka.

Beleszerettem, minden procikáját szerettem volna magamba inni.

Ezért is csókoltam meg.

És most, ezért nehéz elhinni, hogy nincs többé.

Erre nem szabad gondolni - emlékeztetem magamat.

Amikor először éreztem valami furát iránta, csak arra tudtam gondolni, hogyan védjem meg. Hogyan élheti túl, aztán végezhet velem, hiszen ő úgy sem szeret engem, tudna nélkülem élni.

De én nem tudok.

Mindenkinèl jobban szeretem őt, és ez annyira furcsa. Sosem éreztem így.

Igazságszerint az a rohadt csók sem volt betervezve, csak egyszerűen megtörtént.

Gondolatban elmosolyodok. Csak megtörtént. Mint valami béna szappanorperában, ahol a feleség megcsalja a férjét. De ez tényleg így volt. Tényleg nem terveztem be. Akkor este átkoztam magam, és visszakartam forgatni az időt, de hát nem lehetett.

Így a tervem alaposan elbukott.

Igazándiból, nem is tudom mikor kezdtem el úgy, gondolni rá. A Nap lassan lebukott az égről, és a csillagok meg a Hold átvette a helyèt. Glimmer még biztos bujkál, fél előjönni.

Amikor megszólal a Himnusz vadul kalapál a szívem, mintha ki akarna ugrani a bordáim közül. Az arckép, amit elsőként meglátok, az övé.

A csodálatos, gyönyörű lányé, akinek szépsége megigézett. Glimmer Petersoné, akit mindig cseszegettem, aki abban lelte örömét, hogy viszont piszkáljon. Aki nincs többé.

Két elhatározásra jutottam. Az egyik, hogy Katniss ezt alaposan visszakapja. Meg ölöm, vagy őt, vagy Peetát. Itt is lett volna a kínálkozó alkalom, de elfutott, Cato pedig megvágta. Meghalhat. Megölte a szerelmemet, és úgy fair ha én is  megölöm a párját. Bár, nekem az is elég, ha vele is végezhetek.

Egy viszont biztos.

Követni fogom Glimmert a halálba.