Alternatív #6

Sziasztok!

Meg is érkeztem az új résszel.

Köszönöm szépen a sok bíztató szót, kommenteket, és a 14 feliratkozót.

Nagyon sokat jelent nekem. :)

A fejezetről annyit:

- VIGYÁZAT! Az eddigiekhez képest sok káromkodást tartalmaz.

- AKi megtalálja a THG idézetet (csak film) kap eg pirospontot, és egy virtuális ölelést!

Jó olvasást!

Lauren W.

 

Miután elosztottuk a kaját, hogy mindenkinek legyem egy kevés, arra az esetre, ha szét kell válnunk - ami nem fog bekövetkezni -, eloltottuk a tüzet, és Marvel, meg Cato is elpakolt a táskájába, megindulunk az erdőbe.
- Demetre merre lehet? - kérdezem.
- Biztos kihasználta az alkalmat, és meglépett - horkan fel Cato. - Szerencséje volt. Ha most megtalálom, nem állok jót magamért, amiért meglépett!
Igyekszem kirekeszteni Cato szavait, de vízesésként folynak be a füleimbe. Marvel mellé állok, és megfogom a kezét. Ő megszorítja az enyémet.
Némán ballagunk, az erdő pedig életre kell körülöttünk. Mókusok másznak a fákon, mit sem törődve velünk. Madarak énekelnek, úgy zeng az erdő, mintha valami koncertbe cseppentem volna.
Aztán, egy éles suhanás szeli a levegőt, tompa puffanás, az egyik madár pedig máris a földön hever. Cato odarohan, kirántja a tőrét a testből, majd ott hagyja a tetemet.
Egy percig némán állok, majd túlteszem magam a sokkon, és inkább nem szólalok meg. Az aljnövényzetben észreveszek néhány szem szamócát. Felkapok egyet, és megeszem. Majd szedek még, Marvel pedig segít. Megtömünk egy kis bőrerszényt, amit ő hozott magával.
Aztán, némán ballagunk tovább.
Egész álló nap menetelünk, iszogatom a vizemet, próbálok közben gyakorolni a késekkel - már egész jól megy- míg egy tisztáshoz nem érünk, közel egy patakhoz. Izzadságban úszva, fájós lábakkal, és viszkető sebekkel ülünk le a partra. A terület nedves, beázik tőle a cipőm. Lekezelem a saját sebeimet, majd odadobom Marvelnek a tégelyt, és ő is bekeni a sajatjait.
- Nekem nem kell - utasítja el mogorván Cato, azzal feláll, és szó nélkül elmegy. Nem tudom hova, de néhány perc múlva már vissza is tér.
Az ég szürkülni kezd, a Játékmesterek biztosan sötétet szeretnének. Marvel tűzifát szed-megint ő az, aki sötétben, egyedül rak tüzet. Bár nem hiszem, hogy meg fog gyulladni ezen a nedves talajon.
Kettesbe maradunk Catoval. Az erdőt megtölti a tücskök ciripelése, amikor egyszer csak minden elhallgat. Aztán, megszólalnak a harsonák.
- Figyelem Kiválasztottak! - szólal meg Caludius Templesmith hangja. Catoval egymásra nézünk, látom a döbbenetet a tekintetében. Valószínűleg, az én arcomra is ugyanez ülhet ki. - Történt, egy apró szabálymódosítás. Idén, a 74. Éhezők Viadalán, nem egy, hanem két bajnokot avatunk, feltéve, ha egy Körzetből érkeztek.
Marvel - jut azonnal eszembe.
Újra elismétli, mintha valaki nem értette volna. Hogy nem lehet ezt érteni? Ketten nyerhetjük meg a Viadalt! Catora pillantok, a sápadt holdfényben - ami időközben felkúszott az égre.
Tekintetéből őszinte düh sugárzik, ahogyan ádáz pillantással mér végig. Remegés fut végig a gerincemen, szívem vadul kalapál, ahogyan Cato közelebb lép hozzám. A fiú szemei szikrákat szórnak. Megmarkolom az övembe dugott kés markolatát, készen arra,hogy használjam, ha a helyzet megköveteli.
- Szóval ketten nyerhetik a Viadalt - leheli. - Micsoda...szerencse.
- Az - értek egyet. Körözni kezdünk, meg akarja törni a közöttünk lévő távolságot, de én nem engedem. Egészen addig hátrálok, amíg a patak széléhez nem érek. A víz csobog mögöttem, azonban mást nem hallani. Kezdek félni, hogy a szívem mindjárt összetöri a bordáimat, annyira dübörög.
- Ha Clove még élne, akkor mi nyernénk meg a Viadalt - jelenti ki, azzal megforgatja a tőrt a kezében. A pengén megcsillan a fény, amitől borzongás fut végig a gerincemen.
- És tudod mi a szar, ebben a helyzetben? - kérdezi, mire lesütöm a szememet. - Hogy Clove meghalt, te pedig...
- ... én pedig élek - fejezem be a mondatot. Keserűen felnevet, majd bólogatni kezd.
- Tudod, amikor először megláttalak, azt hittem, egy üresfejű, szőke liba vagy. És még sem haltál még meg. Clove okos volt, rátermett, pechére, nem volt immunis, annak a kibaszott kígyónak a mérgére - üvölti el magát, és közelebb lép. Már biztos vagyok a szándékaiban. Kirántom a kést az övemből, felkészülve a támadásra.
Fejben végig veszem a lehetséges lépéseket, de egy sem bizonyul jó ötletnek. Mire megmozdulnék, Cato tuti fejbe dobna a tőrrel. Ráadásul, neki sikerülne is elsőre.
Egy reményem maradt. Ha elég közel jön, a gyűrűm mérgezett tüskéjével meg tudom ölni. Talán.
Cato közelebb lép.
- Cato - kezdem. - Én erről nem tehetek.
- De - üvölt rám, átszeli a távolságot, és belelök a patakba. Hátra vágódom, a kés kiesik a kezemből, nagyot koppanva ér földet. A víz összezárul a fejem felett, és elsüllyedek. Kapálózva úszok fel, majd igyekszem kivergődni a part másik oldalára, de a túloldalt sziklák túl meredeknek bizonyulnak. Hátamat a szikláknak vetve igyekszem fent tartani magam a víz tetején, majd tovább próbálkozom, amikor Cato megindul felém. Szájába veszi a tőrt, és beleugrik a vízbe. Nem telik két percbe, mire már ott van velem szembe, meglendíti az öklét, és csak a szerencsén múlik, hogy nem talál el - időben oldalra hajlok. Megragadja a vállam és teljes erejéből nekilök a szikláknak, ami miatt a tüdőmből kipréselődik a levegő. Egy pillanatra lesüllyedek, de felránt. Nem adja meg azt az örömöt, hogy megfulladjak.
Kezemet ökölbe szorítom, nehogy leessen az ujjamról a gyűrű. Igyekszem elfordítani az ékkövet, de nem sikerül, ugyanis Cato következő ütése betalál. Vérezni kezd a szám, teljesen felrepedt az ínyem, fémes íz árad szét a számba. Konkrétan dől belőle a vér, végig csorog az államon. Összegyűjtök egy adag nyálat a számban - természetesen keverve vérrel - és egyenesen Cato szemébe köpöm. Felkiált, és törölgetni kezdi a szemét. Kihasználva az alkalmat, megpróbálok arrébb úszni, de sehogy sem akar összejönni. Cato visszaránt, és felhasítja a késével a homlokomat. Felsikítok. Eszembe se jutott eddig Marvel. Hiszen, itt van nem messze, és segít.
- Marvel! - kiáltom, de a következő pillanatban, fejem a víz alatt van, az orrom, a szám megtelik vízzel, a vér, pirosra színezi a körülöttem lévő folyadékot. Fejemet a víz alatt tartja, de aztán valami miatt még is felemel,és újra a sziklához passzíroz. Ujjai a nyakam köré kulcsolódnak, belevájnak a bőrömbe, és érzem, ahogy egyre kevesebb, és kevesebb oxigén van a tüdőmbe. A vérzés nem csillapodott szemernyit sem, forog velem a világ.
Cato ördögi tekintetét vizslatom, miközben igyekszem elengedni magam. A homályosság egyre erősebb, pontok szöknek a látómezőmben. Aztán, egyszer csak, a szorítás enyhül, Cato pedig vért köp az arcomra, amiből jut egy kis adag a szemembe is. Aztán, nem mozdul többet. Nekem pedig már nincs erőm fent tartani magam a felszínen.
Nem engedhetem meg magamnak, hogy elájuljak. Attól tartok, akkor nem ébrednék fel újra. Valaki kivonszol a partra, aztán a felültet, de látszik, hogy nem tudja mit kell tenni.
- Glimmer! Glimmer! - paskolja az arcomat. - Peterson, kérlek! - megfogja a kezem. Köhögni kezdek, aminek hatására vér spriccel szét körülöttem. Felülök, és kiköpöm a vért, ami még mindig csorog a sebből. Nem túlzok a csorgással, de inkább ömlik. Felfordul a gyomrom, de igyekszem helyre rakni magamat, nem akarom, hogy Marvel így lásson. Megsimítja az arcomat.
- Már mindegy rendbe lesz - mondja. Leveszi a pulóverét, és az arcomhoz nyomja, hogy felszívja a vért. A homlokomon lévő seb már jobb, mondjuk az alapból nem vérzett annyira. Könnyek szöknek a szemembe, és nem bírom ki, hogy ne zokogjam el magam. Marvel magához húz, és olyan szorosan ölel magához, mint még sosem.
- Nyugodj meg. Már nem bánthat. Meghalt - mondja. Mikor dördült el az ágyú? - akarom kérdezni, de végül nem teszem. Fejemet a vállába fúrom, a csillagok élesebben kezdenek világítani körülöttünk.
- Fázok - mondom, és összehúzom magamon a kabátot.
- Én is - mondja, és saját, csurom víz ruháira pillant. A pulóvere ujja tocsog a vértől, de megtette a hatást, hiszen elállt. Ínyem sajog, ráadásul a verekedéstől pár frissen behegesedett hólyag is felfeslett, a víztől pedig borzalmasan fáj.
- Volt már a himnusz? - kérdezem suttogva, nem merek hangosabban beszélni. Arra gondolok, hogy Cato holttestét még mindig nem vitték el.
- Igen. Amíg gyűjtöttem a fát - mondja, majd felhúz a földről. Szerencse, hogy letettem a hátizsákom, különben mindenem oda lenne. Felkapom, és csontig átfagyva indulunk tovább. Hiszen nem maradhatunk itt, vagy megfagyunk.
Csendben menetelünk egymáshoz bújva, felmelegítve a másikat. Marvel fagyos ujjakkal szorítja a zseblámpát, az éjjel látószemüveg pedig mindkettőnkre felkerül. Leheletünket megfesti a levegő. Mint egy hideg, téli estén. Hasam nagyot kordul, de az éhség a legkisebb bajom. Az ég villámlani kezd, majd nekiáll zuhogni az eső. Egyszerre mordulunk fel, és remegve kulcsoljuk össze ujjainkat, és igyekszünk tudomást sem venni a záporról - ami olyan hideg, akár a jég.
- Marvel - mondom, és egy barlangra mutatok. Megörülünk, rögvest szaladni kezdünk a barlang felé. Bemászunk a nyíláson: odabent minden száraz, bár a föld itt is rendkívül hideg, legalább nem vizes. A barlang sarkába húzódom, és remegve próbálom összeszedni a gondolataimat. Marvel mellém dobja a táskáját, aminek vízlepergető rétege megóvta a benne lévő holmikat. Kiveszi a hálózsákot, majd kiteríti.
- Vetkőzz le - utasít, majd ő is elkezdi ledobni a ruháit.
- Mi? - kérdezem.
- Vetkőzz le - ismétli. - Alsóneműre.
- Egy frászt - hangom éles. Nem. Mit képzel?
- Akkor fagyj meg. Felőlem aztán. De vizes göncökkel nem fekhetsz be a hálózsákba - folytatja. Ezzel leesik mit is akart mondani. Azonnal ledobom a vizes ruhákat, majd a saját táskámért nyúlok. Kiveszem belőle a tartalék zoknit, és sapkák.
- Neked is van. Ez is több mint a semmi.
Bólint, majd ő is felveszi ezeket. Egy hálózsákba bújunk ketten, majd megpróbáljuk még az enyémet is magunkra húzni, de nem megy, így inkább csak ránk terítem. Hajam vizes, igyekszem betűrni a sapkába. Szorosan fekszünk egymás mellett, Marvel alsó nadrágban, én pedig bugyiban és melltartóban. Érezhetném kényelmetlenül is magam - ha nem az életem múlna azon, hogy ne fagyjak meg. Így a szégyenkezés most kicsit más lapra tartozik. Miután már meg tudunk úgy szólalni, hogy nem vacog a fogunk, Marvel megtöri a csendet.
- Ugye felfogtad, amit Claudius mondott? - kérdezi, miközben mélyen a szemembe néz. Bólintok.
- Igen - erősen magához szorított. - Hazamehetünk.  Együtt.
- Együtt - helyesel.
Ajkait az enyémhez passzírozza, és hevesen, de még is lágyan megcsókol. Mindketten belenevetünk a csókba, majd összeölelkezve várjuk, mit hozhat még az éjszaka.