Alternatív #8

Sziasztok :)
Hát igen, itt is vagyok, egy új résszel a tarsolyomban.
Megérkezett a 8. rész, de előtte muszáj magyaráznom egy csöppet.
Teljes mértékben befejeztem Glimmer történetének utolsó fejezetét :)
123 oldal lett összesen. Ez 33 fejezetet jelent, amit három részre (Az önkéntes, Érzések, Együtt?) bontottam (11 rész mindegyikben :) ).
Más.
Úgy döntöttem, hogy készítek egy második évadot, ahol a Futótüzet írom meg -természetesen egy kicsit másképp - Glimmer szemszögéből. Ennek a címe pediiiiiiig
*dobpergés*
A szikra :)
A fejezetről.
Azt hiszem, ezzel sikerült Glimmer gyengepontjára jó alaposan rátapintani. :D Na, de nem rizsázom tovább.
Jó olvasást: Lauren W.

Nem tudom elképzelni, vagyis, eddig nem tudtam elképzelni, amit most látok. A vörös trutyi felénk közeleg, olyan, mintha az eddig kioltott életek vérét látnám magam előtt. Mert, hogy ez vér, az száz százalék.
- Nyomás! - mondja Marvel, és maga után kezd rángatni, aminek egyetlen következménye van: elesem. Felsegít, lábaim teszik amiket tenniük kell, próbálnak minél távolabb kerülni a hátunk mögött egyre bővülő véráradattól. - Fel a fára - kiáltja Marvel.
Fára.
Összerándulok a gondolatra, hogy én valamelyik fára is felmászom. Megállok, és körbe mozgok, mire találok egy alkalmasnak kinéző fát.
- Marvel! - kiáltom. - Erre!
Előrerohanok, egy öt méterrel arrébb lévő fához, Marvel a nyomomban. A piros folyadék egyenletes tempóban csordogál.
- Először te - mondja, mire azonnal megrázom a fejemet. Ha én mászok fel először, mindketten meghalunk.
- Majd felhúzol - hagyom rá. Azonnal elkezd felkapaszkodni az ágra, közel a törzshöz, és úgy rakosgatja a lábait, hogy könnyen tudjon felkapaszkodni. A vértenger egyre nagyobb hullámokban csap össze, sebesebben, és sebesebben folyik, mintha fokozatosan nőne, lassan fél méterre bővül a magassága, és mindjárt elér minket. Feladom Marvelnek a táskámat, legalább ez legyen nála, ha én meghalok. Fülemben a vér vadul lüktet, és ez cseppet se tudja elterelni a figyelmemet a mögöttem hömpölygő vértengerről.
Megkapaszkodom a legalsó ágba, Marvel pedig kezet nyújt, hogy segìtsen. Lábamat semmibe sem tudom megvetni, így erőtlenül lógok a levegőbe. A véráradat első hulláma elérte a lábamat.
- Marvel - kiáltok idegesen. A fiú megpróbál felhúzni, és sikerrel is jár, néhány másodperc múlva már az ágon ácsorgok. Ez az ág, körülbelül két méter magasan van, ami valjuk be, nem túl jó, ha azt nézzük, a trutyi szintje folyamatosan emelkedik. Marvel a hátamra adja a táskát, és megpróbál kapaszkodni a felettünk lévő ágban. Ügyesen felhúzza magát, majd megveti a lábát, és engem is húzni kezd. A vér már a lábamat súrolja, amikor megkapaszkodom Marvel karjában, és egy óvatlan mozdulattal megcsúszik a lábam. Nem tudom hogyan sikerült Marvelnek a fán maradni, de még mindketten fent vagyunk. Eltekintve attól, hogy én legalább három méter magasról lógok alá, és a vér olyan erővel húz magával, hogy azt hiszem itt helyben meghalok.
- Marvel - arcomat könnyek áztatját, szívem reszket, ahogy kétségbeesetten kapaszkodom egyik kezemmel a fába, másik kezemmel Marvel kezébe. A ragacsos, langyos vér összekeni a kabátomat, már a derekamig  ér. Ez most... ugye nem friss vér? Ez ugye... ugye nem emberi vér?
Bármilyen furcsa, ez hidegen hagy. Igazából csak egy dologra tudok gondolni. Meg fogok halni, ha nem kapaszkodom fel gyorsan az ágra. Éleg vastag, hogy mindkettőnket megtartason. A sodrás egyre gyorsul, a magassága azonban nem. Mély levegőt veszek, és megpróbálok erőtvenni magamon, de a vér olyan szinten elnehezíti a ruháimat, hogy ez lehetetlennek bizonyul, valamint az orrfacsaró szag sem segìt.
Marvel szemébe nézek, amiben egy kis ösztönzés-féle csillog.
- Peterson, gyerünk már - nyögi erőtlenül. Fel próbál húzni, de annyira elhagytam magam, hogy ez mèg az izmos karjainak is nehéz.
Megmakacsolom magam, és elhatározom, hogy nem érdekel milyen erős a sodrás, milyen büdös a vér, és, hogy mennyire nincs erőm. Felhúzódzkodom, megkapaszkodom Marvel vállában, és vègül ott ülök az gallyon, amin Marvel kapaszkodik.
- Megúsztuk - mondja, de hangja megbicsaklik.
- Megúsztuk - kezdem - de azért nem lennék benne olyan biztos, hogy itt lent kéne maradnunk.
- Rendben, de te mész elől - jelenti ki, olyan hangon, hogy bizseregni kezd tőle a bensőm. Még beljebb mászom az ágon, és megpróbálok nem megcsúszni, miközben a lábaimat rakosgatom egyik ágról a másikra. Hat méter magasan úgy döntünk megállhatunk. Olyan tériszony lesz úrrá rajtam, hogy mindjárt kirókázom azt a kevéske kaját, ami még a gyomromban van. Leülök, ákarolom a fa törzsét, és igyekszem tudomást nem venni az őztetemről, ami most úszik el a fánk alatt. Felfordul a gyomrom. Egyik kezemmel a fa törzsét ölelem, másikkal a halántékomat masszírozom, és arra koncentrálok, hogy nem lesz semmi baj. Marvel nem fért erre az ágra, így a mellettem lévőn foglal helyet.
Megérinti, majd maszírozni kezdi a karomat.
Rénzék. Bensőm lázban ég, a gyomrom vadul szaltózik, érzem, hogy elzöldül az arcom. De nem rókázhatok. Most semmiképpen sem.
A vér úgy háromméter magasan csobog, kezdek attól tartani, hogy így marad. Álmos vagyok, hiába aludtam végig az éjszakát, fáradt vagyok, szemem le akar tapadni. Eszembe jut, hogy mosthatjuk ki újra a ruháinkat. Pontosabban, csak az enyémet, amelyiknek olyan borzalmas szaga van, mintha már egy hete bomlana valamilyen hulla a zsebeimben.
- Marvel, mi lesz velünk? - kérdezem.
- Nem tudom, Peterson - mondja. - De ha mi épp megúsztuk, akkor lehet, hogy valakinek nem sikerült. -teszi hozzá.
Dél körül lehet, amikor megkordul a gyomrom, de az étvágyam egy pillanat alatt elmegy, ugyanis, meglátok a vörös áradatban, zöld színű szempárt. Ha nem nézek oda, észre sem veszem.
Testét beborítja a vér, egyedül szeme fehérje tűnik ki a piros hátérből.
- Marvel, nézd- súgom. Marvel megriad, sötét szemeit rámszegezi. A Kiválasztott gyerek - nem tudom megállapítani, hogy lány, vagy fiú - kiabálni kezd. Magas hangja felfedi a titkát. Megpróbálom megsaccolni ki lehet az, de annyira lesokkol a dolog, hogy nem tudom ki lehet ez. Az ár nekicsapja hátát a fának, amin mi ülünk, aztán segítségért kiábál, de senki sem segít neki. Aztán, egy utolsó folytott kiáltás után, maga alá gyűri az egyik hullám, és eldördül az ágyú. Halk sóhaj préselődik ki összeszorított ajkaim közül. Egyel kevesebb. Eddig szinte mindenki a szemem láttára halt meg, leszámítva a vérfürdőt.
Rendezem a vonásaimat, tudva, hogy a kamerák egy része biztosan minket mutat.
- Meghalt - jelenti ki Marvel. Nem vitatom a dolgot, és, hogy őszinte legyek, nem bánnám, ha mindenki életét vesztette volna ebben a vértengerben rajtunk kívül.
Elképzelem, hogy otthon ülünk a saját házainkban, természetesen a Győztesek Falujában. Melegedünk a kandalló mellett, ölelkezünk, összebújunk. Hirtelen elfog a vágyakozás az otthonom iránt, és, hogy vége legyen ennek az egésznek. Nem kívánom a koronát, a tömérdek pénzt, csak, hogy hazajussak. Marvellel.
- Marvel - szólítom a nevén.
- Igen, Peterson? - kérdezi.
- Majdnem meghaltál miattam - sóhajtok. - Nem kellett volna hagynom, hogy segíts nekem. Majdnem lecsúsztál az ágról.
- Ne légy nevetséges. A majdnem tudod mi, ugye?
- Igen. Elég ok a bűntudatra - felelem ingerülten. Tényleg éreztem némi bűntudatot, kegyetlenül mardosott. Mielőtt átalakultam gyakran kínzott ez a dolog. De valahogy, az évek folyamán eltűnt belőlem, most azonban a hirtelen jött, ismerős, de még is ismeretlen érzés a hatalmába kerít. Eluralkodik rajtam, felkúszik az ereimen keresztül a szívembe.
Nem viseltem volna el, ha Marvel miattam meghal.
- Ne légy nevetséges - ismétli, mintha nem tudna mást mondani. - Érted akár önként futottam volna szembe a kaszással - sejtelmesen elmosolyodik - hogy aztán én végezzek vele.
Nem tudom mire vélni ezt a dolgot. Marvel képes lenne meghalni miattam, csak, hogy ne keljen elviselnie az elvesztésemmel járó fájdalmat? Vagy bűntudatot, amiért nem tudott megmenteni?
Látva, hogy nem nevetek béna poénján, megpaskolja a vállam.
- Ugyan, Peterson. Gyerünk, légy vidámabb.
Nem szólok. Mi a francért legyek vidám? Mi értelme lenne? Meghalt még egy Kiválasztott, ennek boldogsággal kéne eltöltenie. Alattunk a tenger egyáltalán nem akar eltűnni, valószínű a nézők még nem unhatták meg, vagy valahol épp élet-halál harc megy miatta.
- Hány Kiválasztott maradt életben? - kérdem, miután visszanyertem a beszélőkémet.
- Vagyunk mi ketten. A Hősszerelmes, meg a csaja -válaszolja gondolkodás nélkül. A következő kettőn már igencsak el kell gondolkodnunk.
- A Tizenegyes fiú - mondom, de az utolsó sehogy sem jut eszembe. Talán, mert nem vagyok biztos benne, hogy ki az aki meghalt itt, alattunk. Marvelnek felcsillan a szeme.
- A lány az Ötödikből - mondja vègül.
Szóval vagy ő, vagy a Tizenkettes lány halt meg.
Gyomrom megkordul, de nem merek megmozdulni, hiszen egy rossz lépés, és már én is halott vagyok.
A napkorong, lassan lekúszik az égen, az alkonyi fényben a vértenger még félelmetesebben zubog alattunk. Eldöntöm, hogy ezzel cseppet sem foglalkozom. Megpróbálok témát találni,de nem jön össze. Ugyanúgy, némán ülünk, és egymás szemébe nézve tartjuk a másikban - és magunkban- a lelket.
- Minden rendben lesz - mondja, és végig simít a kezemen. Bólintok, alig bírok megszólalni. Utálom, hogy én vagyok a béna, utálom, hogy ez van. Utálom, hogy nem vagyok tökéletesn Hivatásos.
- Tudom - mondom végül. Gratulálok Glimmer, most biztos a támogatók nagyrésze elpártol tőlünk.
- Te nem vagy szomjas? - kérdezi, és előre kűzdi a táskáját, majd kivesz belőle egy kulacsot, aztán felém nyútja. Úgy kulcsolom rá az ujjaimat, mintha félnék, hogy bármelyik pillanatban leejthetem - ami gyakorlatilag igaz is. Nagyokat kortyolok, és csak ekkor jövök rá, hogy mennyire folyadék hiányom volt. Visszaadom Marvelnek, aki szintén úgy iszik, mintha sosem látott volna vizet. Ajka mellett egy vékony csíkban kifolyik a víz, de aztán gyorsan letörli.
Kezd zsibbadni a lábam, így amikor teljesen besötétül, és felharsan a Himnusz, alig bírok nyugton megülni.
Először Cato arca kerül az égre. Undor ül ki az arcomra, szám grimaszba torzul.
- Undorodom tőle - suttogom magam elé, de Marvel meghallja.
- Én is - mondja. Hangjából tényleg süt az utálat, a gyűlölet, és az undor. - De már vége.
Fogalmam sincs mióta mondogatja ezt. Hogy már vége van.
Kinek akarja ennyire bizonygatni? Nekem, vagy magának? Arra jutok, hogy teljesen lényegtelen.
Cato arca elhalványul, majd örökké kialszik a fény, amivel az égre vetítették, ezzel együtt az ő emléke is elhalványul.  A következő halott gyerek nem más, mint a lány az Ötödikből. Őt különös magyarázás nélkül hagyjuk.
- Szóval már csak hatan vagyunk - mondja.
- Hiszen az előbb is annyit számoltunk - lepődök meg. Sokat agyalunk kit hagyhattunk ki, de végül nem jut eszünkbe.
Egész este egymást nézzük, és csak elvétve szólalunk meg.
- Szerinted mikor lesz vège? - nem tudom pontosan hogyan fejezzem ki magam, inkább jelentőségteljesen lefelé pillantok.
- Fogalmam sincs, de előbb utóbb biztos megunják a nézők.
- Előbb vagy utóbb - ismétlem ízlelgetve a szavakat. Az éhség tényleg kezd úrrá lenni rajtam, ezért megpróbálok előkotorászni egy kis szárított marhahúst, meg némi kekszet. Marvelnek is adok, habár ragaszkodik, hogy a sajátjából egyen. Nem mindegy mostmár? Úgy sem hagyjuk el egymást, legalábbis, kizártnak tartom, hogy erre sor kerül.
Nem akarom, hogy erre sor kerüljön.