Alternatív #11

Halihó, önkéntesek. 

Úgy döntöttem mégis kiteszem a rendes részt is :)

Ma egy gyönyörű, napsütéses reggelre ébredtem, kivirúltan, és ehhez hozzájárul, hogy ma csütörtökön  voltam megnézni a Kiválasztott 2-őt. Nektek hogy tetszett? (ha lattátok mar) Nekem nagyon :D 

A fejezetről annyit, hogy lehet már sehova se kívántok a lassabb cselekményű fejezetekkel, de a következő (utolsó előtti) rész mindenért kárpótol benneteket. Remélem. 

Na, de jó olvasást, véleményeket várom :) 

Lauren W.

Nem tehetek róla, hogy szerelmes lettem. Nem tehetek arról, hogy Seneca megváltoztatta a Viadal iratlan, és írott szabályait. És ezzel Cashmere és Gloss, meg az a szeszkazán Haymitch is veszélybe kerül, mivel felmerülhet a tény, hogy megfenyegették Senecát.
Nem tartom valószínűnek, hogy ez az oka annak, hogy Snow pikkel rám. De hát akkor miért? Nem tettem semmi olyat, amivel bajt keverhetnék.
Aztán beugrik.
Még nem tettem semmi olyat, de ő látja előre, hogy rossz vége lesz ezeknek a tinédzser szerelmeknek. Lehet, hogy a Tizenkettesek is kaptak levelet, bár kétlem. Teljesen elment az étvágyam. Megölelem Marvelt, és úgy suttogok a vállába.
- Ez meg mit akar jelenteni? - kérdezem vigyorogva, mintha a világ legjobb dolgáról beszélgethetnénk. Nem leplezhetjük le mit írtak a levélbe.
- Nem tudom, Peterson - játszik a hajammal, szájához emelgeti, csavargatja. Érzem. - De egy biztos, kétszer annyira óvatosnak kell lennünk. Ez egy jel. Nem szabad, hogy szikrával feleljünk a jelre.
Elhúzódom tőle; és a finom ételt nézem. Elfelezem, majd a feleket is két részre osztom, a maradékot pedig elteszem későbbre, gondosan becsomagolva teszem el a táskámba.
- Hát, akkor jó étvágyat - mondom, és enni kezdek. Lassan ízlelek minden egyes falatot, azt akarom, hogy az összes örökké tartson. Szívesen leöblíteném valamivel, ami nem víz, de hát, más nincsen. Vagyis, jelenleg víz sincsen, mert megittuk.
- Holnap átköltöztetjük a tábort a tó mellé - jegyzi meg Marvel, mintha csak a gondolatomban olvasna. Az idő most egészen kellemes, nem fenyeget semmi veszély minket - egyenlőre. Kezdek attól tartani, hogy ez amolyan vihar előtti csend. És vajon meddig tart az a bizonyos csend, mielőtt berobban a vihar? Kétség sem fér hozzá, minél tovább tart a csend, a nyugalom, annál brutálisabb, és szadistább eszközöket fognak bevetni a Játékmesterek. Ennek pedig csak idő kérdése. Nem szeretném, ha ez előbb bekövetkezne. Le kell hűteni valamivel a kedélyeket. Talán még a vértenger, és az abban elhunyt Kiválasztott elvesztésének hatása alatt állnak, de idő kérdése, hogy mikor csap be a ménkű. Nem akarom, hogy ők irányítsák, hogy ki, és mikor hal meg. Én akarom ezt eldönteni.
- Te, Marvel - kezdem. - Mi lenne, ha holnap levadásznánk valakit? Tudod, nagyon nincsen ínyemre, hogy még mindig tart a Viadal, és nagyon nem akarok valami mutánsnak áldozatául esni, csak, hogy a sznob Kapitóliumiak és az elnök jól érezze magát.
- Peterson ugye ezt nem gondoltad komolyan? - kérdezi, de meg se hallom. Válogatás nélkül szidni kezdem a Kapitóliumi polgárokat, békeőröket, a kísérőket, a Játékmestereket. Végül, az elnök sem ússza meg szidalom nélkül.
- Peterson - kezdi ismét Marvel, de belé fojtom a szót. Sosem akart közbe szólni eddig, ha valamiről ennyire hevesen magyarázok. Mondjuk, nem volt még példa arra, hogy valamiről hevesen magyarázzak.
- Glimmer - szólít meg újra erélyesebben. Nevem idegenként cseng a szájából.
- Mi van? - reccsenek rá dühösen.
- Hát elfelejtetted a levelet?
A levelet.
A levelet!
Most esik csak le, hogy mit tettem. Élő adásban szidtam mindenkit, aki eszembe jutott. A francba! A levél egy felhívás volt, a keringőre, amit Snow-val táncolok. Egy felhívás, amit nem akartam elfogadni, de még is megtettem. Talán ez még nem akkora baj, hiszen más is szidta magából kikelve a rendszert. Gondolok itt Johanna Masonre, aki nem egy dolgot tett, hogy ennyire magára haragítsa az elnököt. Aztán, még rengetegen voltak, lefogadom.
Csak nem megszokott az, amit én csinálok. Vagyis, az nem megszokott, aki csinálja. Hiszen általában a külső körzetek egyikéből akadnak olyan egyének, akiknek nem tetszik a rendszer. Vajon a példámra más is felbátorodnak az emberek, vagy ezt is ugyanolyan bágyadt, és semmitmondó tekintettel nézik majd?
Már, ha nézik. Már, ha nem keverték le az adást. Tuti, hogy manipulálni fogják a felvételt, és ha eddig minket mutattak, most azonnal eltűnünk a képernyőről. Amint elkezdtem magyarázni, a leghülyébbnek is leeshetett, hogy mit akarok tenni.
Csak nekem nem. Hogy lehetek ilyen ostoba? Miért vagyok ennyire meggondolatlan?
 - Jaj Marvel, annyira sajnálom - mondom, mintha egy bocsánatkéréssel annyi mindent el lehetne intézni. Pedig nem lehet. Ha így folytatom, nagy bajban leszek.
Sokáig nem szólalunk meg, igyekszem előkeríteni valami témát, amivel javíthatok a helyzeten. Mit gondolhatnak az emberek a Kapitóliumról, ha már az egyik legfontosabb Körzet Kiválasztottja is kételkedik benne?
Ezeket a gondolatokat nem mondhatom ki, azzal csak rontanék a helyzettel, így a lehető legsemlegesebb témát hozom fel, ami csak eszembe jut.
- A szerelem fura.
Marvel sokat sejtetően elmosolyodik, majd odahúz magához, átölel, aztán egymásra nézünk.
- Az - mondja, és olyan elemi erővel néz a szemembe, hogy már ettől lebénulok. Nem tudok úgy tekinteni rá többet, mint azelőtt. A Viadal előtt. Szerelmes vagyok belé, akkor is, ha ezzel elrontottam Snow kedvenc játékát, akkor is, ha csak egy szó. De ez nem egy szó.
Ez egy érzés, amin még az idő se tud változtatni.
Ekkor két keze közé fogja az arcomat, és száját a számra préseli. Nem vad, épp ellenkezőleg: ajkai olyan finoman, művészeti kecsességgel becézik az enyémet, mintha egy hegedűművész játszana egy lágy szólót. Elhatalmasodik rajtam azaz érzés, ami korábban sosem, átjárja a bensőmet, az ereimet, gyomromban pillangók repdesnek.
Érdekes. Még sosem éreztem a pillangók jelenlétét Marvel közelében. Eddig, csak akkor hallottam ezekről a nem létező lényekről, akik felkavarják az ember gyomrát, amikor olvastam róluk valamelyik ősrégi szerelmes könyvben. Anyának sok szerelmes könyve volt, amit régen mindig olvasott. Aztán, egy idő után vagy nem érdekelte őt, vagy elfelejtődtek. Egyet kettőt magamhoz vettem. Átlapozgattam őket, de miután tizenhat éves lettem, meguntam. Közönségesnek, és túlontúl kitaláltnak gondoltam. Lehetetlen, hogy valaki ennyire szeressen valakit, hogy még az életét is kockára tegye érte.
De.
Most már tudom, hogy lehetséges.
Miután elhúzódok tőle, a következő kérdést teszem fel neki:
- Én vagyok az első szerelmed?
Hosszan elgondolkodik, mire nekem is eszembe jut azaz este, amikor a szüleivel vitatkozott. Neki is az a pillanat ugorhatott be?
- Nem - kezdi, de aztán gyorsan hozzátesz valamit. - Vagyis, te vagy az első, aki ember számba vesz, és viszont szeret. De én már szerettem korábban egy lányt.
Megborzongok a gondolattól, hogy Marvel pár éve még más lányra gondolva aludt el este, és elönt a féltékenység.
- Ki volt az? Ismerem?
- Nem hiszem - feleli gyorsan. Vagy nem akarja, hogy tudjam, vagy tényleg nem ismerem a lányt.
Mindenestre különös.
- Róla volt szó akkor éjjel, amikor nekem adtad a kabátod? - kérdezem.
- Nem - válaszol. Hát akkor kiről? Mintha leolvasná az arcomról a kérdést, egyből választ is ad rá.
- Rólad.
Rólam? Rólam?
- Rólam? - mondom ki végül, ami a szívem nyomja. Érdekesnek tartom. Annyira összezavarodtam, hogy egy épp mondat sem jut eszembe. Kényszerítem magamat, hogy normális gondolataim legyenek, de nem igazán megy. Olyan jutnak eszembe, amik eddig soha. Nem repesek az örömtől, hogy valaha is rólam beszélt a szüleivel. Mit gondolhattak akkor rólam? És most mit gondolnak rólam, hogy a fiuk barátnője lettem, és egy csapatban játszunk?
- Rólad - helyesel fülig érő vigyorral.
- Rólam - ismétlem.
Rólam.
Mit beszéltek rólam? Hogyan kerülhettem témába? Az viszont biztos, hogy spontán jött a dolog.
- Most nyílván nem érted mi van - jelenti ki, és nagyon közel áll az igazsághoz. Az előbb azt mondta, hogy volt előttem más lány, és még is rólam volt szó? Vajon Marvel mióta táplál irántam érzelmeket?
- Hát valljuk be, jól összezavartál.
Ha nem zajlik valahol egy csata, százezer százalék, hogy minden részletet el akarnak csípni a beszélgetésünkből. - Jó lenne, ha mindent elmondanál. Hiszen nincsenek egymás előtt titkaink, nem igaz?
- Igazából, annyi történt, hogy megemlítettem nekik, mennyire jeleskedtél az íjászatban. Apa meg felháborodott, hogy miért dicsérlek, és miért veled törődöm.
- Szóval... hú, megnyugodtam - feltörik belőlem egy mélyről érkező sóhaj. Ezek szerint Marvel nem volt belém szerelmes akkor, csupán megdicsért. Nem tudom miért zavarna, csupán csak... Az érzéseire gondolok, és arra, hogy hogyan eshetett volna neki ahogyan bántam vele. Folyamatosan szidtam a háta mögött, meg a szemébe is. Zavarna, hogy én mennyit bántottam, miközben ő szeretett, és fontos voltam neki.
Mire felkel a nap elfogyasztjuk a kaja felét, aztán úgy ahogy terveztük,  átköltöztetjük a táborunkat - ami abból áll, hogy a tóhoz cipelünk néhány nagyobb fa hasábot, meg lerakjuk a táskáinkat.
Elszörnyedve nézek szét ezen a borzalmas helyen. Maga a Bőségszaru is megrongálódott a vértől. Egy kicsit megijedek. Mi lehetett még a vérben, ha a szarut is sikerült tönkre tennie?
Levetem magamról a ruhát, és ismételten kimosom.
- Neked van valami, amit ki kell mosni? - kérdezem, majd mindketten elnevetjük magunkat.
- Nincsen, asszony - jegyzi meg Marvel bohókásan. De nem nevetek.
- Az ilyen poénokat nem csípem- grimaszolok, és elkezdem belemártogatni a hideg vízbe a nadrágomat.
Amíg várjuk, hogy száradjon, beszélgetünk. Tervezzük a közös jövőnket.
Körülbelül egy óra alatt megszáradnak, majd mielőtt visszavenném, bekenem magamat a kenőccsel, ahol nem érem el, Marvel segít. Érdekes, hogy az ő sebei, hegei már teljeseb begyógyultak. Semmi bajuk, az enyémek viszont ezerszer rosszabbul néznek ki.
- Peterson - Marvel hangja aggodalomtól cseng.
- Mi az? - kérdezem, és én is kezdek bepánikozni.
- A hátadon, vagyis, a derekadon, itt oldalt - érinti meg a jobb oldalamat- van egy nagyon durva seb. Bekenem a kenőccsel, de nem tudom, mennyire segít rajta.
- Hogy néz ki? - kérdezem. Nem lehet, hogy elfertőződött, ugye? Az ki van zárva. Lenézek oda, ahol a sebet vélem sejteni. A látványtól felkavarodik a gyomrom. Akkora, mint a tenyerem fele, és fekete körülötte.
- Ne, ugye nem? - kérdezem a könnyeimmel küszködve. Nem bírok beletörődni a gondolatba, hogy emiatt, a seb miatt halok meg.
- Nyugi - magához fordít, és szenvedélyesen megcsókol. - Nem fogsz meghalni. Bekenem, aztán meglátjuk mi lesz. Gyorsan nyerjük meg a Viadalt, hogy minél előbb meg tudjanak gyógyítani. Oké?
Bólintok.
Miután mindennel meg vagyunk, úgy döntünk felkeressük a Tizenegyes fiút. Nem szólalunk meg, nyilván egyikünk sem bírja kiverni a seb látványát a fejéből. Egész álló nap menetelünk. Szerencse, hogy megtöltöttük a kulacsokat vízzel, mert egyre szomjasabb és szomjasabb leszek. Marvel viszont nem.
Nap végére alig állok a lábamon. Ernyedten rogyok le a tűz mellé, amit raktunk, és hiába tiltakozom ellene, azonnal elalszom.
Egyszer csak, szívszaggató sikolyt hallok. Egy gyereksikoly. De hát, már nincsenek is gyerekek az Arénában. Aztán eszembe jut: csak gyerekek vannak az arénában, de olyan, nincs, aki ilyen hangot adna ki. Felriadok, kiizzadva. Marvel szó nélkül odajön hozzám, átölel.