Alternatív #12

Sziasztok.

Igen, elérkeztünk ide is. Az utolsó arénás rész, egyben az utolsó előtti fejezet. Megszakad a szívem, de még is örülök, hogy ennyi embernek tudtam boldog/szomorú pillanatot okozni ezzel a történettel.

Sokat gondolkodtam megtegyem-e azt, ami ebben a fejezetben fog történni, de igyekszem nem lelőnia dolgokat, nem spoilerezni. Szóval, nem tudok több mindent mondani spoiler nélkül.

Jó olvasást,

Lauren W.

 

Miután Marvel álomba ringat és a karjában alszom el.

Reggel az egész oldalam sajog. Egyfajta furcsa érzés kerít hatalmába amikor felébredek, mintha megszállt volna a

véglegesség érzése, elkapott volna a vég tudata. És ekkor rádöbbenek.

Tényleg mindjárt vége lesz.

Annyira felspanolom magamat, mintha a lehető legjobb dolog történt volna velem, ami igazából így van. Marveltől megtudom, hogy Demetre halt meg tegnap.

- Hazajuthatok. Veled -mondom magyarázatképpen. Hazamehetek, azzal az emberrel, akit szeretek. És a gyerekeimnek bajbokok lesznek a szülei. Marvel átölel, és olyan szenvedélyesen csókol meg, hogy az valami hihetetlen.

- Veled - ismétli, és újra megcsókol. Felállok,és összepakolom a cuccaimat, Marvel pedig eloltja a tüzet.

- Indulhatunk? - kérdezem. Kicsit félek, hiszen a Tizenegyes biztos nem adja olcsón a bőrét, de nem ez a legfontosabb dolog, amin agyalnom kell. Arra ráérek akkor, amikor már eldördült az ágyú. Talán tudunk majd valami hasznos fegyvert szerezni tőle.  Ekkor remegés fut végig a talajon.

- Ez meg mi a franc? - kérdezem. Marvel válaszul megnyomja a lándzsáján a gombot, az pedig felveszi az alakját. Támadó állásba állunk, előszedem a késemet. Egymás hátának támaszkodunk, és néma csendben állunk. Az erdő is elhallgat, a remegés viszont egyre erősebb lesz.

Ekkor történik. A szerencsénk, hogy előreléptem, különben most mindketten a szakadék mélyén lennénk, ami  közöttünk nyílt. Felsikoltok, jelet adva döbbenetemnek, és félelmemnek.

Előre dőlök, és elvesztem az egyensúlyomat. Ahogy hátrafordulok, látom, hogy az egyik táskánk bezuhan az egyre növekedő résbe.

Marvel a másik oldalon ragad. Megmenti a saját zsákját, és habozik. Nem tudok megszólalni. Nem választhatják el tőlem!

- Ugorj, amìg nem késő! - üvöltöm. Marvel hátrál, majd nekifut, és ugrik. Olyan lassan történik. Egy pillanatig azt hiszem nem tudja megtenni, hogy túl nagy a táv. Így amikor földet ér az én oldalamon könnyek szöknek a szemembe. Odarohanok, átölelem, és hangos zokogásba török ki.

- Nyugodj meg! Nincs semmi baj - csitítgat. Két teljes perc múlva újra ura leszek önmagamnak, annyira, hogy elhatározzuk megkeressük a Tizenegyest. - Tudsz jönni? - kérdezi.

- Persze - mondom. Jobb is lenne, ha mennénk, nehogy tovább szélesedjen a repedés. Repedés a francokat! Ez már egy szakadék.

Nem telik bele sok időbe, elérjük az erdő szélét, és megtaláljuk a fiú táborát - de nincs ott. Így csak várunk, némán, és figyelünk, nehogy meglepjen minket. Remélni tudom csak, hogy jó helyen járunk, és nem pont a szakadék másik oldalán jár. Akkor aztán rengeteg időt veszítenénk. Elrejtőzünk az egyik bokorba, és várunk. Várunk, hátha betoppan.

Lehet sietősen kellett távoznia, mert valami üldözte. Különben miért hagyott volna itt mindent? Ötletem sincs, de ekkor hangokat hallok.

Valami húz maga után valamit, egy nagytestű valami. Remegés fut végig a gerincemen, tarkómon feláll a szőr. Pár perc múlva, meglátjuk a hang forrását is: a Tizenegyes véres képe, száttrancsírozott lábbal próbált ide visszatérni, mert azt hitte, itt biztonságban lesz. Amikor előrelépünk hátraveti a fejét, ezzel láhatóvá téve a csúf sebet a nyakán. Kétségkívül elfertőződik neki, ha nem kap orvosi ellátást. A lába... na az más kérdés. Nem hiszem, hogy meg lehetne menteni ha nem kap sürgősen Kapitóliumi gyógyszer. Túlságosan is rossz állapotban van.

- Rajta - hörgi. - Öljetek meg! Kérlek titeket!

Nem tudom, hogy hogyan kérhet ilyet. Talán nem akar szenvedni tovább, vagy tudná, hogy úgysem húzná sokáig? Tétovázva Marvelre sandítok.

- Öljetek meg. Nekem már úgy is mindegy.

Fején a sebből megered a vér, amitől gyomrom hatalmasat szaltózik. Marvel biccent, és nekem adja a kést.

- Sajnálom - suttogom, elindulok, hogy közelebb legyek hozzá, hogy szíven szúrjam, de mielőtt megtehetném egy kés horzsolja a vállamat. Állatias hörgés tör fel a torkomból, mire eldördül az ágyú. Marvel leszúrta a dárdájával a fiút, aki előtte meg akart ölni. Tudta, hogy meg fog halni, azt gondolta mi veszteni valója van?

Elszakította a kabátomat, és jó mély lehet a seb, mert ömlik belőle a vér.

- A francba - kiáltja Marvel, odalép hozzám, és leveszi rólam a kabátot. Szédülök, egyszerűen nem tudok állva maradni. Lábaim nem akarnak engedelmeskedni.

A vér pedig csak szökik az ereimből. Marvel hangja távolinak tűnik, majd elsötétül a világ.

A sötétség rám nehezedik. Behatol a tudatomba, eltömíti a fülem, a szemem, a szám, vègül pedig az orrom, olyannyira, hogy nem kapok levegőt. A tüdőm nem hajlandó magába fogadni az oxigént. Olyan érzés, mint amikor az ember beteg, és el van dugulva az orra. Nem tud rendesen levegőt venni.

Olyan gyorsan kelek fel, hogy megszédülök, és annyira szaporán veszem a levegőt, hogy az nagyon ijesztő lehet kívül álló szemmel. Olyan erős légszomj veszi kezdetét, mintha bármelyik pillanatban megfulladhatnék.

Marvel nem messze ül tőlem, de azért a tisztes távolságot megtartotta

- Glimmer, jól vagy? - kérdezi, amikor már egy kicsit magamhoz térek. Elégedetten hátravágom magamat, és mélyeket lélegzem. Szemem előt folyamatosan elszürkül, majd kivilágosodik a táj. Nem ájulhatok el újra! Értékes perceket veszítek ezzel!

- Peterson, minden rendben? - kérdezi, miután nem válaszoltam. Felemelem a kezemet, és felmutatom a hüvelykujjamat. Még mindig nincs rajtam a kabát, karomon egy vékony kötés díszeleg. Gondolom, nem ez az első kötés, mert annyira folyott a vér...

Ahogy a vérre gondolok, megint forogni kezd velem a világ. Középső-és mutatóujjamat a halántékomra szorítom, ezzel is jobban segítve a koncentrálást.

Kezdek rendbe jönni. Legalábbis azt hiszem, bár nem teljesen emlékszem a dolgokra. De nem is akarok erre gondolni. Már csak négyen vagyunk, és csak ez számít.

Amikor fel akarok állni, újra összeesem. Gyomrom felkavarodik, és kihányom a tegnapi isteni kaját. Marvel a hátamat simogatja közben, és elfogja a hajamat. Nem igazán vonz a gondolat, hogy Marvel ezt végig nézze, de akárhogy kérem, nem megy arrébb.

- Jól vagy? - kérdezi, mire a harmadik felállási kisérletem is kudarcot vallott.

- Persze - felelem elhallóan. - De kéne valami hányinger csillapító - ránézek a kötésemre - meg egy újabb kötés.

A seb megint felfakadt. Szuper. Marvel azonnal kutakodni kezd a táskában a gyógyszerek között, de nem talál semmit.

- Semmi pirulánk nincs erre. Viszont a sebedet bekötözöm - mondja, azzal el is kezdi.

- Utálom magam, amiért mindig én szorulok gondoskodásra - sóhajtom.

- Ugyan. Ez a párok dolga. Gondoskodnak a másikról. 

Elmosolyodom. Miután kötéstcserél, bekeni a sebeimet, ad egy gyógyszert fejfájásra - mert időközben az is sajogni kezd - és még a Cashmeréktől kapottat is beveszem, még tizenöt percnek kell eltelnie, hogy rendesen fel tudjak állni. Ezután igyekszünk visszatalálni a Bőségszaruhoz - ami nem egyszerű, feltéve, hogy el kell kerülnünk a szakadékot, és a rétet, ahol a hólyagjaink keletkeztek. Egész nap bolyongunk. Este aztán újra letáborzunk, de nem gyújtunk tüzet. A himnusz közben megjelenik a fiú arcképe. Hihetetlen. Már csak két halál áll köztünk, és az otthonunk között.

- Ma te alszol először - mondom Marvelhez fordulva. Nagyon kimerült lehet.

- De ha elfáradsz kelts fel! - jelenti ki. A Himnusz végeztével belebújunk a hálózsákba - már csak egy maradt - és elhelyezkedünk. Azonban nem tud aludni, mert felharsannak a harrsonák, majd Claudius Templesmith bejelentést tesz.

- Figyelem Kiválasztottak! Holnap reggel lakomára hívunk benneteket, biztosan nagyon éhesek lehettek!

Nem, ez nem igaz. De a Tizenkettesek azok lesznek, mi pedig várjuk őket szeretettel, meg néhány késsel.

- De várjatok, van még valami! Mindannyiótoknak életbevágóan szüksége van valamire. Ezt a valamit szintén megtaláljátok, a Bőségszaru előtt, holnap reggel.

Újra harsonák, aztán megint az erdő zaja vesz minket körül. Lesz gyógyszerem. Bár, akkor már igazán mindegy, mert Katniss és Peeta meg fog halni, és jobb gyógyszereket is kaphatok.

- Induljunk - áll fel Marvel.

- Rendben - mondom, és én is kimászom a hálózsákból. Felnyaláboljuk a kevéske cuccunkat, és nyakunkba vesszük az erdőt.

Éjfél körül járhat az idő, amikor megérkezünk a Szaruhoz. A rétet, amin az egykori Bőségszaru helyezkedett el, most kettészeli a szakadék.

Elrejtőzünk az erdő szélén és várunk.

- Enyém Katniss - jelentem ki. - Te elkapod Peetát.

- Rendben - ért egyet Marvel,de nem fűz többet hozzá.

- Ha Katniss indul ki a csomagért, akkor, én elkapom, te pedig megkeresed a Hősszerelmest- fejtem ki tovább a stratégiát. Bólint. A további dolgokba nem megyünk bele, nem igazán mozgat minket, inkább az a fontos, hogy pihenjük ki magunkat. Így Marvel elalszik, én pedig őrködöm. Éjfél után egy kicsivel felkeltem, és én is elalszom. Könnyen álom jön a szememre, reggel pedig eléggé kipihentem ébredek, vagyis Marvel kelt.

Még semmi változás sem látszik, de nem telik bele öt perc, és egy asztal emelkedik fel, rajta kettő apró kézitáskával, rajtuk az egyes, és a tizenkettes számmal. Annyira ideges vagyok, hogy lerágom a körmömet. Ez itt a végső összecsapás. Az Első és a Tizenkettedik Körzet között. Én érzem a lényeget, hiszen ez olyan, mintha a Körzetek is összemérnék erejüket. A legjobb körzet, és a legótvarabb kerület. Ennyi, ha itt nyerünk, mindent nyerünk. Nyugi, Glimmer.

Marvelre nézek bátorításért. Megszorítjuk egymás kezét. Bele se merek gondolni, hogy mi van, ha nem győztesként kerülünk ki ebből a harcból.

Mélyeket lélegzem. Ki és be. Ki és be. Csend van, szinte az összes madár elhallgatott. Érezni a feszültséget, ahogy átjárja a zsigereimet. Már kezdem azt hinni, hogy nem történik semmi, hogy még sem jöttek el, amikor Katniss kiront a bokorból, nyomában Peetával, aki egész jó bőrben van.

Elkezdek feléjük rontani, Marvel jön utánam, és eldobja a lándzsáját. Sajnos nem volt pontos találat, így csak a fiú combját találja el. Amikor mind a négyes a réten vagyunk, a szakadékban fellobban a tűz. Ahogy körbenézek, látom, hogy minden oldalon körülvesznek minket a lángok, de nem terjednek tovább. Nagyon elbambulhattam, ugyanis azon kapom magamat, hogy valaki teljes erejéből a földre passzíroz, és kést szegez a torkomnak. Katniss. Gunyorosan elmosolyodom, és ezt mondom:

- Meg akartad menteni a fiúdat igaz? - kérdezem, azzal elrántom a kezét a nyakamtól, kicsavarom a kezéből, és átfogom a sajátomba, és egy pillanat leforgasa alatt magam alá gyüröm.

- Nem csak akartam, hanem meg is fogom - mondja, és szembe köp.  Nem igazán törődöm vele, de undorítónak tartom, és épp elég ahhoz, hogy egy pillanatra megingassa a figyelmemet. Újra én kerülök alulra, de aztán gyomorszájba térdelem, mire kiáltás hagyja el a torkát. Kiüti a kést a kezemből.

Mindketten fegyvertelenek vagyunk. Kisebb nálam, és talán erősebb is vagyok. Borzalmasan lefogyott, pedig a Kapitóliumban sem volt valami kövér. Kétvállra fektetem, ujjaimat a nyakára kulcsolom, lábaimmal lefogom a lábait. Kezei azonban szabadok maradnak, így folyamatosan az arcomba hadonászik, próbálja elnyomni magától. Ami egészen addig nem sikerül neki, amíg le nem karmolja a fél arcomat. Fájdalmamban felsikoltok, de igykeszem eltusolni a fájdalmaimat, nem szeretném Marvel figyelmét elvonni a harcról. Úgy néz ki ott is eldöntetlen a küzdelem - eddig. Legurulok róla, és a vállamhoz kapok. A nagy erőlködéstől újra felnyílott a seb. Katniss mászni kezd a kés után, én azonban gyorsabb vagyok, és a hátára ugrom. Nagyot nyekkenik a gerince a súlyom alatt, fejét pedig beveri a földbe. Vérző halántéka juttat eszembe valamit. Mennyit voltam a földön a kiképzésem óta? Rengeteget. Mennyire fájt? Nagyon. Élveztem? Naná, hogy nem. Szenvedtem? De még mennyire.

Nem akarom, hogy szenvedjen. Megölném fájdalommentesen, csak, hogy nagyon küzd az életben maradásért. Ráadásul fegyverem sincs. Várjunk csak! De van. A gyűrűm! Újra erőt vesz magán, és fordít a helyzeten: ismét ő kerül felülre.

Eldörren az ágyú. Marvel - jut eszembe, de aztán hallom a hangját, hogy a nevemet kiáltja, és hogy jön segíteni. De túl messze van, és nem tud gyorsan futni. Látom, hogy megsebesült.

Katniss félrenéz, gondolom meglátja Peeta holttestét. Felhördül, könnyek mossák az arcát, és keverednek össze vérével. Alig észrevehetően, de megadóan bólint, majd lecsukja a szemeit. Ennyi idő kell ahhoz, hogy elforgassam a követ, és Katniss egyik vénájába szurjam. Nem telik bele egy perc, és már hallatszik is az utolsó ágyúdörrenés, ami a 74. Éhezők Viadalán elhangzik.

Lelököm magamról Katniss holttestét, és egyből Marvelhez szaladok.

Nem bír rendesen felállni, és érzem, ha hamarosan nem visznek ki menket meghal. Ül, és nem is engedem neki, hogy felálljon. Szaggatottan veszi a levegőt. Ahogy a nyakára teszem a kezemet, ujjaimat pirosra festi a vére. Az én kötésem is teljesen elázott.

- Nyugodj meg, jön a segítség. Mindjárt itt van - suttogom a könnyeimmel küzködve. De a segítség nem jön. Így aztán, lenyomom azt a pontot, amivel csillapítani tudom a vérzést. Legalábbis remélem, hogy ez az a pont, és, hogy csillalítani fogja.

- Peterson, nagyon szeretlek - mondja, és megsimítja a karomat.

- Én is szeretlek, Marvel! -suttogom én is.

Elviszik a Tizenkettesek holttestét.

- Nyertünk érted? Hazamehetünk! Együtt - mondom, de ő csak bólint. Nagyon kimeríthette a Peetával való küzdelem, és súlyosan megsebesült. Horzsolások, vágásoka nyakán, a karján, homlokán, aztán észreveszem, hogy a hasánál is vér szivárog. Ekkor megszólalnak a a harsonák. Elmosolyodunk.

- Figyelem, Kiválasztottak. Megint történt egy apró, szabálymódosítás. Miszerint a 74. Éhezők Viadalának két bajnoka lehet, ezennel visszavonjuk. Boldog Viadalt, és sose hagyjon el benneteket a remény! - harsogja Claudius Templesmith, a Viadal konferansziéja.

- Nem - motyogom bőgve. - Az nem lehet!

Felállok, és odarohanok a táskánkért, fittyet hányva Marvel utasításaira. Túl fog élni engem, kezeskedem róla. Én halok meg előbb.

- Szeretlek Glimmer Peterson - üvölti, majd eldördül az ágyú. Lefagyok. Nem tudom mit tegyek. Ez egyszerűen nem lehet igaz. Azonnal megfordulok, és teljes erőmből rohanni kezdek felé, majd lerogyok a holttesténél. Nem ez nem lehet. Hogyan halhatott meg? Nem történt vele semmi, nem... ennyi idő alatt nem vérezhet el valaki, vagy igen?

És akkor meglátom.

Ujjai között egy parányi fiolát szorongat. Kikapom a kezei közül, és rájövök.

Ezt kapta amikor nem akarta elárulni, hogy mit adtak neki a támogatók. Akkor szó sem volt arról, hogy ketten juthatnak haza. Gondoskodni akart arról, hogy ha ketten maradunk, mindenképpen én jussak ki az Arénából élve. Olyan mérges leszek, hogy sikoltozni kezdek. Üvöltök, ahogy a torkomon kifér. Utálom a Viadalt! Utálom a Kapitóliumot, utálom Snowt! Marvel mellkasára hajtom a fejem, hátha még is meghallom a szívverését, de semmi. Kezemet odahelyezem a mellkasára, és elkezdem újra éleszteni. De semmi.

Meghalt! Nem lehet igaz!

- Miért? - üvöltöm a semmibe. Kikapom a kezéből a méregfiolát, és megpróbálom kiinni a maradékot, de semmit sem hagyott nekem. - Miért? - kiáltom újra, ezúttal Marvel felé intézve a kérdést. Elteszem a zsebembe, és zokogok, Marvel kezét fogva. Amíg nem viszik el a holttestet, addig még nem hirdetnek bajnokká.

Hogyan mászhatnék ki ebből a legkevesebb fájdalommal?

Hát úgy, ha megölöm magam. Lefejtem a kötést a kezemről, ledobom magamról a felsőmet, és elkezdem lekaparni azt a sebet, ami elfertőzödött. Ez nem elég gyors. Vadul karmolászom magamat, miközben a Katniss által elejtett késért rohanok. A kés ott van rögtön a szakadék mellett, amiben még mindig égnek a lángok.

Egyetlen döntésen van. Jól kell kihasználnom.

- Hölgyeim és uraim, bemutatom a 74. Éhezők Viadalának bajnokát, az Első Körzet Kiválasztottját: Glimmer Petersont.

És ebben a pillanatban belevetem magamat a lángok tengerébe, a szakadékba.