Alternatív #13

Sziasztok, Önkéntesek. Vagy mondjam inkább, hogy bajnokok? Nos, ez a későbbiekben kiderül.

Most először is, szeretném rövidrezárniaz intrót, de vannak olyan gondolatok, amik nem hagynak nyugodni. Statisztikákkal nem foglak untatni benneteket, azt az ezzt követő bejegyzésben (ami várhatóan holnap, legkésőbb hétfőn érkeziik) bőven lesz. De azért még is szeretném megköszönni nektek azt, hogy mindig iott voltatok, és íme, a második befejezett történetemkor is itt vagytok nekem, és egyre többen!

Igz, hogy az oldalsávban "csak" 18 feliratkozót láthattok, de az Áttekintésnél már megvan a 20. Nem győzőm megköszönni, el se tudjátok hinni mekkora öröm ez nekem. EZ a szám úgy se fog sokáig változni, tehát a jövőhéten szombaton, vagy inkább vasárnap (szombaton fellépésem lesz) meg kapjátok a különkiadást, amire eszméletlenül büszke vagyok, szerintem jól sikerült, de egyenlőre nem árulok el mást róla. Valamint a 9700+ oldalmegjelenítést is átléptük. Ezt is köszönöm, de a dolgokat ezekkel kapcsolatban később kifejtem, nem akarlak untatni vele beneteket. Valamint az előző fejezethez is rengeteg komment érkezett, igyekesztem mindre a legjobb tudásom szerint válaszolni.

A részről... Fáj. Keservesen fá, hogy vége, de örülök, mert mindjárt itt A szikra, és újra visszabújhatok Glimmer fejébe. Marvel halála elég megosztó lett az olvasók körében, de én ennek is örülök. :) Nem a leghosszabb rész, de remélem az érzelmessége kárpótol benneteket. Valamint, lesznek utalások A szikra-ra.

Jó olvasást az utolsó fejezethez, véleményeket, mint mindig, most is szívesen várok. 

 

A halál békés, csendes. Nem zargat senki. Nem teszel olyan dolgokat, amiket már nem szeretnél. Végre a magad ura lehetsz.
Valami pittyeg mellettem. Ha a halál csendes, akkor miért van akár a legkisebb zaj is melettem? Ahogy tovább fülelek, észlelek még mást itt a pittyegésen kívül. Emberek beszélgetnek. Emberek.
- Mikor ébred fel? - kérdezi egy magas, tiszta hang. Egy nő. Talán Cashmere?
- Nem tudni, nagyon csúnyán megégett, és a sebei sem voltak valami szépek, amiket a késsel ejtett magán - feleli egy dörmögősebb, idősebb férfihoz tartozó hang. Nem hallottam még eddig. ELuralkodik rajtam a pánik, mi van, ha maga Snow elnök van itt? Aztán elvetem ezt az ostobaságot. Miért is lenne itt?
-  A fejsérülése miatt kell aggódni? - kérdezi egy harmadik hang, egy fiatal férfié. Gloss?
- Nem igazán. És a kisebb sérüléseket is meg lehet gyógyítani. Az égéssel van a legnagyobb baj. Az egész mellkasa, és az arca... Igen, az arca a legszörnyübb.
Kipattan a szemem. Nem haltam meg, élek. A francba is, én élek! Arcomra egy maszk van erősítve, amiből egy cső áll ki. Lélegeztetőgépen vagyok. Mély levegőt veszek, de nem lassan, éppenellenkezőleg: annyira kapkodok, hogy megszédülök egy pillanatra. Meg akarok szólalni, de nem megy.
- Glimmer, hall engem? - kérdezi az idős hang gazdája. Egy ősz férfi, elég testes, és alacsony. Az orra helyett egy hatalmas krumpli található. Én élek. Nem akarok élni. Meg akarok halni, Marvel miatt. Nem tudnék nélküle élni. Válaszolni akarok ennek a férfinek, vagy csak elküldeni a pi... na szóval arra a bizonyos helyre. De nem bírom kinyitni a számat. A szememtől lefelé minden tagom zsibbad, nem tudom semelyik testrészemet se mozdítani. Miért mentettek meg? Oké, ez nyilvánvaló. Kellett nekik egy bajnok. Kell lennie bajnoknak. Könnyek szöknek a szemembe. Ha én bajnok vagyok, akkor Marvel halott. Tisztában voltam ezzel a  lehetőséggel is, amikor idejöttem. Hú, akkor mennyire örültem volna ennek. De hát, a Viadal mindenkit megváltoztat.
- Glimmer, hall engem? - kérdezi újra az ember. - Pislogjon egyet ha igen, kettőt ha nem.
Komolyan, ha nem hallanám, akkor ezt most érteném? De sötét itt valaki.
Most megszivassam? Pislogjak hármat? Végül úgy döntök, hogy egyet pislogok.
- Tudja mozgatni a teste többi részét? Ugyanúgy: egyet pislog, ha igen, kettőt ha nem.
Kettőt pislogok. Még vagy három kérdést tesz fel, de semmi kedvem válaszolni rájuk. Végül aztán újbol kiütnek, és nem térek magamhoz egy csomó ideig. Akkor már beszélni is tudok. De semmi kedvem hozzá, szóvalnem teszem. Karomból csövek lógnak ki, egy ágyhoz vagyok kötözve. Nem mintha nagyon mennék valahova. Hoznak be kaját, de elhatározom, hogy nem eszek.
Amikor kiakadok, és üvöltözve le akarom tépni a csuklómról a pántokat, amivel kikötöztek az ágyhoz, valami melegséget érzek az ereimben, és újra eszméletemet vesztem.
Legközelebbi "felébredésemnél" már a lábaimat is tudom mozgatni. Aztán, újra elaltatnak.
Aztán, amikor megint felébredek, és várom, hogy újra álomba merüljek, nem történik semmi. A karjaim nincsenek kikötözve. És már teljes mértékben tudok mozogni. Észreveszek egy hosszúkás tárgyat a szoba végébe - aminek megjegyzem, sehol sincs ajtaja - így hát odasétálok. Először megszédülök, de aztán visszanyerem az egyensúlyomat. Lassan, lépésenként megyek a tárgy fele. Megkerülöm, és meglátom mi az.
Egy tükör.
Nem szeretném elhinni, amit látok.
Égési sérülésekről, fejsebekről beszéltek. Ehelyett mit látok? Ugyanazt a Glimmer Petersont, csak rövidebb hajjal. Nem túlzok; minden karcolás eltűnt rólam. Jó, azért az arcomon még látszik pár égési sérülés, de ezenkívűl csak a hajam más, de az nagyon. Az eddig derekam közepéig érő hajzuhatagom most a vállam alá ér pár centivel. A tűz nem tett neki jót. De miért nem tudott annyira tönkre tenni, hogy meg is haljak?
Valahol egy ajtó nyílik, és Antonion lép be rajta csiptetős jegyzettartóval, és azonnal átölel.
- Részvétem - mondja. Eltűntették az összes külső karcolást, de a fájdalmam igazi okát nem tudták. Bólintok, és letörlök egy kósza könnycseppet.
- Van valami ötleted, hogy mit viselj az interjúdon? - kérdezi. Na, ez pont nem erdekel. Teszek rá, hogy milyen ruhát varr nekem.
- Feketét - mondom ki végül. Elvégre gyászolok. Semmi kedvem csicsás ruhákban szambázni a színapodon, és jópofizni Caesarnak, miközben a lelkem romokban van. Antonion bólint, és kivezet a semmiből előkerülő ajtón és lead az előkészítő csapatnak. Azok megállás nélkül fecsegnek.
Tíz percig bírom. De amikor felhozzák, hogy mennyire izgalmas volt a végjáték, és, hogy visszavonták a szabályt, nem bírom tovább. Rájuk kiabálok.
- Semmit sem tudtok arról, milyen bent lenni egy Arénában. És jó lenne, ha végre befognátok a szátokat. Nincs kedvem hallgatni a hisztijeiteket.
Így aztán befejezik, és addig csendben maradnak, míg az utolsó hajszál is a helyére nem kerül. Sértődötten kilibegnek a teremből, és Antonion lép be helyettük. Már nem bírom tovább, hangos zokogásban török ki, mire ő vígasztalni próbál. Átölel.
- Annyira hiányzik - suttogom két sírógörcs között.
- Elhiszem - hagyja rám. Miután megnyugodtam újra elkészíti a sminkemet, rám adja a ruhát, majd elkísér a színpadhoz. Ott találkozom Cashmerrel.
- Glimmer - üdvözöl, és átkarol. - Gyönyörű vagy.
- Köszönöm - és a térdig érő, fekete, csipkés felsőjű szoknyámra pillantok. Megmaradt hajamat loknikba sütötték.
- Marvelnek is biztos tetszenél- sóhajt. Ezzel betalál. Csak egy hajszálon múlik, hogy ne bőgjem el ismét magamat. De végül nem teszem.
- Glimmer - kezdi. - Sajnálom, őszinte részvétem.
Bólintok. Neki nincs mit sajnálnia. Glossal még számolunk a méreggel kapcsolatban. Aljas húzás volt. Aljas.

Aljas.

Hallom, ahogy felkonferálják Caesart, aztán ő a stylistot, a mentort, végül pedig engem.
- Nagy tapsot a 74. Éhezők Viadalának bajnokának: Glimmer Petersonnak!
Sokszor elképzeltem ezt a pillanatot. Gyönyörű ruhában végiglejtek, majd mosolyogva fogadom a csókokat, amiket nekem dobnak.
Most nem így teszek. Szomorúan, kisírt szemekkel foglalok helyet Ceasar mellett. Üdvözöl, megdícséri a ruhámat, majd a himnusz után elmondja, mi is ilyenkor a szokás. Végignézem a Viadal összefoglalóját, az összes halált, három órába sűrítve. Nem lesz ez olyan rossz - súgom magamnak. Csak három óra.
Na, a csak három óra, ami nem lehet olyan rossz, az egyenesen szörnyű. Minden egyes halált kínszenvedés látnom. A vérengzés, és az ádáz tekintet, ami a szememben van, ahogyan megszólal a gong... tökéletes Hivatásos... Az elején még számolom hány gyerekkel végeztem, de aztán abba hagytom. Jobb nem tudni a számukat. Aztán, bevágják, ahogyan megtaláljuk Demetret. Katnisst, ahogy vizet keres, végül talál is. Leadják, hányan haltak meg az első nap.
Megmutatják a lányt, aki tüzet gyújtott, és így találtunk rá. Ahogyan lelövöm a kislányt a Tizenegyedikből, ezután pedig Katniss  nyakunkba dobja a vadászdarázsfészket. Richa meghal. Clove halála, ahogyan verekszem Catoval. A véráradat, és ahogyan az Ötös lány meghal. Demetret a Tizenegyes fiú ölte meg. Katnisst és Peetat ahogyan egy barlangban smárolnak. Ők legalább most együtt vannak. Végül, ahogyan a Tizenegyes könyörög. Aztán, eljön a végjáték. Eddig kitartóan néztem a képernyőt, figyeltem minden egyes halált, de itt muszáj elfordítanom a fejemet. Nem tudom nézni. Kezembe temetem az arcomat, nem érdekel a közönség.
A közönség csessze meg.
Meghallom kétségbeesett kiáltásaimat, és felkapom a fejemet. Innentől kíváncsi vagyok mit tettem. Szidtam mindenkit, és mindent, ami csak eszembe jutott, elkezdtem szépen lassan megsemmisíteni magamat: levettem a kötést, majd a pólóm,elkezdtem kaparni a sebeimet. A késhez szaladtam. Bejelentették, hogy én vagyok a bajnok. Felsértettem az arcomat, a nyakamat, és a hasamat, és beleugrottam a tűzbe.
Reméltem, hogy leadják. Muszáj volt nekik. A vágásokra abszolút nem emlékszem. Ezután újra megszólal a himnusz. Könnyek csordogálnak az arcomon. Egy rohadt gyilkos vagyok.
- Hölgyeim és uraim, idén is izgalmas Viadalunk volt! - kurjant Ceasar. Ja, persze. - Kedves Glimmer, üdvözöllek mégegyszer.
- Én is önt, Caesar - hangom fakó, nyoma sincs benne annak a fénynek, ami korábban benne volt. - Hát, te lettél bajnok. Igazán szívből gratulálok!
-  Minden Kiválasztottnak ezt mondaná, nem igaz? - kérdezem. Látszik, hogy egy pillanatra beléfolytottam a szót, de aztán folytatja, valami teljesen más témával. Igennel, és nemmel válaszolok, mint a Tizenegyes srác.
" Megváltoztál? Igen"
" Visszamennél? Nem"
" Mesélnél a legijesztőbb dologról, ami az Arénában történt veled? Nem" És ezzel rövidre is zárom

Egészen addig amíg a Nagy Mészálásról nem kérdez.
- Nagyon szerencsésnek mondhatod magad, hiszen Nagy Mészárláson lehetsz először mentor. Milyen érzés?
Megmondjam? Őszintén megmondjam? Hát, kedves barátocskám szar. Nagyon szar.
- Érdekes lesz, de ugyanolyan szörnyű, mint minden évben - felelem végül. Felnevet. Azt hiszi vicceltem. - Ezt komolyan mondtam.
- Komolyan? - kérdez vissza.
- Igen. Maga nem tudja milyen bent lenni egy Arénában, igaz? - nagyjából felvázolom neki, majd hozzáteszem:

-  De azt sem tudja, milyen elveszíteni valakit, akit szeretsz más szórakoztatása miatt. Mert Marvel amiatt halt meg. Marvel még most is élhetne, és boldogok lehetnénk. De maguk miatt, nem lehetünk boldogak.
Sírásba torkollik a hangom. Majd mielőtt engedélyt kapnék rá távozom. Nem bírom tovább.
Cashmere és Gloss kerül egész délután. Amira viszont megtalál, és sipitozva gratulál. Lekezelően elküldöm a francba, de csak szépen, nőiesen, ahogy tanította. Másnap reggel ismét az előkészítő csapattal kezdenék, de helyette Antoniom veszi kezelesbe a testemet. Konytot csinál a hajamból, és egy újabb fekete ruhát ad rám, ami fokozatosan kifehéredik az alja felé. A kezembe adja a gyűrűmet.
- Ne feledd. A legkilástalanabb helyzetben is ott a remény.
A koronázás hamar meg van, igaz eljátszom egy pillanatra a gondolattal, hogy lelököm a pódiumról Snow elnököt, de aztán csak illedelmesen megköszönöm a dícséretét. Közben pedig szikrát szóró szemmel mérgetem.
Amikor a vonaton vagyok, pillantom meg először Glosst. Nyilván nem mert a szemem elé kerülni.
- Glimmer, beszélnünk kell - mondja, és maga mögé int. Kedvem lenne felképelni, de aztán úgy döntök - valami miatt - hogy nem teszem. Nem tehetem meg, érzem, hogy fontos dolgot akar mondani.
A vonat hátsó kabinjába vezet, ahol kör alakban vannak rendezve a fotelek, és tökéletes kilátás nyílik a tájra.
- Ezt olvasd el - mondja, és a kezembe nyom egy borítékot. - Nem kell most, ha készen állsz rá, akkor tedd meg.
- Úgy lesz - mondom. Sosem fogom elolvasni ezt a levelet. Nincs szükségem még több érzelemre.
- Miért tetted? - kérdezem. - Miért küldtél Marvelnek méregfiolát? Tudtad, hogy ez lesz?
- Nem - feleli szárazan. - Ő kért meg rá, mielőtt bekerültetek.
- Mi oka lett volna rá? - kérdezem sírva, ingerülten.
- Az, Sziporka, hogy szeretett téged.
Szeretett. Engem. De hát ezt tudtam. Én is szerettem őt. Hülyeség! Még most is szeretem.
- És te, miért tetted? - kérdezi. Az öngyilkossági kísérletre gondol? Ezer százalék, hogy még itt is kamerák vannak. Nem mondhatom meg, amit gondolok. Azt, hogy semmi kedvem nem volt élni nélküle, találkozni Snow-val, újabb gyerekeket a halálba küldeni, nem akartam élni egy Marvel nélküli világban. Végül, csak ennyit felelek:
- A Viadal mindenkit megváltoztat.