1. fejezet I. + Fél éves lettem :)

Sziasztok, bajnokok!
Igen, elérkezett ez a nap is, amikor a blog újra megnyitja kapiuit, amikor újra azt fogom majd mondani, hogy "Jó olvasást az első fejezethez!". Újra elkezdődik valami, újra nekifogok valaminek.
Annyira hiányzott ebben az egy hónapban a blog, hogy elvonási tüneteim voltak. Ezt száz százalékban komolyan mondom.
Az első szombaton, amikor nem tettem fel részt, szabályosan viszketett az ujjam, hogy közzé tegyek valamit. De nem tettem, és megmondom őszintén, megérte annyit várni.
Remélem ez idő alatt senki sem pártolt el tőlem, és mind vártátok A szikrát.
Más.
A blog ezen a napon ünnepli a féléves születésnapját. Oké, tudom, nincs is hivatalosan olyan, hogy fél éves születésnap, de Laurennél van. Kész, fogadjátok el. Ennek alkalmából is ma van az első rész ideje :)
Az első éves születésnapot (ha megérjük xd) is A szikrával fogjuk ünnepleni, mivel 11 és fél fejezet már meg van írva, és hetente egy fejezet.... az június első hetéig tuti kitart a történet :) Meg még azon túl is, hiszen bőven a közepén tart így is. Biztosan csodálkoztok azon, hogy a 12 fejezet hogyan tart ki odáig, ha az csak 12 hét. Hát úgy; hogy ezek a fejezetek kétszer olyan hosszúak, mint a GT-s részek, ezért kétszerre teszem fel őket. (Ezért a címben az a római egyes)
Jó olvasást az első fejezetez!
Lauren W.

(OFF: egy kedves ismerősöm megkért, hogy tegyem ki a blogját. Ha akartok beavatott fanfictiont olvasni katt ide: abeavatottff.blogspot.com )

A nap besüt az ablakon. Újabb, és újabb sugarak törnek elő a függönyöm mögül. Nem akarok felkelni.
Ebből álltak napjaim. Este képtelen vagyok aludni, mert rémálmok gyötörnek a Viadalról.
Napközben meg... Napközben legtöbbször fekszem az ágyban, és nem csinálok semmit. Azóta, mióta Marvel, a Körzettársam, a szövetségesem, a barátom, a szerelmem meghalt, unalmasan, és fájdalmasan telik az idő. Egyedül vagyok ebben a hatalmas házban, mert semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy az öcsém, és a szüleim is beköltözzenek ide. Nincs szükségem rájuk.
A Viadal óta, ha lehet, még jobban megromlott a szüleimmel a kapcsolatom. Egyszer sem látogattak meg, amióta elköltöztem. Na, jó, egyszer segítettek áthurcolni a cuccaimat, de ezen kívül távolság tartóbbak, mint valaha.  Az öcsémmel viszont javult egy keveset. Kitűzték az ő időpontját is. Hiába próbáltam lebeszélni, semmi haszna nem volt. Ő is bajnok akar lenni. Hiába próbáltam megértetni vele, hogy a bajnokság nem ér véget azzal, hogy élve kikerül az Arénából, és hogy ezután komoly döntéseket kell hoznia... Semmi haszna nem volt. Így elfogadtam a tényt, hogy az öcsém is nyeri akar. De még nem most. Van még négy éve. Tizenhét évesen fog menni a Viadalra. Úgy, ahogy én.
Kimászom az ágyból, és az öltöző asztalom felé megyek.
Végig nézek a testemen. Undorodva mérem végig minden egyes porcikámat. Gyilkos vagyok, és ezen az idő sem segít.
Hajam ugyanolyan, mint ahogy a Viadalt követően levágták: nem nőtt egy centit se, fogalmam sincs miért, de nem is nagyon mozgat.
Úgy döntök, elég az önsanyargatásból - minden egyes tükörbenézés felér egy kínzással. Nem tudok úgy tükörbe nézni, hogy ne lássam meg magamban a gyilkost. A gyilkost, aki rengeteg gyereket megölt, de magát már nem tudta. Miért nem jutott eszembe, hogy kést szúrjak a szívembe? Már én is Marvellel lennék, és nem érezném ennyire nyomorultan magamat.
Mindent eltüntettek rólam, minden karcolást, és most már az arcon elterülő heg sem látszik.
A lelkemen, szívemen lévő szúrásokat azonban nem tudták meggyógyítani. Ezt még az idő sem gyógyítja meg. Felkapom az első ruhát, ami a kezem közé akad, aztán lemegyek a földszintre. Magamra húzom a bélelt bakancsom, és kabátot is veszek, aztán megindulok a régi házam felé. A Körzet ma a szokásosnál is nyugodtabb, de ez nemsokára megváltozik. Délre mindenhol újságírók és riporterek fognak nyüzsögni, amihez megmondom őszintén semmi kedvem.
Legközelebb tizenkét nap múlva láthatom újra a Körzetet, és az öcsémet. A szüleim a legkevésbé sem érdekelnek, de amióta megtudtam, hogy négy év múlva az öcsém is részt vesz a Viadalon, rájöttem, hogy elveszíthetem. Őt is. Így igyekszem a lehető legtöbbet törődni vele.
Ahogy a járdán sétálok - macskakövekkel kirakott járdán - és a havat nézem, eltöprengek az első találkozásomon a családommal.
Miután a tévéstáb elhúzott, és végre magamra maradhattam és összepakolhattam a cuccaimat, hogy átköltözzek, egyszerre támadott le az egész család – ez alatt anyát és apát értem. Megöleltek, gratuláltak, és azt mondták, hogy ők mindig is tudták, hogy sikerül.
Előre féltem ettől a találkozótól, és rosszabbra számítottam. Ezerszer rosszabbra. Nem hozták fel az öngyilkos kérdést egészen vacsoráig.
- Mit akartál ezzel elérni?- kérdezte anyám, és elém tette a tányért.
- Szerintem egyértelmű - jegyeztem meg keserűen. -  Meg akartam halni.
- De miért? - kérdezte apám is. - Már nyertél.
- Mert szerettem - csattantam fel. - És nem akartam nélküle élni! Így is kínzás.
Anyám leejtette az egyik edényt, ami csörömpölve a padlóra zuhant.
- Ismételd meg - suttogja ingerülten.
- Szerettem. És még mindig szeretem - mondtam, és felálltam, készen egy nagyobb vitára.
- Nem csak megjátszottad? - kérdezte apám. Hangja nyugodt volt, de tisztán emlékszem a gúnyos hangsúlyra.
- Miért játszotta volna meg? - folyott bele az eszmecserébe Aspen, az öcsém. Mindannyian rászegeztük a tekintetünket. Olyan komolyan beszélt, mintha éveket öregedett volna ebben az időszakban. Természetesen apáék jól lehordták, amikor pedig meg akartam védeni engem is. Így fogtam magamat, az új otthonomba mentem. Ahogy kirontottam az ajtón, Aspen rögtön jött is utánam. Mellém szegődött, és együtt róttuk az Első Körzet utcáit, és addig nem szóltunk egymáshoz, amíg ki nem nyitottam az ajtót.
- Én nagyon sajnálom, Glim - mondta, és zöld szemeiben könnyek csillogtak. Külsőleg ebben hasonlítottunk egyedül, bár az övé valamivel élénkebb árnyalatú volt.
- Ugyan, nem te tehetsz róla- próbáltam lazának tűnni, ez pedig cseppet sem egyszerű. Borzalmasan nehéz volt beszélni vele. Bevezényeltem a lakásba. Elégedetten nézett körbe, és annyira el volt ragadtatva a látványtól, hogy sokáig alig bírt megszólalni a gyönyörtől. Tényleg ámulatba ejtő volt az egész. Nehezen találtunk témát, de amint sikerült, megeredt a nyelve. Bocsánatot kért az addig tett csínytevéseiért, és azt mondta, a Viadal nyitotta fel a szemét. Sosem beszéltem vele azelőtt így, ha lehetett inkább elkerültük egymást. Egy gyerekes, idegesítő törpét láttam, akit utáltam. Akkor azonban, teljesen megváltozott a véleményem vele kapcsolatban. Egy komoly fiatal fiú ült velem szemben a fehér bársony kanapén.
Elmosolyodom, ahogy ez a gondolat átcikáz a fejemen.
Utálok búcsúzkodni, pláne olyan emberektől, akiket amúgy sem szívesen viselek el.
Ahogyan belépek a régi házunkba, megcsap a frissen sült kalács illata. Ajjaj. Anya süt. Ilyenkor általában valami jó hírt fog közölni. Emlékszem a hosszú téli estére ahol mazsolás kalácsot eszegettünk, meg meleg kakaót ittunk, mert megtudtuk, hogy anya terhes Aspennel.
Mentségükre legyen szólva, nem voltak olyan rossz szülők. Vertek, és nem volt rendes gyerekkorom, de még is itt vagyok. Itt, és ez ellen nem tehetek semmit - gondolom. Nem mondom, hogy nem futott át az agyamon az öngyilkosság kísérlete, de akárhányszor eljutottam odáig, mindig visszatáncoltam. Gyáva voltam megtenni. Gyáva vagyok megtenni. Egy gyáva féreg, aki hagyja, hogy körülötte sorra haljanak meg az emberek...ő meg nem tesz semmit.
- Szia, Kincsem - mondja anya, amikor leveszem a kabátom és a csizmám, majd puszit nyom a homlokomra. Mióta megnyertem a Viadalt, Kincsem vagyok. Vagy Bogaram. Vagy Angyalom. Na, ezek az idióta becenevek nem hiányoztak a gyerekkoromból. 
- Helló - motyogom durcásan. Akárhogy becéznek, akárhogy dédelgetnek, akármennyi sütit sütnek, akkor sem fogom érző lénynek, igazi szülőknek tekinteni őket.
- Gloss telefonált - szól ismét. - Azt hitte már itt vagy. Meghagyta, hogy azonnal hívd fel, ha ideértél.
A telefonhoz lépek, közben üdvözlöm apát, aki egy újságot búj. Tárcsázom Gloss számát, majd amint felveszi a lényegre térek.
- Mit szeretnél? - kérdezem köszönés helyett.
- Cashmererel beszélni szeretnénk veled. Két óra múlva legyél a főtéren.
- De az előkészítő csapat délre itt lesz - motyogom. Nem mintha aggódnék miattuk, de Glossal még annyira sincs kedvem találkozni, mint az előkészítő csapattal. Azóta, hogy leteremtettem őket nem hiszem, hogy szép emlékként élek bennük. Sőt mi több, alig várják, a Körút végét, hogy végre elválhassanak útjaink.
- Nem, később indul a Körút. Hát nem tájékoztattak? - kérdezi ingerülten.
- Nektek kellett volna tájékoztatni! - kiabálok rá. Ha ezt tudom, még jó sokáig ágyban maradok, és kínzom magamat a rémálmokkal. Mert megérdemlem, hogy szenvedjek. Nem rá vagyok dühös, hiszen... Bár, ha jobban belegondolok, igenis, rá vagyok mérges. Azért, hogy elküldte Marvelnek azt a hülye méregfiolát. Bár, amikor megkapta, még szó sem volt arról, hogy idén két gyerek kerül ki az Arénából. De biztos vagyok benne, hogy meg lehetett volna oldani. Ki lehetett volna játszani valamivel a Kapitóliumot. A Játékmestereket. Biztos vagyok benne, de ahelyett, hogy megölte volna magát, ahelyett megbeszélhettük volna. Ki okoskodhattunk volna valamit. Valamit, amivel kicseszhetünk a Kapitóliummal. Vagy legalább a méreg felét hagyta volna meg nekem. Ő most boldogan meghalt, azzal a tudattal, hogy én le tudom nélküle élni az életemet. Megjegyzem, ez rohadtul nem így van. Amint meghalok, megkeresem Marvel Brookert, és alaposan beolvasok a szellemének, hogy mit is képzelt magáról.
Természetesen azután majd kapok valami Marveles megjegyzést, kimondja a vezetéknevemet, megajándékoz egy csibészes fél mosollyal - vagy ha annyira dühös vagyok, akkor egy egésszel - és megbocsájtok neki, mert úgy sem bírok haragudni rá. Azért ahhoz túl sokkal tartozom neki. Meg persze azért, mert szeretem.
- Figyelsz te rám? - csattan fel Gloss. Nem tudom miért Gloss intézi az ilyen dolgokat. Nem is az én mentorom volt, hanem Marvelé. Miatta nincs most köztünk.
- Nem - vetem oda lezseren. Van úgy, hogy a figyelmem teljesen máshol jár, az eszem lázasan agyal; miközben valaki valami fontosat mond. Hallok egy elégedetlen sóhajt a vonal túlsó végéről, de nem mond semmit. Nem róhatja fel nekem - egyenlőre.  Nagyon türelmesek Cashmerrel, pedig érzem, hogy a türelmük határán táncolok. De annyira nem tud érdekelni. Nélküle semmi sem érdekel.
- Akkor mikor találkozzunk? - kérdezem hosszas hallgatás után.
- Minél előbb annál jobb. Azért terveztük a tizenegy órát, mert addig még el tudsz búcsúzni akiktől szeretnél.
- Fél óra múlva a Törvényszékháznál leszek - mondom, és bontom a vonalat. Az öcsém az ebédlő asztalnál ül, apa a karosszékben nézi a legfrissebb híreket. Azt rebesgetik a fecsegőposzáták, hogy indulni fog a polgármester választáson. Ez csak kivételeseknek adathat meg az életben. A Kapitóliumban előszavazást tartanak, végül a létszám lecsökken húszra, és ezekből a jelentkezők közül Snow elnök személyesen választja ki azt az öt képviselő jelöltet, akik közül a Körzet titkos szavazással választhatja meg az elkövetkezendő tíz évre az elöljáróját. A tíz év éppen most fog lejárni, így apa kapni fog az alkalmon. Kizártnak tartom mondjuk, hogy beválogatják... De hát ki tudja? Sokan azt is kizártnak tartották, hogy élve hazajutok az Arénából.
Igen.
A legtöbben Marvelre tippeltek volna.
Igen.
A sors fintora, hogy még is én jutottam nekik.
Nem.
Marvel abszolút nem gondolta át, hogy kit ki vár haza. Mert, hogy engem senki sem lát itthon szívesen, az is biztos. Legalábbis, úgy érzem. Teljesen másképp képzeltem el a győzelmet anno.
Mondjuk, kevesebb fájdalommal.
Ahogy anya Aspen elé teszi az ebédet, és megsimogatja a buksiját, olyan, mintha egy igazi család lennénk. Vagyis, lennének. Én már nem tartozom ehhez a családhoz. Egyáltalán nem.
- Közbe jött valami - hadarom. - Szóval, most kell megejtenünk a könny nélküli búcsúnkat.
Odalépek anyához, átkarolom vékony derekát, aztán pedig apához lépek, és vele is ugyanezt teszem. Legvégére Aspent hagyom, összeborzolom fekete haját, és rá mosolygok.
- Aztán vigyázz magadra - mondom nevetve, mert látom az arckifejezésén, hogy nem tetszik neki, amit frizurájával műveltem.
- Te is - motyogja. Új nekünk még ez a bensőséges kapcsolat dolog. Úgy döntök, mivel van még időm, megeszek egy kalácsot, aztán még egyet. Végül, úgy hozza a sors, hogy a fél órából háromnegyed óra lesz. Cashemre arcán a türelem, és az elégedetlenség elegye vegyül, míg Glossról a színtiszta idegesség süt.
- Ez neked a fél óra? - reccsen rám, de testvére megnyugtatja. Legszívesebben nekiugranék, üvöltöznék vele, és széttrancsíroznám a képét a tulajdon körmeimmel, de jól nevelt módon ennyit mondok:
- Ja - és leülök az egyik márvány padra. - Szóval miért ez a hirtelen találkozási mánia?
Majdnem fél évük volt, hogy akármit megosszanak velem. Miért pont most kell elújságolniuk valamit?
- Híreink vannak - kezdi barátságos, élettel teli hangon Cashmere.
- Ha nem támasztottátok fel Marvelt, akkor nem érdekel - vetem közbe. Abszolúte nem vagyok fogékony semmire, amit ők mondanak. Hiú reményekbe kergettek.
- Pedig jó lenne, ha idefigyelnél, Sziporka - folytatja jóval idegesebben bátyja. Nyílván az ő türelme, hat hónap után lejárt. Jellemző. Forrófejű, és valahogyan mindig Catóhoz hasonlítottam titkon. Catóhoz, a fiúhoz a Második Körzetből, aki a Viadalon kis híján megölt. De Marvel megmentett. Nyelek egyet.
- Még nem volt alkalmunk erről beszélni veled. Nem tartottuk aktuálisnak. És amúgy is gyászoltál - veszi át a szót ismét Cashmere, és hátra libbenti szőke haját.
- Gyászolok - helyesbítek. Amíg élek gyászolni fogok.
- De most már itt az ideje, hogy elmondjuk neked - hagyja figyelmen kívül az iménti epés megjegyzésemet.
- Micsodát? - kérdezem. - Hogy ez valami rossz álom? Hogy amikor felébredek, Marvel azt mondja nekem: Peterson, alaposan beverted a fejedet? Vagy akármit, csak mondana már valamit - üvöltöm bőgve. Eltörött a mécses. Sokszor megesik, hogy ok nélkül kikelek magamból, és csak hajigálom az oda nem illő szavakat. Vagyis, nem igazán ok nélkül kelek ki magamból.
- Idefigyelj! - szegezi rám villámokat szóró tekintetét Gloss.
- Gloss ne - próbálja csitítani a mellette álló szőkeség, fivére azonban egyáltalán nem hallgat rá.
- Amikor beleugrottál a szakadékba, hogy végezz magaddal... Azzal elhintetted az emberek között a parazsat, szikrát, amivel egy rossz mozdulattal épületeket rombolhatsz porig.
- Ne mesélj bele olyan dolgokat, amik nem is tartoznak a lényeghez - kezdem nyugodtabb hangon. - Nem tehetek róla. Az egész a te hibád - feleselek. Ostobaság az egészet az ő számlájára írnom, de cseppet sem zavar. Legalább neki is legyen már egy csepp bűntudata, ha már nekem más sem jár az agyamban, csak az, hogy hogyan tudtam volna megmenteni a szerelmemet. Mi lett volna ha- mindig így kezdődnek ezek a gondolatok. Általában úgy öt-hat menekülési tervig jutok, aztán hangos zokogásban török ki, végül pedig álomba sírom magamat, ahol megint nem hagynak nyugodni a rémképek.
- Az én hibám? - kérdezi felháborodva.
- Igen. Ha nem egyezel bele abba a hülye méregbe akkor...
- Elég ebből - kiáltja el magát idegesen Cashmere. - Elegem van belőletek. Folyamatosan egymást vádolgatjátok, pedig jól tudjátok, hogy mind ugyanannyira vagytok hibásak. Mindketten sárosak vagytok.
Egy kis szünetet tart, mintha azt várná megértettük-e.
Ó, nagyon is megértettem.
Nem csak én gondolom úgy, hogy felelős vagyok Marvel haláláért.