1. fejezet II.

Sziasztok, Bajnokok!

Íme, felkerült az első fejezet második fele, amiben már lesz egy kis izgalom. 

Mielőtt valaki a Futótűzzel valö hasonlóságot felhozná... Direkt így írtam, egyszerűen lehetetlen lett volna kihagynom. 

UPDATE: Elfelejtettem megköszönni a rengeteg új feliratkozót. (Nem is értem, hogy mehetett ki a fejemből) Immár 26 (!!)-an vagyunk, és nagyon hálás vagyok érte, hogy vettétek a fáradtságot, és feliratkoztatok. És az oldalmegjelenítések száma... Többenetes. 13.000+...

Puszi, jó olvasást,

Lauren W.

Hosszasan tárgyalnak még, én azonban kikapcsolok. Csak most szembesülök a ténnyel, hogy rövid időn belül elindulok a Körútra. Már hetekkel előtte rémálmaim voltak erről az útról - de legalább addig elfeledkezhettem az Aréna rémképeiről, amik folyamatosan kísértenek. Valahogy nem vágyom a társaságra, a felhajtásra, de mindegyiket elviselném, ha nem kéne szembenéznem a rám váró legnagyobb veszéllyel. Találkozni, vagy inkább látni az elesett Kiválasztottak családjával. Néhány dühös lesz rám. Néhány meg akar ölni. Talán mind meg akar ölni.
A legjobban, a Tizenkettedik Körzettől tartok. A Tizenkettediktől, ahol Katniss lakott, húgával, és anyjával. A Viadal végén, amikor már csak négyen maradtunk, vele harcoltam. Nagyon elszánt volt, egészen addig, amíg meg nem hallotta a Peeta halálát jelző ágyút. Akkor tudtam megölni, megmérgeztem a gyűrűm tüskéjével. Megtapogatom az ujjamon ezt a csekély ékszert. A Viadal előtt elvették tőlem, viszont a támogatók "megvásárolták" nekem. Fogalmam sincs honnan jött az ötlet, de ezért örökké hálás leszek Cashmerenek. Vagyis inkább örökké gyűlölöm, mert ha nincs a gyűrű, Katniss talán végez velem. Ha végzett volna velem, Marvelnek még mindig lett volna esélye a győzelemre, és nem kellett volna öngyilkosnak lennie. Én is az akartam lenni. Az már más kérdés, hogy neki sikerült, nekem pedig nem.
- Nem figyelsz - szid meg Cashmere. Egyáltalán nem kérdés volt, annál inkább tűnt ingerült kijelentésnek. Miután ismét nem válaszolok, elengednek, hogy azonnal tűnjek el a szemük elől, vagy nem állnak jót magukért. De van még egy órám. Vagy kettő.
- Mikor is érkeznek a tévések? - kérdezem.
- Egy órára. De az előkészítő csapat, Amira és Antonion délre jönnek.
- Akkor indulok is haza - jegyzem meg, és tényleg hazafelé veszem az irányt.
A Győztesek falujában szokatlan látvány fogad: a házam ajtaja tárva nyitva áll, pedig határozottan emlékszem, hogy becsuktam. Talán még kulcsra is zártam. Ahogy felmegyek a verandára kedvem lenne elszaladni, megkeresni Cashmere, és Glosst, hogy védjenek meg, de végül legyűröm a rám nehezedő félelmet. Ahogy belépek az előszobába, és haladok pár lépést, az ajtó hangos kattanással bezárul mögöttem. Ijedten hátrafordulok, és megpillantok kettő, tetőtől talpig fehér egyenruhába öltözött alakot. Ezek nem békeőrök.
- Uraim - köszönök, mire egyikük leveszi a sisakját. Hosszú, vörös haja kilibben belőle. - Izé, hölgyem. Némán állunk, amíg a másik ember is leveszi a sisakját.
- Miben segíthetek? - kérdezem a lehető legkedvesebb hangon. Mi az istent akarnak itt?
- Miss. Peterson? Kérem, fáradjon beljebb - mondja a férfi, és befelé tessékel, karomnál fogva. Elönt a méreg. Mit képzelnek ezek magukról, csak úgy irányítgathatnak a saját házamban?
- Már elnézést - tépem ki a kezemet a férfi szorításából - de tudtommal ez az én házam. Vagy elmondják, hogy mit akarnak, vagy meg kell kérnem önöket, hogy távozzanak.
- Miss. Peterson - hallok egy idősebb férfi hangot a hátam mögül. Megfordulok a tengelyem körül, és vele találom szemben magamat. Vele. Azzal az emberrel, aki miatt Marvel odaveszett. - Megkérem, hogy kövessen.
Snow elnökkel még én sem ellenkezhetek, szóval némán követem egészen addig, míg le nem ülünk az étkező asztalnál. Nem tudom mire vélni a látogatást. Talán személyesen akar velem tárgyalni? Ha igen, akkor még is mit?
- Részvétem a barátja miatt - kezdi el sziszegő, kígyóhangján. - Be kell vallanom, nagyon meghatott a szerelmük.
Szórakozottan fel vesz egy porcelán tárgyat és szemügyre veszi. Ujjai között forgatja.
- A Kapitóliumban is oda voltak magukért. No, meg a Tizenkettesekért. Hogy is hívták őket? - kérdezi az elnök. Habozok. Nem tudom tisztán gondolkodni, pontok szöknek a látómezőmbe.
- Katniss Everdeen - pillanatnyi szünetet tartok - és Peeta Mellark.
- Ó, igen, Miss. Everdeen, és Mr. Mellark. A Viadal másik szerelmes párja.
- Elnök úr - mondom. - Elárulná miért jött? Úgy gondolom, hogy oka van annak, amiért itt van, és ez az ok nem egy kedélyes bájcsevej.
Az elnök gúnyosan felnevet.
- Nos, igen. Nem ez az oka annak, hogy itt vagyok.
Gúnyos mosoly ül elégedetlen képére.
- Ez az ok, pedig nem más, az öngyilkossági kísérlete. Vannak, akik azt hiszik, a szerelem tette ezt magával. A szerelem miatt tette, amit tett. Míg mások...
Szünetet tart, én pedig kezdek összezavarodni. Szerelem. Mi másért akartam volna öngyilkos lenni? Mi másért akartam volna véget vetni az életemnek? Teljesen logikátlannak tűnik ez az egész.
- Míg mások szerint - ismétli - ennél több van a dolog mögött.
- Még is mi? - kérdezem. Még most sem tudom felfogni azt, amit mond. Mit hisznek az emberek?
- A lázadással, ellenállással pátosítják össze, az öngyilkossági kísérletet. És ha egy lány, pont az Első Körzetből, ahol semmi oka nincsen erre, meg meri tenni, komolyabb következmények nélkül, mi akadályozna meg egy külső körzetből származó egyént?
- Nem lett volna kísérlet, ha hagynak meghalni - jegyzem meg magamból kikelve. Felbosszant, amit az elnök mond. Akkor nem gondoltam erre, sőt, a mai napig nem jutott eszembe, hogy az, amit tettem milyen következményekkel fog járni.
- Maga szerint, akkor nem lenne még súlyosabb a helyzet? A Viadalnak nem lenne bajnoka. És a lázadások még súlyosabbak lennének.
- Lázadások? - kérdezek vissza értetlenül. Tehát ezt látták bennem az emberek akkor? A körzetek lakói azt hitték, ellenállok, hogy lázadok?
- Ó, hát nem említettem? - kérdezi, mintha tényleg kiment volna a fejéből. Persze én tudom, hogy nem ez az oka, hogy eddig nem hozta fel a témát. Nagy csattanóval akarta zárni a kis mondókáját. Feláll az asztaltól, és mögém sétál. - Az emberek elégedetlenkednek, Miss. Peterson. És, ha az ön megnyilvánulása miatt felkeléseket szítanak, abból könnyen lehet forradalom is akár. - Érzem, ahogyan mellém hajol, és a fülembe suttog.  - Miss. Peterson, egyet jól jegyezzen meg: a Viadal nem ér véget azzal, hogy avatunk egy bajnokot.
- Ezt meg, hogy értsem? - kérdezem megmerevedve. Nem szeretnék megmozdulni, nehogy hozzám érjen az arca.
- Ahogy szeretné - mondja, és elhúzódik. - De vésse az eszébe: ha bármi olyan történik a Körúton, aminek nem kellene megtörténnie, annak következményi lesznek.
Nem merek visszakérdezni, hogy pontosan milyen következményekre is gondol, de van róla elképzelésem. Hallom, ahogy az ajtó ismét kattan egyet, majd végleg bezárul az elnök mögött. Kezembe temetem az arcomat, és olyan hangos, kiadós zokogásban török ki, amit bárki meghalhat, de ez most nem tud érdekelni.
Snow elnök megfenyegetett, még ha nem is nyíltan, de elmondta, hogy megfizetek azért, amit tettem. Így vagy úgy, de fizetni fogok érte. Vagy a családom életével, vagy az enyémmel - utóbbit annyira nem is bánnám. Egyszerűbb lenne ha rögtön kinyírna, miután vége a Körútnak, de ő valamiért nem ezt szeretné. Valami mást akar. Valami egészen mást.
Agyam lázasan zakatol, keresi a kibúvót, a kis kapaszkodót, amivel kimászhat ebből az átkozott helyzetből. Ismételten átlépek egy olyan határt, amin csak akkor tudok visszajönni, ha megtalálom a megoldást. Ez az állapot legtöbbször akkor szokott beállni, amikor Marvel halálán agyalok, természetesen sosem járok sikerrel a megoldást illetően, szóval olyankor inkább álomba sírom magamat. Most azonban semmi sem akadályoz meg abban, hogy teljesen elmerüljek a gondolataimban. A gondolataimban. Amik most is úgy cikáznak, akár a villám.
Valaki a vállamra teszi a kezét. A hirtelen érintéstől összerándulok, és sikítás hagyja el a torkomat. Felugrom, megfogom a tárgyat, amit az elnök nézegetett, és teljesen hátrahúzom magam mögött, hogy minél nagyobb erőt tudjak kifejteni vele.
- Nyugi, nyugi, csak én vagyok - teszi kezét a karomra Carla. Carla volt az egyetlen ember a Viadal előtt, aki eljött hozzám elbúcsúzni. Az egyetlen ember, akit tényleg érdekelt a sorsom, aki itt volt nekem a Viadal és a Győzelmi Körút közötti időben, és lelki támaszt nyújtott amikor nem vágytam másra, csak, hogy valaki hallgassa ahogyan zokogok.
- Halálra rémisztettél - mondom, és mélyeket lélegzek. Szívemen nyugtatom a szabad kezemet, a másikat még mindig támadásra készen tartom, mintha nem is Carla, hanem az egyik Kiválasztott, vagy maga Snow elnök állna itt
- Ezt - mutat a tárgyra - most elveszem, mielőtt még leütsz vele.
Kiveszi a kezemből, én azonban teljesen le vagyok fagyva.
- Hahó, Glim, mi az? - kérdezi ismét. Megrázom a fejemet, és az asztalra támaszkodom a kezeimmel.
- Semmi. A Körút hatása alatt állok - mondom egy kicsit vidámabban.
- Várod? - kérdezte, pedig nagyon jól tudhatja, hogy egyáltalán nem várom, sőt, a hátam közepére sem kívánom. Megrázom a fejemet, és kitűröm a szememből a hajamat.
- Nem - felelem. - De minél előbb indulok, annál előbb jöhetek haza.
Az órára pillantok, és a másodperc mutató vánszorgását nézem.
- Nemsokára itt lesznek - mondom, és mintegy megerősítésnek az ajtón kopognak.
- Nyitom - kiáltom. Egy kicsit rettegek, hogy Snow emberei visszajöttek, és el akarnak hurcolni, de aztán megnyugszom, amikor megpillantom az előkészítő csapatot, Amirát, és Antoniont.
- Hát szia - ugrik Amira, a kísérőnőm, aki tavaly segített a Viadal előtti időszakban. A Viadalnak már gondolatától is mogyoró méretűre zsugorodik. Haja ezúttal rózsaszínben pompázik, ajkai pedig arany árnyalatot kaptak. Körberajonganak, és örülnek egy sort, majd beparancsolnak a fürdőszobába. Csakhogy megtorpanunk az étkezdében.
- Ő meg ki? - fordul Vitala Carla felé.
- A barátnőm, Carla - mutatom be. - Ők pedig az előkészítő csapatom, Esme, Vitala, Jorgia. Amira, a kísérőm. Antonion pedig... a világ legcsodálatosabb stylistja - mutatok körbe az itt lévő embereken. Antonion széles Carlára mosolyog, aki zavartan elpirul, és kitűri ébenfekete haját az arcából. Antonion kezet nyújt neki, majd szájához emeli, és lágy csókot hint rá.
Mosolyra húzom az ajkaimat, de nem nézhetem tovább a jelenetet, mert Amira csacsogását hallgatva megindulunk a fürdő felé, és miután levetkőztem, beleültetnek a kádba. Lemosnak kétszer, átdörzsölik a testemet, majd a hajamat is lekezelik valami balzsammal. Közben nem szólalnak meg, de nem is bánom. Ellazulok, ahogyan  a víz tisztára mossa testemet. Ezután kiszállok, törölközőbe csavarom magamat, majd a folyosó végén bevezetnek a szobámba. Magamra kapok egy pongyolát, leültetnek egy székre. Esme elkezdi szárítani a hajamat, Vitala a körmöm miatt panaszkodik, amit az elmúlt időszakban tövig rágtam, Jorgia pedig elkezdi legyantázni a lábamat. Antonion valószínűleg kedélyesen cseveg Carlával, Amira pedig a jegyzetei között keresgél. Miután a lábammal végzett, Jorgia nekirugaszkodik a sminkemnek. Eddig tartott a csend: nekiállnak fecsegni arról, mivel emelhetnénk ki a szemem zöldjét, hogy összhangban legyen az első ruhámmal, amit addig viselek majd, amíg kiérek a vasútállomásra.
Körülbelül az utolsó előtti pillanatban beesik Gloss és Cashmere - fogalmam sincs, hogy Gloss mit keres itt, hiszen ő Marvel mentora volt. Persze, nem küldhetem el, csoda, hogy abba beleegyeztek, hogy Carla itt maradjon. Bár, nem sok ember van azon a nyavalyás listán, aki itt lehet a búcsúztatásomon.
- Tehát - csapja össze a tenyerét Antonion, amikor az utolsó tincset tűzi a helyére - a dolgozó szoba elő van készítve, tele van a képeiddel. Jöhetnek a tévések.
Ó, igen, a képeim. Minden bajnoknak választania kell egy talentumot, amit azután csinál, hogy megnyerte a Viadalt. Mivel már nem kell iskolába járnia, és dolgozni sem kényszerül, így kell neki valami elfoglaltság, nehogy belepusztuljon az unalomba. Az én talentumom a modellkedés.  Hajamat laza kontyba fogták - már amennyire rövid hajam engedte - de nem érzem kényelmesnek. Alig várom, hogy szétszedhessem. Még egyszer megnézem a képeimet. A legtöbb nem tetszik - vagy a ruha, vagy a smink miatt - ám van egy kivételes kedvencem. Ez a legnagyobb mindközül. Egy széken ülök, és lazán hátrafordulok rajta. Beletúrok ujjaimmal a hajamba, számon sötét rúzs van, amit a fekete-fehér alapszínek még jobban kiemelnek. A testhez álló mini ruha ugyancsak fekete a valóságban is, ha jól sejtem ezt is viselni fogom a Győzelmi Körút valamelyik állomásán. Ekkor betoppannak a tévések, és kérdezgetni kezdenek mindenféléről.
Meginterjúvolják Carlát, mint egyetlen közeli ismerősömet, aki itt van, végül lefilmezik a képeimet, nekem pedig rá kell mondanom egy Amira által előre megírt szöveget, természetesen a saját gondolataimmal kiegészítve. Ezután kérdéseket kapok a közelgő útról, amikre a lehető legőszintébben - természetesen jól elferdítve - válaszolok. Felveszik, ahogyan hosszasan búcsúzkodok Carlától.
- Vigyázz magadra - mondja, és kisöpör a szeméből egy kósza tincset.
- Majd naponta telefonálok - mondom. Csak tizenkét nap. Ugyan Carla, gyerekjáték lesz. Ezután nyomon követik amíg kiérünk az állomásra.
Leülök a kabinomban az ágyra, majd eldőlök.
Innen pont látom, ahogyan a táj elmosódik, miközben elindul a szerelvény.