2. fejezet II.

Sziasztok! :)

Megérkeztem, Bajnokok. Velem együtt pedig jött az új rész, ami nekem személyes kedvencem, imádtam írni. Bloggerina barátnőim (Sofia -alias Dorothy, csak egy névváltásonv volt túl-, Lili Leone, és Maja Tankwall. Ne haragudj Sofia, olyan bonyolult a neved, és nem tudtam még megjegyezni.) segítettek benne, néhány párbeszédnél akadtak gondjaim. Remélem át tudtam adni a karaktereket. De... Ezt döntsétek el ti.
Köszönöm az előző fejezetekhez érezett kommenteket, pipákat, és a plussz egy feliratkozót. Igen, már 28-an vagyunk. :)
Jó olvasást,

Lauren W.

U.i.: Készítettem egy könyvborítót, Tábi Sárával, amiért nagyon hálás vagyok. Szerintem csodálatos lett! :* Köszönöm mégegyszer. Ezt "A szikra" menüpontnál tudjátok megnézni!

__________________

Örömömben a szám elé kapom a kezemet, mert olyan széles mosoly kanyarodik az ajkaimra, hogy el nem lehet mondani, és nem lenne valami hiteles az előbbi szónoklatom, ha most pedig viháncolnék.

- Köszönöm - mondom, miközben kibuggyannak a könnyeim. Ezúttal az örömtől.

- De nem szólhatsz senkinek, és csak fél órád van. Utána vissza kell jönnöd a Törvényszékházához. Háromnegyed kilencre itt kell lenned. Úgy senkinek se fog feltűnni a hiányod.

Először említeni akarom, hogy ez igencsak nem fél óra, hanem jóval több, de aztán belekalkulálom az út megtételéhez szükséges időt is, így nem szólok egy szót sem. Aztán  kikérdezem, hogy mi ez a raktár, miért pont ott találkozunk vele.

Ez egy régi szénraktár, amit aztán nem használtak valamiért - legalábbis Cashmere nem tud róla többet - így szépen lassan átalakult feketepiaccá, ami azóta is virágzik. Az emberek egyszerűen csak Zugnak hívják. Cashmere azt is elmondja, hogy Katniss gyakran járt oda kereskedni, hogy el tudja látni a családját. Elmagyarázza, hogyan jutok oda, és, hogy Antonion lesz a segítségemre abban, hogy el tudjak vegyülni az emberek között. Muszáj pontosan indulnom, se előbb se később, mert ha bárki rájön, hogy ellógtam, kapni fogok.

Igazából, teszek rá, hogy mi történik velem, mert engem ennél jobban már nem törhetnek össze. Azzal, hogy megölnek, csak megkönnyítik a szenvedésemet. Vagy van valami egészen más módszerük arra, hogy kínozhassanak?

Inkább ebbe bele se merek gondolni. Azon agyalok, mi történt a téren. Miért tették az emberek azt amit, és mit jelentett, mit jelent nekik? Milyen érzéseket váltott ki belőlük, hogy viszonoztam az esetleges tisztelgést? Úgy döntök, hogy körbenézek. A folyosókon keringek, szobákon megyek keresztül, és senki sem állít meg. Végül egy könyvtár szerűségben lyukadok ki. Kutakodni kezdek, a könyvek között, amiben legtöbbször csak régi szokásokat írnak. Reménykedem benne, hogy megtalálom azt, amit most csináltak az emberek, de a harmadik könyv után kezdem feladni. Többek között viszont tudom a Tizenkettedik Körzet esküvői szokásait, mi a polgármester neve, hány éves kortól lehet bányában dolgozni. Aztán amikor már mérgesen becsapnám a könyvet, meglátom a kézjelet, amit az emberek csináltak a téren.

Ezt temetkezéseknél szokták használni, így búcsúznak attól, akit szeretnek. Akit tisztelnek.

Megmelengeti a szívemet a gondolat, hogy talán még sem haragszanak rám. Talán amiatt, hogy én is megbűnhődtem jócskán, Marvel elveszítése miatt. Bár, ki tudja? Nem érdekel, a lényeg, hogy minden rendbe fog jönni. Izé.. majdnem minden.

*

Alig bírom kivárni, hogy Antonion szóljon, mikor kezdhetek el készülődni. Kibontja a hajamat, amik aztán lágy loknikban omlanak a vállamra, lemossa a sminkem, és szakadt ruhát ad rám. Nem tudom pontosan hogyan csinált, vagy honnan szerzett ilyen ocsmány göncöt, ami teljesen beleillik a bányászok szintén ocsmány világába. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy nemsokára indulhatok. Innen negyed óra az út, de inkább előbb elindulok, nehogy késsek.

Fél nyolckor már sötétek a Tizenkettedik Körzet utcái, így óvatosan botladozom, és magamban fortyogok, hogy miért nem működnek a lámpák. De annyira leköt az, hogy mit is mondjak majd nekik, hogy ez teljesen kimegy a fejemből.

Agyamban különböző képek peregnek le a találkozás pillanatáról. Van, amelyikben örömmel fogadnak, van amelyikben sehová se kívánták a találkozást.

Negyed óra séta után - ahogy Cashmere megjósolta - ott is vagyok a Zugnak nevezett feketepiacnál. Nem találkoztam idefele jövet emberekkel, nem hiszem, hogy akárkinek is feltűnne, ha itt állnék meg az ajtajánál. De még is inkább úgy döntök, hogy behúzódom egy fa mögé. Nem telik bele tíz perc - gyötredelmes tíz perc - amikor megérkezik a törékeny nő, és a csöpp kislány. A kislánynak két copfba van fogva a haja, és vastag, szőrmekabátot visel, látszik meggyötört arcán, hogy nagyon megviselte nővére elvesztése. Kilépek a fa mögül, és feléjük kezdek sétálni.

- Jó estét - köszönök. Az anya biccent, a kislány meg sem szólal. Nagy, kék szemeivel engem fürkész. De nincs benne sem szemre hányás, sem gyűlölet.

Inkább mintha a saját érzéseimet látnám tükröződni benne: a zavartságot. Mert ez van, össze vagyok zavarodva. Csendben meredünk egymásra. Nem fecsérelhetem az időmet, csak fél órám van! Vagyis, most már valamivel több, ha beleszámítom azt, hogy még csak öt perc múlva lesz nyolc óra. Nekem kell elkezdenem beszélni.

- Glimmer Peterson vagyok - nyújtok kezet barátságosan Mrs. Everdeennek. Megrázza, de nem mutatkozik be. A kislány felé fordulok, és előre emelem a kezemet. Gyengéden fogja meg, éppen hogy csak hozzá ér.

- Primrose Everdeen - mondja. Megint hallgatunk pár percig. Szinte hallom a másodperc mutató lassú ketyegését a fejemben.

- Nézzék, nagyon sajnálom. Tudom, ezzel nem hozhatom vissza Katnisst, de... - kezdem erőtlenül. Tényleg nem tudom mit mondjak. Mrs. Everdeen olyan ellenségesen méreget, hogyha a pillantásával lehetne ölni, én már rég halott lennék. Talán jobb is lenne.

- Miért jöttél? - kérdezi Primrose.

- Szeretném kifejezni őszinte részvétemet - hajtom meg a fejemet, és a cipőmet bámulom. Nem tudom mennyire hiszik el, vagy mennyire sem, de nem firtatják.

- Köszönjük - mondja Mrs. Everdeen. - Mi is szeretnénk hasonlóképp tenni. A társa, Marvel... tragikus halált halt.

Erre előtörnek bennem a könnyek. A francba! Hiába próbálom visszaparancsolni őket, ahogy a lányra nézek, sokkal jobban sírni kezdek.

- Köszönöm - szipogom, és megtörlöm a szememet. - Annyira szeretném meg nem történté tenni, higgye el! Higgyék el - javítom ki magam. - De nem tehetem, mert nem tudok vissza utazni a múltba. Ha nem jelentkeztem volna önként, Katnissnek, talán van esélye nyerni.

Most még jobban megerednek a könnyeim, de nem hagyom abba. Muszáj elmondanom amit gondolok, és most a sírás sem szabhat gátat ennek.

- Rákényszerítettek, hogy öljek. Bármennyire is örömmel mentem be az Arénában, nem önszántamból kezdtem halomra gyilkolni a gyerekeket - így, hogy nem a Kiválasztott szót használom, hanem a gyerekeket; sokkal nagyobb fájdalmat okoz nekem, mint eddig bármikor. De most ez sem érdekel. Megérdemlem, hogy fájjon. - Nem gondolkodtam, csak öltem. Mert az Arénában mindenki ezt teszi. Mindenki öl azért, hogy hazajusson, nem számol azzal, milyen élet vár rá a győzelem után. A tetteinknek súlya van, és ez... ez több tonna. De nem önszántamból tettem ezt. A Viadal tetette ezt velem, mert a Viadal mindenkit megváltoztat, akármennyire jó is az ember. Jó ember sosem nyer a Viadalon. De ha tehetném...

Itt eltörik a mécses. Olyan hangos sírásba kezdek, félek felverem a környéket. Lerogyok a földre, testemet rázza a zokogás. Primrose leguggol mellém, megsimítja a vállamat, majd átölel. Gondolkodás nélkül átkarolom. Aztán kapok csak észbe, hogy ez így nem jó. Egyáltalán nem. Engem vigasztalnak, pedig ennek pont fordítva kellene lennie. Összeszedem magamat, elhúzódom az ölelő karokból, felállok, felsegítem Primrose. Majd leporolom a ruhámat, a szememből pedig eltűntetem a könnyeket.

- Sajnálom. Nem akartam sírni - jegyzem meg.

Innentől kezdve már nem a szavak beszélnek. Mrs. Everdeen odalép hozzám, megsimítja az arcomat, és halványan elmosolyodik. Az ő szemébe is könnyek csillognak. Mérgesek rám, abban biztos vagyok... voltam. Talán annyira össze vagyok törve, hogy képesek megbocsájtani? Vagy elhitetni velem, hogy megbocsájtottak?

- Nem várom el, hogy megbocsájtson. Csak el szerettem volna mondani az igazságot.

- Az igazságot? - kapja fel fejét Primrose.

- Primrose, az a helyzet - kezdem, de közbe vág.

- Prim - javít ki.

- Prim, az a helyzet - kezdem el újból - hogy nem minden úgy történt a Viadalon, mint ahogy az látszott.

Észreveszek egy padot nem messze innen, és úgy döntök, megkérdezem, hogy leülünk-e. Miután helyet foglalunk, elkezdek mesélni arról, ami a háttérben történt; hogyan lettem szerelmes Marvelbe, miért voltam féltékeny Katnissre, ahogyan Cinna lángra lobbant lánnyá változtatta őt. Elmesélem azt is, mennyire kínoz a bűntudat, és mennyi nyomás nehezedett, és még mindig nehezedik rám a szüleim miatt, és, hogy már megkönnyebbülés lenne, ha meghalnék.

De nem ölhetem meg magam, mert akkor előre láthatatlan következményei lesznek. Végül Katniss utolsó pillanatát mesélem el, ahogyan bólintott, mintha csak jelezné, hogy megölhetem. Tényleg ezt tette, vagy csak beleképzeltem?

- Tehát, Katniss azért halt meg mert... - szipogja Prim.

Mrs. Everdeen kezébe temeti az arcát, azt pedig az ölébe hajtja.

- Igen - motyogom. Megtörlöm a szememet, és koncentrálok, nehogy megint elbőgjem magam. - Nem tudott volna Peeta nélkül élni.

Úgy, ahogyan én sem tudok Marvel nélkül - teszem hozzá gondolatban. Prim hangosan felzokog, és átölel. Olyan szorosan húz magához, hogy az már fáj: de én is ölelem, fejére hajtom az államat. Némán ülünk, amikor egyszer csak az órámra nézek. Még Antonion akasztotta a nyakamba. Öt perc múlva háromnegyed kilenc.

- Uramisten - fél másodperc alatt elsápadok, olyan fehér leszek mint a fal, Prim meg is kérdezi hogyan vagyok. - Sajnálom, de mennem kell. Indul a vonatom.

Megölelem őket búcsúzólag, odasúgok Mrs. Everdeennek egy "segítek, ahol tudok"- ot, majd rohanni kezdek. Eszembe jutott mit tartottam olyan furcsának a lámpafény hiánya mellett. Senki sem járt az utcán.

Szedem a lábaimat ahogyan csak tudom, de közben igyekszem nesztelenül járni. Eluralkodik rajtam a pánik, nem tudok tisztán gondolkodni. Egy dolgon jár folyamatosan az agyam. Nem fogok odaérni. Nem fogok időben odaérni. Már rég lejárt az öt perc, és még mindig három utcányira vagyok a Törvényszékházáig. A nesztelen éjszaka eddig is zavart, ám az, hogy most egyre jobban erősödik mögöttem és előttem a léptek zaja, egyenesen őrületbe kerget. Egy régi falhoz lapulok, és olyan lassan, és óvatosan megyek, amennyire csak lehet. Meg kockáztatom, hogy kinézzek a ház takarásából, amikor megpillantok jó pár egyenruhába öltözött békeőrt. Egy férfi - valószínűleg a főbékeőr - eligazítást tart nekik, pont annak az utca elején, amerre nekem mennem kell. Kizártnak tartom, hogy észrevétlenül oda tudok menni.

- Oszolj! - kiáltja a férfi, mire a katonák szétszélednek, csapatokban kezdenek masírozni. Vajon mit mondhatott nekik? Az utolsó békeőr is eltisztult a helyszínről, én pedig neki iramodok, ám ekkor egy erős kéz szorítását érzem a vállamon, hangosan felsikítok, de az alak a ajkaimra teszi a kezét, és teljes erejéből a falhoz présel.