3. fejezet I

Sziasztok! Ne haragudjatok, amiért (igaz nem sokkal) de késett a rész. Ennek személyes oka van, nem igazán van kedvem ilyen korán magyarázkodni, és nem is terevezem.

Szóval. Ebben a részben választ kaphattok az általatok feltett kérdések - zömére. Nem igazán szeretném tovább hűzni a szót, talán a köszöngetések még beleférnek.

- 29 feliratkozó (WWWWWÁÁÁÁ mindjárt 30)

- 15.000+ oldalmegjelenítés.

A számok magukért beszélnek. Köszönöm Nektek!

Jó olvasást!

Lauren W.

 

____________________________________

Támadóm arcát egy sál takarja el, lerántom róla, de véletlen felsértem a körmömmel az arcát. Halk morgás présel ki az ajkai közül, miközben vadul átkoz. Elengedi a kezemet, hogy megfogja az arcát.
- Gloss - ripakodok rá. - Mi a francot csinálsz?
- Sziporka, te mi a francot csinálsz? Mindenki téged keres.
- Honnan jöttél rá, hogy itt vagyok? - kérdezem. Még mindig az arcán nyugtatja a kezét.
- Tök mindegy. De ezért még számolunk- mondja dühösen, és hátrafelé kezd el terelni. - Nem tudtad, hogy kijárási tilalmat rendeltek el?
Megtorpanok. Gloss mérgesen megtaszít, hogy csipkedjem magam.
- Miért? - kérdezem és próbálom tartani Gloss tempóját. Kijárási tilalmat, de hát miért? Cashmere ennek ellenére is elengedett?
- A kis akció miatt a téren - mondja, majd amikor az épület sarkához ér, körbe néz, aztán megiramodik, és egészen a következő házig fut. Én szó nélkül követem, addig amíg ismét meg nem áll.
- Hová megyünk? - kérdezem ismét. Gloss suttogóra fogja a hangját, és szembe fordul velem.
- Amikor Cashmere elmondta, hogy hova mentél, egyből egy autóhoz rohantam, és a Zughoz siettem. De nem voltál ott, egyedül Mrs. Everdeent és a lányát találtam ott. Ők elmondták, hogy mi történt. Ott parkoltam le, és futva jöttem idáig.
Kell egy pillanat, amíg megemésztem a hallottakat; és csak az után tudom feltenni a következő kérdésemet.
- Nekünk sem szabadna az utcán lennünk?
- Micsoda ostoba kérdés! - horkan fel Gloss a kelletnél hangosabban, így gyorsan körbe kémlel, nem-e hallotta meg valaki. - Még szép hogy nem! Nem értem Cashmere hogyan lehetett ilyen felelőtlen.
Újra elindulunk, és meg is látom az autót. Gloss bepattan előre, én pedig mellé, majd amint becsuktam az ajtót tövig nyomja a gázpedált. Ez az autó valóságos csoda: akármennyire is gyorsan halad, abszolút nem ad ki semmilyen hangot, ami fantasztikus, tekintve, hogy milyen helyzetben vagyunk.
- Te tudsz vezetni? - kérdezem szemrehányóan. Nem felel. Kérdezgetni szeretném még, de valamiért nem teszem.
- Mi a csudáért akartál találkozni velük? - kérdeti ingerülten. Ezúttal én nem válaszolok. - Nem értem, hogy miért kell feszegetni az előírásokat, és, hogy miért nem tudod azt tenni, amit kérnek! Van fogalmad arról, hogy milyen bajba kerülünk mindannyian, ha ez kiderül? - egyik kezével vadul gesztikulál, a másikkal pedig olyan görcsösen markolja a kormányt, hogy csoda hogy nem morzsolja apró darabokra. Nem mintha nem számítottam volna lecseszésre, csak nem hittem volna, hogy ilyen hamar eljön az ideje.
- Nem tudom - mondom. - De számolnom kellett magammal. Azt reméltem, hogy így enyhülni fog.
- Még is mi? - kiáltja el magát. Elgondolkodom azon, hogy Gloss kiabálása nem hívja fel a békeőrök figyelmét, de aztán elhessegetem a gondolatot, hogy válaszolni tudjak.
- A bűntudat - olyan halkan mondom, amennyire csak bírom. Nem tudom miért, talán csak azt remélem, hátha ezzel még nagyobb hatást tudok elérni. Az ablaknak hajtom a fejemet, és csendben bámulom, ahogyan eltűnnek mellettünk a házak. Egy kicsit tényleg megnyugodtam, bár egy kis részem - nem tudom mennyire domináns részem - fél. Félek, fogalmam sincs mit tegyek, nem tudom hogyan fogom ezt az egészet megúszni. Eszembe jut mit mondott Snow elnök. Ha bármi történik a Körúton, aminek nem kellene, hogy megtörténjen, akkor annak beláthatatlan következményei lesznek. Talán meg kéne említenem Glossnak és Cashmerenek, hogy mi történt mielőtt elindultunk otthonról? Egyszer csak leáll az autó halk motorja, Gloss pedig kiszáll. Követem a példáját, és kiugrom a kocsiból. Cashmere Amira mellett áll, és elég idegesnek tűnik. Magas sarkúja vadul kopog,ahogyan letipeg - inkább lerobog - a lépcsőn.
- Ez neked fél óra? Ennyit arról, hogy tartod magad a megállapodáshoz - dühöng. - Ne is álmodj róla, hogy bármikor is segíteni fogok neked.
Kitűri haját a szeméből, majd csípőre teszi a kezét. Okkal dühös rám, de ezt semmi pénzért sem vallanám be neki. Ki akarok találni valami ütős magyarázatot, hogy miért késtem, de Amira is idejön, és magyarázni kezd arról, hogy jó lenne, ha csipkednénk magunkat, mert késésbe vagyunk.

*
A vonat elindul, én pedig bevetem magamat az étkező kocsiba. Farkas éhes vagyok. Miközben tömöm magamba a háromfogásos vacsora első fogását meghallgatom Cashmere kioktatását, Gloss dührohamát.
- Jobb lett volna, ha nem te leszel a bajnok. Marvel legalább tudná mi a törvény - üvölti. Elönti az agyamat a méreg, felállok, és Gloss fele hajítom a tányéromat, ő pedig kitér előle.
- Hát nem ezt mondom már mióta? Mindenkinek jobb lenne,ha halott lennék - kiáltom, és berontok a szobámba. Mielőtt az én fülkémhez érnék, elhaladok az egyik vezérlőterem előtt. Az ajtó résnyire van nyitva. Könnyfátyolon keresztül is tisztán látom, ahogy a tévé képernyőn valami történik. Az emberek, futnak. Villanások. Fények. Robaj. Lövések. Meglátom a Tizenkettedik Körzet omladozó házait, a békeőröket, akik lőnek az emberekre. Ez...borzalmas.
Nem bírom tovább nézni, muszáj elrohannom innen. A szobámban kötök ki, és levetem magam az ágyra. Azonnal elalszom.
Rémálmaim változatlanok. Újra végignézem Marvel halálát - amin már meg sem lepődöm.
Reggel felébredek, mielőtt szólhatnának. A telefonhoz lépek, és eszembe jut, hogy nem hívtam fel Carlát tegnap este. Tárcsázom a számát, majd várom, hogy felvegye.
- Halló? - kérdezi álmos hangon. Elfelejtettem, hogy még korán van.
- Szia Carla - mondom.
- Glimmer - hangja egyből felüdül.
- Bocsi, hogy nem hívtalak tegnap, de nem volt időm - motyogom. Ahogy a tegnap estére gondolok, belesajdul a szívem. Marvel hiánya most erősebb, mint valaha, nem tudom miért.
- Semmi gond. Gondoltam, hogy valami ilyesmi lesz. De nem is akarlak zavarni, ha nem érsz rá, majd mindent részletesen elmesélsz, ha hazaérsz...
- Hé, állj - szakítom félbe. - Azért hívtalak, mert van időm. Úgy is mesélnem kell.
- Na, mondjad - hangjában felcsillan az érdeklődés.
- Találkoztam Katniss családjával. És elmondtam nekik, hogy sajnálom.
- És ezt... - kezdi, de közben elbizonytalanodik - ezt megengedték?
- Hivatalosan nem - sóhajtok. - Nem hivatalosan viszont igen.
Még vagy öt percig csevegünk,aztán Amira rám ront, hogy igyekeznem kell, mert nemsokára megérkezünk, és az előkészítő csapatnak neki  kell látnia a munkámnak. Egy egyszerű oldalfonatot készítettek, szememre pedig játékos, de még is egyszerű smink kerül. Szoknyát adnak rám, amim meg is lepődöm, tekintve,  hogy az Első Körzetben, és a Tizenkettedik Körzetben is milyen hideg volt. De ezúttal nem bánom, hogy így döntöttek. Olyan tikkasztó a hőség, hogy alig bírom végig állni a polgármester beszédét, majd nehezen tudom összerendezni a gondolataimat amikor a két Tizenegyesről kell beszélnem. Igazából, csak elmondom, milyen mélységesen sajnálom ami történt, de nem tehettem mást, nekik meg kellett halniuk, hogy én élhessek- szinte minden Körzetben ezt mondom. Azonban a mondandómat úgy zárom, ahogyan a Tizenkettedik Körzet lakóitól láttam: bal kezem három középső ujját a számhoz érintem, majd kinyújtom az emberek felé. A tömeg először döbbenten néz rám, majd megismétlik a folyamatot, és elfütyülnek egy négy hangból álló dalocskát. Úgy járok, hogy megint kirángatnak, de ezúttal a virágcsokrom megmarad. Este a fogadás igen szerény, és elég kevesen vannak. Fogalmam sincs, hogyan döntik el, hogy kik vehetnek részt egy ilyen ünnepségen, és kik nem. Annyira nem izgat, mindenesetre elgondolkodtató.
A fogadás végeztével - itt egészen korán vége lett, olyan hét óra körül - a vonatra terelnek minket, majd már indulunk is. Megeresztek egy gyors telefont Carlának, és úgy döntök most az egyszer anyáékat is felhívom. Anya izgatott hangja mindent megmagyaráz: apát beválogatta az elnök. Most már csak a lakóknak kell megszavazniuk, és ő lesz a polgármester. Én annyira nem lelkesedem a dologért, de hát ők tudják. Elmondja azt is, hogy látott a tévében, és, hogy káprázatosan néztem ki. Leszid egy kicsit a magánakció miatt - amit még az újságok is megírtak "Eltűnt a bajnok" címmel. Hát, ez elképesztően gáz. Alig lettem "híresség", de már rosszindulatú pletykák keringenek rólam.
Igazából, a Kapitólium mindig is el akarta érni, hogy az egyes körzetekben élő emberek ne tudjanak meg sokat a másikról, a körzetekről meg pláne, de ezt nem hagyhatták ki.
Ezzel rossz híremet is keltik - a Kapitóliumban - és jót is - a körzetekben. Az emberek így felnézhetnek rám, mert szembe mertem szállni a Kapitólium szabályaival, akkor is, ha csak egy nagyon pici szabályról is van szó. Ekkor olyan hirtelen önt el a bűntudat, hogy le kell tennem, pedig anya pont akkor akarta adni Aspent, aki beszélni akar velem. De én valami idióta mentséget felhozva bontom a vonalat, elnyúlok az ágyamon, és olyan erős zokogásba kezdek, mint nem rég. Ellenálltam a Kapitólium szabályainak. Az emberek felnéznek rám.
Igazán nem akarhatom, hogy ez legyen. Mostantól kétszer is meggondolom mit teszek, mit mondok, még azt is, hogyan gesztikulálok a karjaimmal, vagy akármelyik testrészemmel. Semmi kedvem a forradalomhoz.
Így is teszek, és teljesen rendben megy minden, amíg az ötödik napon el nem érünk a Nyolcadik Körzetbe, ahol olyan aranysárga-piros ruhát viselek, mintha én lennék maga a szikra, ami lángra gyújthatná egész Panemet. Igazán kihívóan festek.
Fáradtan rogyok le az egyik székben,a Nyolcadik Körzet Törvényszékházában, várva a soromat. Amikor a polgármester felkonferál, én pedig kilibegek a verandára, minden szem rám szegeződik. A Nyolcadik Körzet a textiliparral foglalatoskodik, ezzel látja el a Kapitóliumot. Érdekesnek tartom, ugyanis ezek az emberek felettébb furcsán öltözködnek. Nincs is rá megfelelőbb szó, mint a szakadt. De tényleg,ezeken az embereken csak olyan ruhákat látni, amiken nincsen egy épp terület. A sors iróniája.
Egyből eszembe jut, hogy innen jött az a lány, akinek az első éjszaka nem tudtuk megállapítani a halálát, ezért Peeta visszament, és megölte. Nagyszerű, legalább az ő halála nem írható az én számlámra. Bár, egyel több, vagy kevesebb, édes mindegy.
Elkezdtem róla mesélni: nem ismertem,de biztosan bátran küzdött volna, ha nem öljük meg. Elnézést kérek a családjától, akiktől csak egy szúrós pillantást kapok ajándékul.
- Igaz - folytatom, de ekkor már lezárult a beszédemre szánt idő. Utólag jut eszembe mostanában minden. - Nem voltunk ellenségek a lánnyal. Sem a fiúval. Még is megöltük, pedig a nevüket sem tudtuk. De fordított helyzetben ő is megölt volna engem. Akkor talán ő állna itt, de ez nem így van. Egy valaki miatt állok most itt, és ők egy valaki miatt haltak meg. És ő nem vett részt a Viadalon. Sajnálom - suttogom a mikrofonba. Nem tudom értették-e a célzást.
Valami olyan erővel kezd el sípolni, hogy majd' beszakad a dobhártyám. Észreveszem, hogy elvágták a mikrofonom zsinórját, és valószínűleg az összesét. Először, csak egy suhanás, majd még egy. Aztán egy kés hasítja a levegőt nem messze tőlem, forog, majd beleáll az egyik operatőr szívébe. Mindegy egyes embert leszednek, aki a kameráknál áll. Biztosra akarnak menni, hogy leadja a tévé. De szembe kell szállniuk a békeőrökkel is, akik most ellencsapásra készülnek. Fegyvereket rántanak elő.
A téren elszabadul a pokol.