3. fejezet II

Sziasztok!

Szokásos időben jelentkezem a friss résszel, ami ugyan nem most készült, remélem tetszik nektek. 

Annyit tudok mondani róla...Hogy nem lesz eseménytelenebb  :)

Ha esetleg tetszett, bátran írjátok le a vélemènyeteket, de akkor is, ha valami hibát vesztek észre benne. Pipáljatok, iratkozzatok fel.. (persze semmi sem kötelező)

Jó olvasást! :)

Lauren W.

_________

Nem tudok olyan hirtelen reagálni, mint amennyire szeretnék, csak akkor vagyok képes megmozdulni amikor egyre hangosabb lesz a fegyverek ropogása. Teljes mértékben leblokkolok, annyira sokkol a látvány. Az emberek valahonnam fegyvert szereztek, igaz nem sokat, de válogatás nélkül lövik a békeőröket, akik szintén komolyabb gondolkodás nélkül eresztenek golyót emberekbe. Kiabálni kezdek, azzal próbálom  szétválasztani a tömeget, hogy berontok közéjük, kezemet felemelve kiáltozok.
- Hagyják abba! Kérem! - végül hasztalannak bizonyul minden igyekezetem, és beugranak Snow elnök szavai. Ha bármi olyan történik a Körúton, aminek nem kéne, annak előre láthatatlan következményei lesznek. Ha a Tizenkettedik Körzetben történtek nem biztosították arról, hogy ezeket az előre láthatatlan következményeket be kell vetni, akkor ez már biztosan. Fejemben lüktet az adrenalin, a vérem száguldozik a szívemben. Nem tudok tenni semmit az ellen, hogy ezek az emberek, itt, körülöttem befejezzék amit tesznek. Nem fogják abbahagyni, amíg vérbe nem fojtják. Mert vérbe fogják. Arra eszmélek, hogy valaki a nevemet kiáltja, sokszor egymás után, de nem bírok neki válaszolni. A sírás minduntalan belém folytja a szót. Mindig eszembe jut, amit az elnök mondott. Milyen következményekre gondolt pontosan? Megölnek? Azzal nem okoznának elég fájdalmat. Valami olyasmi kell, amivel mélyen megsebeznek, de nem is akárhogyan. Olyasmi, amivel szellemileg ártanak, nem testileg.
Újra a nevemet kiáltják, de most sem bírok válaszolni.
Olyasmivel akarnak büntetni, ami nem gyógyul be egy idő után, mint holmi kínzással elért sebek. Fájdalmat akarnak okozni, úgy, hogy ne lehessen visszafordítani a dolgot. Keresem a kibúvót, a kapaszkodót, amivel visszájára tudom fordítani a dolgokat de... de nem megy, úgy, ahogy Marvel halálánál sem sikerült. Nem tudok mit tenni az ellen, ami itt történik, ha az emberek harcolni akarnak, akkor fognak, semmi esélyem lecsillapítani a kedélyeket. Ahogyan szaladok, meghallom, ahogy valaki ismét a nevemen szólít, meg akarok fordulni, mert úgy érzem, most már eléggé megnyugodtam ahhoz, hogy válaszoljak. De amikor megfordulok, megbotlom valamiben, és átesem rajta, fejem pedig nagyot koppan a salakos földön, vélhetőleg ismét egy pocsolyában landoltam. Igyekszem feltápászkodni, de amit látok, ismételten leblokkol: egy halott ember maradványán estem át, a pocsolya, pedig nem más volt, mint vér. Elegem van a vérből. Letörlöm a nagyját az arcomról, és megpróbálok visszamenni a verandára, de nem igazán megy. Körülöttem golyók záporoznak, és felcsapnak az első lángok és a futótűzként terjednek, füst bénítja látásomat. Köhögök, és megint hallom a nevemet.
- Itt vagyok! - válaszolok hangosan. Később jövök csak rá, hogy nem ember keres. Rengetegen. Vagyis, nem is keresnek, hanem... hanem kántálják a nevem. Glimmer Peterson - hallom mindenfelől. Igyekszem kizárni, arra gondolok, hogy ez csak egy rossz álom. Rossz álom, amiből hamarosan felébredek. Fejemet fogom, igyekszem tájékozódni az egyre bővülő füstben. Hogyan lehetséges, hogy ilyen pillanatok alatt betöltötte a teret? És az emberek honnan tudják kit kell lőni? Testeknek ütközök neki - élőknek, és holtaknak egyaránt.
- Glimmer Peterson. Glimmer Peterson - kántálja a felbőszült tömeg. Mikor lesz ennek vége? Meg tudják fékezni a békeőrök az embereket? Vagy mi lesz a következő lépés?
Csak akkor veszem észre, hogy megint a padlón vagyok, amikor valaki kezemnél fogva felránt, és magával vonszol. Olyan gyorsan, és zökkenő mentesen jutunk el a lángokban álló Törvényszékházhoz, hogy magam is meglepődöm rajta. Egy kocsiba tuszkolnak, Cashmere mellém ül, a motor életre kel, majd süvíteni kezdünk a Nyolcadik Körzet utcáin,figyelve, nehogy szabotálják a körzetlakók az utunkat. Arcomat könnyek áztatják, kezembe temetem, és lehajtom a combomra. Testem rázza a sírás, vadul üvöltök, átkozom a Kapitóliumot. Cashmere próbál csitítani, de nem segít, sőt, csak azt éri el vele, hogy még idegesebb leszek, és őt is elküldöm a francba. Szerencse, hogy Gloss nem utazik velünk, különben meg kapnám a magamét.
A autóban rajtam kívül Cashmere, Antonion, Esme és egy sofőr ül. Antonion ül elől, Cashmere mellettem, mellette Esme, aki idegesen dobol a lábával. A füst nagyon hamar szűnik meg, pillanatok alatt érünk el a vasútállomásra. Ott kiugrunk, aztán be a vonatba, majd tovább a következő körzetbe. Deja vu fog el, szinte teljesen ugyanilyen volt, amikor a Tizenkettedik Körzetből távoztunk sietve. Glosst az étkező asztalnál találom, feje piros a dühtől, el tudom képzelni mik járhatnak a fejében, de nem kell kitalálnom őket, rögtön nyakamba is zúdítja az egészet.
"Hogyafenébeképzeltedezt?" "Miafrancotműveltél?" Ilyen, és ehhez hasonló dolgokat vág a fejemhez. A sablon szöveg, amit mindegyik ilyen baklövésem után megkaptam. Kitalálhatna valami eredetibbet, újabbat, tekintve mekkora botrány lett, és hogy nem is én voltam a hibás. Ezeket a sértéseket már fel sem veszem, ám a következő mondat felkelti az érdeklődésemet.
- Ha azzal, hogy beleugrottál abba a tüzes szakadékba elhintetted a szikrát, akkor ezzel a kis akcióval kőkeményen meggyújtottad. Érted? Ezzel lángra lobbantottad a szikrát!
A szikrát. Ez a szó kavarog a fejemben. Nem tudom pontosan hol, de hallottam már valaki szájából. Nem egészen így de... Sziporka. Sziporka a szikra. Megborzongok.
- Hogy mi? De hát nem én tehetek arról, hogy ezek az emberek erre készültek! Nem tudtam róla - fakadok ki. Lángra lobbantottam a szikrát. Még is, milyen szikráról beszél?
- Ha nem tetted volna az arénában azt, amit tettél, most nem tartanánk itt! - üvöltözik vadul gesztikulálva Marvel mentora. Izé... Marvel volt mentora. Megint görcsbe rándul a gyomrom, megint a sírás kerülget. De most nem sírom el magam. Nem fogok megfutamodni, hiszen Hivatásos vagyok... voltam, vagy mi a szösz.
- Rohadtul elegem van belőled, ugye tudod? Nem elég, hogy elküldted azt az istenverte mérget Marvelnek, még neked áll feljebb, hogy miért akartam megölni magam? Te tudnál élni anélkül, akit szeretsz? Szeretsz te egyáltalán valakit? - meg sem várom a válaszát, inkább csak folytatom. - És erről sem én tehetek. Szerinted lepaktáltam velük, hogy támadjanak a békeőrökre? Hát hogy gondolod? - már bőgök. Nem bírom tovább, a könnyek utat törnek maguknak. Látom, hogy Gloss szóra nyitja a száját, de nem törődök vele, végigmondom ha tetszik neki, ha nem. - Azok után, hogy Snow megfenyegetett, képes lennék ilyenre?
Néma csend áll be a vonatkabinban. Cashmere megtámaszkodik egy székben, mert érzi, hogy összefog esni. Nem megyek oda segíteni neki. Gloss arcáról lefagy a grimasz, Antonion és Amira pedig megállnak, és nem mozdulnak.
- Hogy mit csinált? - kérdezi sipákolva kísérőnőm.
- Megfenyegetett - veszem halkabbra a hangom. Ezer százalék, hogy be van poloskázva a vonat minden négyzetcentimétere, hogy az elnök még csak véletlenül se maradjon le semmiről, de nem érdekel. Nyílt lapokkal játszunk. Letörlöm a könnyeimet, de újabbak szöknek a helyükbe. - Mielőtt megérkeztek Antonionék. Azt mondta, előreláthatatlan következményei lesznek annak ha... ha... - újra zokogásban török ki, ekkor Cashmere odalép hozzám, felsegít, és olyan szorosan átölel, ahogy csak bír. Fejemet a vállába fúrom, és kiadok magamból mindent, ami csak nyomasztja a lelkem. A lelkemet, ami gyásztól, és félelemtől terhes, mintha csak egy kövér démon ülne rajta, ami magába szívja életkedvem utolsó foszlányait is. Szörnyű.
Nem hallatszik más a kabinban, csak a sírásom, a szivetszaggató sírásom. Egyszer csak egy kezet érzek a hátamon, reflexből kibontakozom az ölelésből, és megfordulok a tengelyem körül. Gloss áll velem szemben, aki szintén átkarol. Igen, az Aréna és a Viadal mellékhatása a félelem és a rettegés. Nem utolsósorban a gyász is.
- Még megmenthetjük a helyzetet - jegyzi meg Antonion. Elhúzódom Glosstól, és felé fordulok.
- Még is hogyan? - szipogok.
- Olyan alázatosra vesszük a figurát, amennyire csak lehet. Átalakítom a ruhákat, hogy visszafogottságot tükrözzenek, a sminket is a minimumra vesszük. Nehogy valaki kivetni valót találjon benne.
Viccesnek gondolom ezt, és felháborít, hogy azt mondja, hogy ezzel el lehet intézni az egészet.
Nem mintha bánnám, hogy ilyen könnyen el lehetne simítani ezt az ügyet, de még sem tartom valami reálisnak az elméletet. Kizárt, hogy a körzetlakók megnyugodnának néhány másfajta ruhától, miután élőben közvetítette a tévé a Nyolcadik Körzetben történteket.
- Amira biztosan segít megírni előre a beszédeidet; nehogy a tudtodon kívül olyat mondj, ami rosszat tenne az ügynek - ajánlja fel barátságosan Gloss. Na, már most kétszer hökkenek meg. Egyszer, hogy Gloss nem kiabálva mondott akármit is. Másodszor pedig, hogy Gloss emberi hangnemben beszélt velem. Amira megszorítja a kezemet, bátorítóan rám mosolyog.
- Biztos lehetsz benne kedvesem - mondja angyalian. Halvány mosoly-féle fut át az ajkaimon.
- Köszönöm - suttogom. A megbeszélést ezennel berekesztjük, és átülünk a nappaliba Amirával, papírt, és tollat hozunk, majd jegyzetelni kezdek. Az egész úgy fest; hogy csak lázadást szító gondolataim vannak, bármennyire is nem így akarom. Hogy csökkentsük - még jobban - annak az esélyét, hogy ostobaságokat fecsegjek a körzetekben,  nem mondok több beszédet egészen a Negyedik Körzetig, ahol aztán kénytelen leszek pár szót szólni Willről, és a nővéréről Fridericháról, hajdani szövetségeseimről. Willt még a vérfürdőben megölte a Tizenegyes fiú, Richa pedig a vadászdarázs támadáskor vesztette életét. Ahogyan visszagondolok azokra a pillanatokra, megint az ájulás kerülget. Fáj a szívem is, hiszen ezután közvetlen eszembe jutnak a Marvellel töltött idők. Igyekszem kiverni a fejemből, de nem megy. Végül megint odáig fajul a dolog, hogy elbőgöm magam. Amira mentségére legyen mondva, megpróbál vigasztalni - nem igazán megy neki -, és még azt is felajánlja, hogy abbahagyhatjuk mára. Emiatt észbe kapok, és rájövök, hogy telefonálnom kell. Az elnök azt mondta előreláthatatlan következményei lesznek a dolognak, és rögtön a szüleimre gondolok. Talán ezek a következmények már el is kezdődtek. Felugrom, és a szobámba rohanok, mint a villám tárcsázom a szüleimet. Félek, hogy Snow már fel is bérelte az embereket, akik megölik őket. Kicsöng.
Sosem volt jó velük a viszonyom, de azt akkor sem akarom, hogy meghaljanak. Azt én nem viselném el. Nem tudnám elviselni, mert olyan erős lenne a fájdalom, és a vágyódás az elveszítettek iránt, hogy belebetegednék a gondolatba, minden gondolatba, hiszem minden őket juttatná eszembe.
Nem veszik fel. Kinyomom, és újra hívom őket. A szívem majd' kiesik a bordáim közül, csak akkor nyugszik meg valamelyest, amikor apa beleszól a vonalba.
- Halló?
- Apa - köszönök. Izgalmamban nem tudok mit csinálni, ide oda lépegetek, mint valami kamaszlány, akit a fiúja elhív randevúzni. Na, erre ismét a sírás fojtogat. Kiverem a fejemből Marvelt, helyette beengedem apa hangjából áradó különös nyugalmat.
- Mind jól vagytok? Nem történt semmi különös amíg nem voltam otthon... Ugye? - kérdezem. Megremeg a gyomrom, miközben várom a választ.
- Mire ez a nagy aggodalom? - kérdez vissza. Érzem, ahogy az idegességem ráragad.
- Csak válaszolj kérlek, igennel vagy nemmel. Jól vagytok mind?
- Igen Kincsem - feleli. Kincsemet nem kértem, csak egy egyszerű választ. De azért kösz a tájékoztatást apa - fortyogok magamban.
- Láttátok a mai adást? - kérdezem miután rájövök, hogy uralkodnom kell az érzéseimen.
- Természetesen drágám, ki nem hagynánk - feleli. Hallom a hangján, hogy mosolyog. - Elég vicces volt.
- Vicces? - kérdezek vissza ingerülten. Hát ez minden volt,csak nem vicces. Emberek öldösték egymást, rengetegen meghaltak, megsérültek, és azt mondja vicces volt. Elkap a pulykaméreg, és lecsapom a kagylót. Jól vannak. Ez a lényeg. Aztán beugrik Carla. Gyomrom borsóméretűre szűkül, majd újra normális méretű lesz, és félve elkezdem bepötyögni barátnőm számát. Sietnék, de minden harmadik számot elrontom, így csak csigalassúsággal tudom felhívni.
- Vedd már fel - motyogom magam elé, miközben a telefon zsinórját forgatom az ujjaim között.
- Halló? - szól bele amikor felveszi. Hatalmas kő esik le a szívemről; amikor meghallom álmos hangját. Megint aludhatott amikor hívtam? Biztos elegem lehet belőle.

- Carla, én vagyok. Csak tudni akartam, hogy jól vagy-e - mondom, és folytatni akarom a kérdezősködést, de közbe vág.
- Glimmer - mondja.
- Igen, én vagyok. Jól vagy, nem esett bajod? - kérdezem még mindig idegesen, habár egy kicsit lenyugodtam.
- Semmi gond. Gondoltam, hogy valami ilyesmi lesz. De nem is akarlak zavarni, ha nem érsz rá, majd mindent részletesen elmesélsz, ha hazaérsz...
Várjunk. Ezt már hallottam valamikor. Valamikor a napokban, amikor hazatelefonáltam neki. Ismételten elönt a rettegés hulláma, gerincemet rázza a remegés, kezemmel görcsösen szorítom a telefont.
- Carla, kérdezhetek valamit?
- Na, mondjad - kérdezi lelkesedve. Ez nem oké. Nagyon nem oké.
- Hol vagy most? - idegesen számba kapok szabad kezemet, és rágni kezdem a körmömet. Halk kattanás hallatszódik a vonal túl végéről, majd egy éles sikoly, amibe beleremeg a bensőm.
- Carla - szólítom meg újra, érzem, hogy a könnyek marják a szememet, de buggyannak elő.
- Miss. Peterson - szólal meg egy férfi. Ettől a hangtól feláll a tarkómon a hajam. Lehetetlen.
De még is lehetséges. Ezt a hangot több millió közül is felismerném, hiszen egészen közelről is hallottam már. Egyenesen a fülembe sziszegett. Teljesen lefagyok, ahogyan barátnőm sikolyára, majd Snow elnök hangjára gondolok. Mielőtt bármit tehetnék, kiejtem a telefont a kezemből, ami egyedül a zsinórja miatt nem esik le, és törik össze a padlón.