4. fejezet I

Sziasztok, bajnokok :)

Ehhez a fejezethez nem tudok hozzafűzni semmit, a lényeg, hogy sok mindenre fény derül. Feltűnik benne, egy sokak által kedvelt személy. A Győzelmi Körút pedig hamarosan végetér....

_______

Szaggatottan lélegzem, nem bírok megmozdulni. Látómezőmbe pontok szöknek, apró fekete pontok, amik eltakarják előlem a kilátást. Görcsösen kapaszkodom a valóságba, végül aztán úgy döntök, nem éri meg maradni, lábaim nem tudnak megtartani, ernyedten esek össze a padlón.
Képek villannak az agyamban, amik még félájult állapotomban sem hagynak nyugodni. Carlát látom magam előtt. A drága Carlát, akit most miattam kínoznak, vagy miattam ölnek meg. Fájdalom és bűntudat vegyes érzései hatnak rám, remegek, testemet rázza a sírás. Nem tudom mit vártam Snow elnöktől, talán, hogy blöfföl, vagy nem meri megtenni, amit ígért. De ő nem táncol vissza az ígéreteitől. Carla szenvedő képét leváltja egy esti táj, egy erdő közepén lévő tisztással, tűz pislákol, mellette két alak hever egymás mellett. Egy szőke hajú lány, és egy nagyon sötét szemű fiú. Szerelmesek egymásba, csak rájuk kell nézni. Mellkasomba belenyilall a fájdalom, ahogyan rájövök, hogy ezek mi vagyunk. Mi. Marvel és Glimmer. Marvel és én. Beszélgetünk a levélről, amit Cashmere és Gloss küldött.
Ezzel felhasad bennem egy újabb seb.
Sokan azt mondják, az idő segít elviselni a fájdalmat. Egy fenét.

Az idő csak még nyomorultabbá tesz mindent.
Annyi ember miattam került bajba, miattam haltak meg, miattam gyászolnak az emberek. Ha én meghaltam volna, senki sem gyászolna, senkinek sem fájna, és én is nyugodhatnék egy sírban.
Ki tudja mit tehetnek most Carlával? Megkínozzák, megcsonkítják, netalán megölik? Jobb lenne neki is, ha meghalna, előbb vége lenne a szenvedésének. De a lelkem mélyén, nem szeretném, hogy meghalljon. Ki kívánna ilyen sorsot a barátnőjének? Szívszaggató sírás tör elő belőlem, mire sarkak ütemes kopogását hallom közeledni.  Az ajtó kinyílik, és egy fiatal, szőke hajú nő lép hozzám, felsegít, felültet az ágyra, és átkarol. Magamhoz szorítom, és jól kisírom magamat Cashmere vállán.
- Mi történt? - kérdezi együtt érzően.
- Snow - felelem alig hallóan. - Carla. Marvel. Katniss. Peeta. Mindenki más - sorolom az embereket, akik miattam haltak meg. Vagy épp miattam fognak. - Ugye nem teheti, hogy megöli Carlát?
Hosszan elgondolkodik,majd így felel:
- Attól tartok drágám, hogy de.
Felüvöltök, és újra megerednek a könnyeim, csak most ezerszer gyorsabban. Végül álomba sírom magamat.
Reggel egy bevetetlen ágyban találom magamat, igaz ugyanabban a ruhában, amiben tegnap voltam, de alaposan be bugyoláltak különböző nagyságú, és színű takarókba. Kinyújtóztatom a kezemet, megtörlöm a szemeimet. Száz százalék, hogy be vannak dagadva, és vörösek a tegnap esti sírástól. Kimegyek, miután magamra kapok egy pongyolát, s meglátom az egész csapatot az asztalnál ülnek, és falatoznak. Kicsit már megszoktam, hogy mindig én érkezem utoljára, de ez sohasem zavart.
Marvel elvesztése után finoman szólva is, hidegen hagyott a dolog. Most, hogy közellenség lettem, még inkább nem tud érdekelni a dolog. Megborzongok. Nagyon kevés kell hozzá, hogy újra elrontsak mindent, amit az alvással sikerült felépíteni magamban. Nem gondolhatok erre, nem és nem. Nem. Meg kellene nyugodnom, de egyfolytában Carla szívet tépő sikolya visszhangzik a fülemben. És Snow elnök ördögien fenyegető hangja.
Inkább leülök, és elveszek egy zsemlét, amit egy elegáns mozdulattal visszahelyezek a tányérra, ugyanis elmegy az étvágyam. Gloss és Cashmere egészen nyugodt, Amira viszont lázban ég, valami miatt borzalmasan izgatott. Talán, hogy végre fontosabb feladatot kaphatott. Megigazgatja kék parókáját, és mályvaszínű koktélruháját. Alaposabban szemügyre veszem a sminkjét, és látom, hogy ruhájához hasonló tollak díszítik a szempilláit. Kiráz a hideg.
- Nos, kedveském, megírtam a kártyáidat - mondja. Igazából, a Hetedik Körzetben nem lesz gond, onnan egy Kiválasztottat sem ismertem személyesen, még csak a nevüket sem tudtam.
De még így is eltudom szúrni a dolgokat. Felolvasom Amira kártyáit, semmi mást nem teszek, még is, őrjöngeni kezd a tömeg. Ebben a körzetben Johanna Mason, egy hajdani bajnok is kint van. Ostobaságokat üvöltözik, mire az emberek előretolakodnak, de a békeőrök visszatartják őket.
Elgondolkodom azon, hogy folytassam-e a beszédemet, ezért megerősítést várva pillantok Cashmererre. Bólint, mire folytatom a beszédet.
A Hatodikban valamivel nyugodtabbak az emberek. Az Ötödik Körzetben mennek a legsimábban a dolgok. A Negyedik.... Na ez egy külön történet. Ha regényt írnék, az itt történteknek nem egy egész fejezet, hanem maga az egész könyv kéne neki.
Amira ezt a beszédemet is szépen megírta, igaz beletűzdelt pár komoly gondolatot, ami akár olyan is lehetne, mint amit én találtam ki. Itt még is ragaszkodom hozzá, hogy az saját magam által írott beszédet olvassam fel, amit egy álmatlan éjszaka fogalmaztam, azt hiszem a Hatodik, és az Ötödik Körzet között.
Cashmere igyekezett minden percemet lefoglalni, hogy eltereljem a figyelmemet Carláról, akiről még mindig semmi hír. Semmi az ég világon, és valahányszor ez eszembe jut, görcsbe ugrik a gyomrom, és feláll a tarkómon a haj. Ehhez hozzájön még az, hogy néhány nap múlva személyesen találkozom az elnökkel. Személyesen, ismét
Amikor a pódiumon állok, megpillantom Fridericha és Will családját, akik nem kettő, hanem egy emelvényen állnak, mögöttük gyerekeinek arcképével, ez a kis család egy nőből, egy férfiból, és egy pólyás csecsemőből áll. Nagy családosak voltak, most viszont egy szem gyerekük maradt, akit szintén elveszíthetnek, ha kiválasztják. Remegés fut végig a gerincemen, érzem, hogy folyamatosan összetörök. De nem tehetem, erősnek kell maradnom. Már csak pár nap és vége. Ezen kívül négy nap. Aztán egy kínkeservesen hosszú idő a Kapitóliumban - ami szintén egy nap, de tudom, hogy kétszer, esetleg háromszor annyi időnek fog tűnni.
Ahogyan a kisbabát nézek, ráeszmélek valamire. Ha nem teszek valamit, akármit, akkor ő is meghal. A szülei teljesen összeomlanak. Ha nem teszek valamit, akármit, mindannyiinkra a biztos pusztulás vár. Akiket Kiválasztanak, meghalnak az Arénában. Aki megnyeri, az a bűntudatba pusztul bele. Valaki éhen hal, halálra dolgozza magát. Ennél már az is jobb, ha háború lenne. Meg kell tennem. Nem szabad, hogy érdekeljen Snow. Nekem már úgy is mindegy. Lassan körvonalazódik bennem a haditerv, de tudom, hogy nem szabad direkt csapást mérnem rájuk. Szépen, finoman kell adagolni, hogy minden rendben menjen, és csak a körzetlakók észleljenek az egészből bármit is. Szuper. Itt bukik meg a logikám. Ebben sosem voltam jó, és amúgy is mindig megbánom a döntéseimet, miért ne lenne ez másképp pont most? Pont most, amikor életeket változtatnék meg azzal, amit teszek. Úgy döntök, a forradalom várat magára, tekintve Carlára, hiszen nem akarom, hogy bármi bántódása essen, most, hogy nem tudom hol van.
 Lassan a mikrofon elé lépek, és elkezdem felolvasni a saját kezem által körmölt sorokat.
- Fridericha és Will, nagyon fiatalok voltak. Különösen Will, akit csak azért rángattunk be a szövetségbe, hogy Richa belemenjen. Nélküle nem jött volna. A többiek, Cato, Clove - elgondolkodok, hogy említsem-e Marvelt. Végül nem teszem. - Nem hitték erős ellenfélnek, pedig az volt. Richa volt a legcsodásabb lány, akivel szövetséget köthettem. Őszinte részvétemet szeretném kifejezni a családjának - lehajtom a fejemet, és leteszem a kártyákat. Könnycsepp gördül végig a puha bőrömön. Nem hangos a zokogásom, nem üvöltözök. Csak némán meggyászolom Richát. Mióta kikerültem az Arénából, nem is gondoltam rá - na jó, egyszer, vagy kétszer eszembe jutott. Folyamatosan Marvelen kattogtam. Vagy ha nem rajta, akkor Katnissen. Elönt a szégyen érzete, ahogyan belegondolok, hogy eszembe se jutott hajdani szövetségesem. Pedig közel kerültem hozzá, csak nem igazán fogtam fel. Most viszont rám zúdul az összes bűntudat, ami eddig elkerül. A Himnusz után kivonulok, és átöltözöm a vacsorára, ami körül itt sokkal nagyobb a felhajtás. Hát még majd a Kapitóliumba milyen lesz... 
Nem tudok koncentrálni, folyamatosan Carlán agyalok, miközben fotózkodom néhány emberrel - nem sok van, aki szeretne képet csinálni velem. Miután degeszre tömöm a hasam, és megiszok valami löttyöt, forogni kezd velem a világ.

A fények eltompulnak, a semmiből idegesítő alakok kerülnek elő, és ahogy lépdelek, a olyan, mintha viaszból lenne alattam a padló, és belesüppedne a lábam. Összecsuklok, és ernyedten terülök el a padlón.
***
- Glimmer - szólít meg valami angyalian csengő hang. Kizárt dolog, hogy földi halandónak ilyen csodálatosan dallamos hangja legyen, az... képtelenség. Még is, olyannyira ismerős, olyannyira biztonságot sugárzó ez a hang, hogy fellibben bennem valami ősi tűz. A tűz, amely akármit felgyújthat.
- Glimmer - szól újra az ismerős angyal. Lassan, nagyon lassan kinyitom a szemeimet, és elém tárul a látvány, amit muszáj magamba innom, különben soha többé nem láthatom. Mert ő az, aki át fog segíteni a nehéz pillanatokban. Ő az, aki eddig is támogatott. Ha nem láthatom többé, abba belehalok. Hogyan lehet, hogy még is itt van? Hiszen ő már nincs az élők sorában. Ezek szerint már én se?
- Marvel - suttogom. Az én hangom karcos, egyáltalán nem tiszta.
- Glimmer - hajtogatja újra, és újra a nevemet, mintha nem mondhatná ki elégszer. Felállok, és odarohanok hozzá, beleugrom a nyakába,szorosan kapaszkodom belé, lágyan megpróbálom megcsókolni, de nem engedi.
- Ne, kérlek. Rengeteg dolgot el kell mondanom, de kevés az időnk.
- Időnk? - kérdezem. Miről beszél? Miért lenne kevés? Hiszen meghaltunk, végtelen mennyiségű időnk van. De ami még fontosabb, mit szeretne elmondani?
- Igen. Nemsokára vissza kell térned - válaszolja sejtelmesen.
- Hova vissza? - érzem, ahogy könnyek marják a szemem, torkom kapar. Nem engedem el újra, nem tehetem meg. Egyszer már elveszítettem, nem fogom hagyni, hogy ez újra megtörténjen. Marvel figyelmen kívül hagyja a kérdésem, és mesélni kezd.
- Tedd amit a szíved diktál, Peterson. Nem hagyhatod, hogy befolyásoljanak - mondja. Először nem tudom mire céloz, aztán rájövök. A lázadás, a felkelések.
- De ha azt teszem, még többet ártok az embereknek - suttogom. Nem futja tőlem hangosabb beszéd, félek ugyanis, hogy akkor eltörik a mécses. Az pedig végképp nem szabadna, hogy megtörténjen. Nem fecsérelhetem az időm, az időnk, igaz nem tudom mennyi van, de nem használhatom a kevéske együtt töltött pillanatok valamennyi részét is sírásra. Attól úgy sem lesz jobb.
- Hazudtam neked valaha? - vonja fel a szemöldökét. Hirtelen egy dolog sem ugrik be, pedig ezer százalékban biztos vagyok benne, hogy igen lenne rá a válasz. Nem mondok semmit. - Bízzál bennem.
Átkarolom a nyakát, olyan erősen szorítom meg, félek, hogy összeroppan. De attól még inkább félek, hogy elveszítem, kicsúszik a kezeim közül, így csak ölelem, nem engedem el. Nem engedhetem el.
- Úgy félek, Marvel - motyogom megrészegülve új illatától, de teljesen komolyan beszélek. Félek, hogy mi fog történni, ha még egy dolgot elrontok. Egy apró lépéshiba, és máris borul a játszma, Snow kivégez, engem, a családom, Carlát, meg még ki tudja kit.
Marvel a hajamat simogatja, szorosan magához húz.
- Nem kell félned - mondja, de érzem, hogy ő maga sem hiszi el a dolgokat.
- Úgy hiányzol - mondom.
- Te is nekem, Glim - suttogja a hajamba. - Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rád.
- Minden pillanatban abban reménykedem, hogy ez az egész csak egy rossz álom. Egy rossz álom, ami nem akar megszűnni - folytatom. - Egy olyan álom, ami örökké tart.
- Hidd el, én is hasonlóképp gondolkodom. De az a tudat nyugtat, hogy meg tudtalak védeni. Élsz.
- De milyen áron? - emelem meg egy kicsit a hangom. - Te meghaltál, nem vagy itt velem. Nem vagy itt nekem. Lehet életnek nevezni az ilyet egyáltalán?
Elhallgat, nem szól semmit, csak újra magához szorít, aztán, mintha eszébe jutna valami, elhúzódik, és a szemembe néz.
- Indulnom kell.
- De hová? - kérdezem. Hatalmába kerít az érzés, az-az ismerős érzés, amit félelemnek neveznek az emberek.
- Jól tudod - mondja. Persze, hogy tudom. Hiszen Marvel már nem él. De én még mindig.
- És én merre menjek? - kérdezem megint. Teljesen tanácstalan vagyok.
- Maradj itt. Nemsokára magadtól hazatérsz - suttogja a fülembe, és lágy csókot hint az ajkaimra. Hátrafordul, arrébb lép egy kicsit, majd megint szembe néz velem.
Fényesség öleli körbe, és olyan hamar, ahogyan jött, eltűnik. Hosszasan kiabálom a nevét, hátha visszatér, esetleg engem is magával visz, de hiába.
A hiánya most erősebb, mint eddig bármikor. Most, hogy láttam, még jobban vágyok rá, hogy megérinthessem, hogy beszéljek vele. De nem tehetem, mert nekem még itt küldetésem van. Valamit meg kell tennem, ami rázós lesz. Nagyon rázós. Olyannyira, hogy beleremeg a bensőm. De muszáj lesz megcsinálnom, nincs mese. Lehet ezt a döntésem is megbánom. Lehet, hogy amikor rájövök, hogy hülye ötlet volt, már késő lesz, nem tudok visszatáncolni. Nem most, de a közeljövőben. A Győzelmi Körút után.
Hadba kell szállnom.