4. fejezet II

Sziasztok!!!!!!! :)

Itt is vagyok egy új fejezettel, amiben sok mindenre fény derül, de olyan is van, amire nem :D (titokzatos Lauren előjött)

ÉS MIELŐTT EL NEM FELEJTEM. 

30(!!!!!!!) feliratkozóm van. Nagyon köszönöm annak a Bajnoknak, aki harmincadikként iratkozott fel, vagyis...igazából minden Bajnoknak köszönöm :* 

Érkezem majd egy különkiadással... amint elkészül. De borzasztóan sok dolgom van mostanában. De itt lesz, megígérem. 

Jó olvasást! :) 

Lauren W.

______________

Ahogyan Marvel elszáll, úgy ragad a szívemre a fájdalom, és a gépek zaja, sípolása csak még jobban erősíti ezt a tudatot. A tudatot, hogy a valóság mindig is ilyen kegyetlen volt. Fogalmam sincs, mi történt, hogy újra láthattam, érezhettem, ahogyan a karjában tart... de ha az lenne az ára, hogy meghalnék, hát boldogan rohannék a halál elébe. Csak ne kelljen folyton és folyton elengednem. Mert minden egyes elengedés nehezebb, és nehezebb. Nem akarom, hogy újra eltávolodjon tőlem.
Ahogyan lassan kinyitom a szememet meglátom az engem körülvevő gépeket, látom, hogy mennyire sötét van, és, hogy egy ember sem áll mellettem. Újra lecsukom a szememet, majd mikor kinyitom, már reggel van, Cashmere pedig ott áll mellettem, és engem néz.
- Glimmer, hát felébredtél? - kérdezi. Lecsukom a szememet, majd kinyitom. Egyszerűen képtelen vagyok nagyobb mozgás kifejtésére. Kérdőn nézek rá, mire mindent elmagyaráz.
A löttybe, amit ittam valaki mérget csempészett, azt pontosan nem tudják milyet, de kábító hatása volt, az egyetlen szerencsém, hogy gyorsan kimosták a gyomrom. Na, én ezt nem szerencsének neveznék.
A lényeg, hogy elmarad az utolsó két körzetbe tett látogatásom, és egyből a Kapitóliumba megyünk, ahol rendesen ellátnak, és meg lesz az ünnepség.
Előbb túl leszek rajta, hála istennek. De addig csak feküdhetek, így gondolkodok. Marvel azt mondta, tegyem, amit a szívem diktál. De mi az? Mit kell tennem? A méreg kábulatában eldöntöttem, de így, teljesen józanul nem igazán tűnik jó ötletnek.
Ezen agyalok egész nap. Néha bejön egy-egy nővér, akiről fogalmam sincs, honnan érkezett.  Végül is, ha ellátja a dolgát, nem is igazán számít.
*
A Kapitólium most nem tölt el olyan érzelmekkel, mint tavaly. Undorodom az itt lévő emberektől,akik örömüket lelték szerelmem halálába. Számtalanszor elgondolkodtam azon, hogy ha nem szeretünk egymásba, vajon tényleg meg tudtam volna ölni. Vajon akkor is én állnék itt, vagy ő győzedelmeskedett volna? Ezekre a kérdésekre rendszerint nem kapok választ, a szüleimtől pedig mégsem kérdezhetem meg.
A ruhámon csillogó, apró gyémántok vannak, olyan picik, hogy simán elférnek egy gombostű fején. Kihívó, arany-fekete sminket viselek, hajam bonyolult kontyba tűzték fel. Ennyit a finomságról.
A fogadás káprázatos, rengeteg ember, rengeteg kaja, aminek többségéből eszek is, itt nem kell félnem, hogy bármibe is mérget raknak.
Seneca Crane is gratulál, elismeri, hogy nagyon ügyesen éltem túl az Arénát.
- Ne higgye azt, hogy nehéz volt - mondom undorral a hangomban. - Legközelebb megerőltethetné magát egy kicsit.
Összehúzza a szemöldökét, majd tovább megy, mindenféle magyarázat nélkül. Fényképezkedek néhány üresfejű, Kapitóliumi libával, éjfélkor megnézzük a tűzijátékot. Snow elnök is gratulál egy ünnepélyes beszéd keretében, de nagyon messze van tőlem. Ha lennének nyilaim, és íjam, akkor simán leszedném. Lehet kivégeznének, de megérné. Bár, nem tudom, Snow halálával véget vetnék-e a szenvedésnek. Nem hiszem, inkább még borzalmasabbak lennének a dolgok.
Valaki a hátam mögé lép, és megérinti a vállamat. Megfordulok.
- Miss. Peterson - mondja. - Az elnök úr beszélni kíván önnel.
Bólintok, és követem a katonát a testek között, akik a zene ritmusára táncolnak. Más, mint az eddigi ünnepségek. Normál esetben élvezném, de így nem megy. A pánik úrrá lesz rajtam, fogalmam sincs, mit akar még mondani nekem az elnök. Egy nagy teremhez vezetnek, hosszú asztal helyezkedik el benne, oldalt széles, mahagóni polcok, benne rengeteg könyvel. Az asztal közepén végig, egy csíkban egy textília darabot - ami valószínűleg terítő célját szolgálja- terítettek le. A hosszú asztal végénél egy nagy támlás székben gubbaszt Snow elnök, kígyószemei szikrákat szórnak, ahogyan végig mér velük.
- Elmehet - int az őrnek, majd rögtön a tárgyra tér. - Mit gondol, mi történik azzal, aki megszegi a nekem tett esküjét?
- Fogalmam sincs, uram - ez nem teljesen igaz. Van róla fogalmam, de túlságosan is gyáva vagyok ahhoz, hogy kimondjam.
- Maga átvert. Azt mondta, sosem állt szándékában felkeléseket szítani.
- Így is volt - vetem közbe gyorsan.
- Volt? - kérdezi, közben engem pásztáz a tekintetével, és ha lehetne, akkor mát rég megölt volna vele. Mit válaszoljak? Mit mondjak neki? Hazudjak, vagy mondjak igazat? A legnagyobb baj, hogy magam sem tudom mi lenne a hazugság, és mi nem.
- Van - felelem végül magabiztosan. Gőzöm sincs, hogy ez melyik kategóriába esik, de megteszi.
- Így már sokkal jobban tetszik - ördögi mosolyra húzta puffadt, sebes ajkait, amitől ösztönösen is elkap a hányinger.
- Nagyon aranyos dolog volt öntől, hogy aggódott a barátnőjéért - feleli. - Gondolom,azt remélte itt lesz.
- Egy percig sem kételkedem benne - mondom.
- Pedig már nincs itt. Miután végeztünk vele, visszavittük az Első Körzetbe.
Felállok, és rohanni kezdek, de még hallom, ahogyan ezt mondja:
- Rossz válasz, Miss. Peterson.
Elhagyom a kacskaringós folyosókat, kétszer rossz irányba fordulok, de végül kijutok az ünnepség helyszínére. Még mindig nem állok meg, aki elém kerül,udvariatlanul odébb lököm, semmi pénzért nem állnék meg. Csak el kell innen tűnnöm, de sürgősen. Akkor változik csak meg valamelyest a tervem, amikor nekiütközöm Cashmerenek.
- Hát beléd meg mi ütött? - kérdezi. Nem tudok válaszolni, kitörik belőlem a zokogás. Cashmere körülnéz, majd arrébb húz. - Mi a baj?
Megsimítja az arcomat, úgy tűri ki a hajamat a szemem elől.
- Snow - suttogom. - Carla. Haza vitték. Haza kell mennem!
Cashmere bólint, majd odarendez hozzánk mindenkit, aki a kis csapatunkhoz tartozik. Esme átölel, Vitala sok sikert kíván, míg Jorgia csak néz és nem tesz semmit.
- Sajnálom, drágám - mondja Amira, amikor búcsúzkodunk. - De ha minden jól megy, hamarosan találkozunk.
Lefagyok. A Mészárlásra gondol. Még csak most ért véget a Körút, de ő már is a következő szörnyűségre koncentrál. Ha minden jól megy találkozunk. És ha nem?
Mindenki szuper sebességgel indul a vonatra, aztán ahogyan kilő a vonat a pályaudvarról úgy érzem ott maradt a szívem a Kapitóliumban. Vagyis, ez nem is jó hasonlat. A szívem az arénában halt Marvellel együtt. A Kapitóliumban a tüdőmet hagytam, mert nem érzem, hogy a helyén lenne. Nem kapok levegőt, szétszállnak a bordáim.
Tizenhárom nap helyett csak tíz napot töltöttem távol az otthonomtól. Ezalatt olyan dolgok történtek, amik visszaforgathatatlanok, nem lehet tenni ellenük semmit, hiszen megtörténtek.
Itt is elmarad a nagy ünneplés. Amikor leszállok a vonatról, rohanok hazáig, elönti az adrenalin az ereimet, ahogyan az lebeg a szemem előtt, amiket Carlával műveltek. Megengedtem neki, hogy nálam lakjon addig, amíg nem érek haza, sőt ha akar, akkor még az után is. Amikor felszökkenek a teraszra, olyan erővel kezdem ütni az ajtót, hogy félek, a zsanérok nem tartják meg, és betörik. Aztán rájövök, hogy ez az én házam. Előkutatom a kulcsomat, sebesen a zárba illesztem, és benyitok. A házban csend honol, sehol egy lélek. Körbenézek, minden egyes szobába benyitok, Carla után kutatva. De hasztalan. Már ismét csordulnának ki a könnyeim, amikor valaki belép az előszobámba.
- Glimmer. Hát te? - kérdezi az ismerős hang, amitől egyből megnyugszom. Szétárad az ereimben a nyugalom, és a légzésem is megnyugszik. Hátrafordulok, és Carla karjába vetem magamat.
- Nincs semmi bajod? - kérdezem fülig érő vigyorral.
- Miért lenne? - kérdez vissza. Látszik rajta, hogy teljesen össze van zavarodva. Sokáig nem tudok megszólalni, nem jön ki hang a torkomon. Leülünk, és mire mindent elmesélnék neki, akkor jövök rá, hogy ez itt nem biztonságos. Kimegyünk a Főtérre, bár Carla nem érti mire ez a nagy felhajtás. De miután elmesélem a történteket, rögtön leesik a tantusz.
- Szóval te mindvégig azt hitted Snow elrabolt? - kérdezi, mire bólintok.
- Jaj, Carla, úgy aggódtam érted! - újból átkarolom a vállát.
***
- Glimmer! - kiabálja Aspen a szobámból. Lerakom a kezemben tartott tálat, és berohanok a szobámba.
- Mi van? - kérdezem. Rám emeli zöld tekintetét.
- Most akkor mi az igazság? - kérdez vissza. Egy percre teljesen összezavarodok, rengeteget pislogok egymás után.
- Mivel kapcsolatban is? - kérdezek ismét vissza, válaszul a pletykalap címlapjára bök.

Kikapom a kezéből az említett újságot, és megcsóválom a fejemet. A címlapon ugyanis nem más van, mint Marvel és én, mielőtt meghalt volna. Elszorul a szívem, állkapcsomban az összes izom megfeszül a felirat láttán, amivel hirdetik a képet.
"Tragikus halált halt, társa továbbra is boldog"
Megkeresem a címlapon említett oldalt, és olvasni kezdem.
" Nem rég ért véget a 74. Éhezők Viadalának Győzelmi Körútja, ahol Glimmer Peterson, a dögös szőke Kiválasztott az Első Körzetből felettébb gyorsan túltette magát állítólagos szerelmén, hajdani Körzettársán, Marvel Brookerön.
Sokan gondolták ugyan, hogy őszinte szerelmük nem ismer határt, de miután Glimmer mosolyogni láthattuk a Győzelmi Körúton, ez megkérdőjelezhető, ráadásul vadul pózol a címlapokon, mit sem törődve a gyásszal.
A támogatók miatt tehették amit tettek? Csak is erre lehet következtetni az alábbi képsorokból:"
A képeken én vagyok, sugárzóan mosolygok, csillog a szemem, és látszik, hogy nincsen semmi gondom. Ezt a képet az egyik fotózásról nyúlták, amikor elképesztően boldog lányt kellett alakítanom. Olyan mérges leszek, hogy a kukába hajítom az újságot.
- Semmi ilyesmiről nem volt szó, Aspen. Marvel és én szerettük egymást, sőt, még mindig szeretem. Ne ezeknek az olcsó szenny lapoknak, hanem nekem higgy.
Aspen szó nélkül feláll, és átölel.
- Én egy szóval sem mondtam, hogy nem hiszek neked.
Igazság szerint, így telnek a napjaink. Nap mint nap, újabb minket - engem és Marvelt - pocskondiázó cikk jelenik meg. Kezdem nevetségesen érezni magamat. Miután apa megnyerte a polgármester választást - egészen pontosan három napja - még több ilyen újság érkezik. Anya elvileg imádja őket. Vagyis, lehet csak azt imádja, ahogy kiforgatják a cselekedeteimet.
Híreket kapunk a körzetekből, ahol azokról értesítenek minket, hogy a lázongások kezdenek csillapodni. Amikor ezt megtudom, madarat lehetne fogatni velem örömömben. Vagy ez is afféle csend, mielőtt beüt a ménkű? Az Arénában nem szerettem ezeket a nyugodt perceket, mert mindig az előttem álló rettegésre hívta fel a figyelmemet. Paranoiás vagyok, vagy ez tényleg így van? Amikor előálltam apánál ezzel az ötlettel, szabályosan kinevetett, és ezt mondta:
- Az emberek nem hülyék, Kicsim. - Már megint a Kicsim. Jobban tetszett, amikor nem becéztek. - Tudják mikor kell leállni, anélkül, hogy komolyabban megüssék a bokájukat.
Én csendben bólogattam, de tudtam, hogy ez koránt sincs így. Ő nem volt jelen az Arénában amikor azok a szörnyűségek történtek. Bár, az is lehet, hogy ez egy normális reakció, és nem az, amit én produkálok.
Ahogyan lassan kilábalunk a télből - közel egy hónapja nem történt komolyabb felkelés - megjön a kedvem. De aztán amilyen gyorsan megjött, olyan gyorsan el is tűnik, mert eszembe jut, hogy rövidesen Aratás. Most nem versenyzőként veszek részt a Viadalon. Annál jóval nehezebb feladat vár rám, amitől jobban félek, mint ahogyan tavaly.
Idén ugyanis mentor leszek.

Február elején, azt hiszem már vége a télnek, és köszönthetjük a tavaszt. Tévedek.
Február tizenharmadikán ugyanis az idő borzalmassá válik, a hó folyamatosan esik,  házak tetején is meglátszik, az utak jegesek, kész rémálom közlekedni rajtuk. A szokásos unalmas napok helyett most más vár rám, ami talán félelmetesebb, mint az aréna, és gusztustalanabb, mint Snow elnök.
Ma ugyanis a családommal kell ünnepelnem a tizennyolcadik születésnapomat.
Tizennyolc.
Tehát hivatalosan is nagykorú vagyok, ami azt jelentené normális esetben, hogy befejezem a sulit, és munkába állok. Nekem amúgy is be kellett fejeznem az iskolát - már, ha anya tanítása iskolának minősül -, és az általam választott talentumot kell végeznem. Ami ugye a modellkedés.
Ha a Győzelmi Körutat túléltem, akkor egy szülinap csak nem fog ki rajtam!
Meginog az elszántságom, amikor kinyitom az ajtót, hogy beengedjem egyetlen és legjobb barátnőmet, Carlát. Szemei engem pásztáznak, idegességem nyílván kiül az arcomra, de semmi kedvem eltitkolni az érzéseimet. Ő az, akivel őszinte lehetek, bár nem ebben a házban. Itt ugyanis megfigyelnek - legalábbis így érzem.
- Boldog születésnapot! - visítja izgatottan Carla, jól elnyújtva azokat az O betűket. Ő néhány hónappal idősebb nálam.
- Ne fújd már fel ennyire! - sziszegem. - Ez csak egy szülinap.
- Nem, ez nem csak egy szülinap. Ez a tied. És most, hogy barátnők vagyunk, hivatalosan is ünnepelhetek. Imádok ünnepelni.
- Tudom - sóhajtok lemondóan. Döbbenet; hogy mennyire fel tudja fújni, a dolgokat. Utoljára a hetedik születésnapom volt megtartva; és teljességgel meg voltam anélkül is. Igaz, az akkor tetszett, és az azt követő egy-két évben hiányoltam is. Akkor hatalmas partit csaptunk, rokonokkal, csillogással, idén azonban nem furcsa, hogy nem szeretnék ünnepelni. A Viadal jól hazavágta az ünnepi hangulatom is.
Most őszintén, ki szeretne úgy mulatni, hogy a szerelme fél éve halt meg, őt megpróbálták megölni, az elnök pedig utálja? Valószínűleg Snow elnök az első adandó alkalommal meg fog öletni, ehhez semmi kétség sem fér. Ez a hírnév átka. Vannak, akik szeretnek, és vannak, akik utálnak. A hangsúly azon van, hogy ki az, aki ki nem állhat.
- Szörnyű vagy - jegyzi meg, miután hallattam egy elégedetlen morgást. Viccesen mondja, de én magamra veszem.
- Bocs, hogy azok után, ami történt, nem akarok dorbézolni. Neked bizonyára lenne kedved bulizni, miután meghalt a szerelmed, és gyilkossá váltál. Nyílván velem van a baj! - Felrohanok a lépcsőn, egyenesen a fürdőbe, és magamra zárom az ajtót. Lerogyok a kád mellé, fejemet a hideg padlónak támasztom.
Könnycseppek törnek utat, és szabadnak nyilvánítják magukat, miután lecseppennek a földre.
A hiánya most még elviselhetetlenebb, gyűlölöm még a gondolatát is, hogy nem lehet itt velem.
Gyűlölöm még saját magamat is.

Carla kopogtat az ajtón, olyan erősen püföli, hogy félek ki szakadnak a zsanérjai.

- Glimmer, engedj be! Tudod, hogy nem úgy gondoltam! - mondja. Nem érdekel. Egyszerűen nem tud érdekelni, hogy mit mond.

Kirekesztem az ajtó túloldaláról érkező bocsánatkéréseket, a kopogás hangját, és csak a hideg járólapra koncentrálok, ami szépen, lassan lehűti lángoló homlokomat, abban reménykedek, ez segít tisztán látni. Tisztábban, mint eddig. De nagyon úgy fest, hogy nem sikerül.

Mintha egy felhő úszott volna be a látómezőmbe, és szépen, lassan rátelepszik az agyamra, indulat önt el.

Gonosz vagyok.

Carla segítene túllépni a gyászon, újra érezhetnék szerelmet, netán boldogságot, de én folyton ellököm őt magamtól, pedig csak segíteni szeretne, meg szeretné javítani a kilátástalannak látszó helyzetemet. A baj ott kezdődik, hogy az én életem valójában kilátástalan, nem csak annak látszik. Annyi vér tapadt a kezemhez, annyi fájdalmat, és bánatot okoztam, amennyi nem egészséges egy tizennyolc éves lánynak. Nekem nem ez lenne a dolgom, nekem azt kellene csinálni, mint Carlának. Boldognak kellene lennem, élveznem az életemet.

Pech, hogy nincs mit élveznem, nem vagyok boldog, és valószínűleg Snow elnök hamar megöl. Tehát, nem lesz hosszú élvezni valóm, még ha akarnám se. Ha rajtam múlna, már az első adandó alkalommal végezhetett volna velem, de érzem, hogy nem ilyen kínokat szán nekem. Valami nagyobbat akar. Nagyobbat akar ütni.

Olyat, amit nem lehet egy egyszerű fedőkötéssel, vagy orvossággal elintézni.