5. fejezet I.

Sziasztok, Bajnokok! :)
Megérkeztem az új résszel, a szokásosnál később, mert összejött minden...betegség, tánc, tanulás. Rengeteg síró, üvöltöző gyerek az orvosi rendelőbe...Na, de senkit sem érdekel életem története.
A fejezetről:
Egy kis szemszögváltás történik benne, még pedig E/3-ban kalandozunk el...valahova messze az Első Körzet utcáiról. De, hogy hová azt nem mondom meg :)
Jó olvasást!
Lauren W.
Az égre hamuszürke sáv telepedett még tegnap este, a szél már hiába is próbálja lassan tovafújni. Itt mindent beborít a szénpor, berakódik az emberek cipőjébe, a ráncaikba, ez ellen pedig mást nem tud tenni, csak eltűrni, kisikálni már felesleges. Itt régen megszokták, hogy így van.
A tavasz első jelei még messze járnak, noha már vagy egy hónapja búcsút mondtak a télnek. Egyedül az olvadó, lucskos, szénporos hó maradvány bizonyítja az évszakváltást.
A Főtéren egy kopár épületben, a Törvényszékházában Undersee polgármester épp a Napi Lapot olvassa, amiben a Győzelmi Körút izgalmas részleteit írják le. Nem mindenkinek futja erre az igen drága újságra itt, a Tizenkettedik Körzetben, de az embereknek nem is ez a fő beszerzési cikke.
Egy légy hangosan zümmög, felidegesítve a polgármestert, aki hamar le is csapja a bogarat. Belekortyol a kávéjába, amibe egészen pontosan három kanál cukrot - se többet, se kevesebbet - tett az asszisztense, Margarette.
A Tizenkettedik Körzet a szokásosnál is nyugodtabb, legalábbis, ez így látszik. De aki ismeri a bányák tárnáiban dolgozó munkásokat, legalább egyet igazán közelről, az tudja, hogy ez amolyan vihar előtti csend. A tárnákban, valami elkezdődött. A Zugnak nevezett feketepiacon pedig folytatódik az összeesküvés. A Tizenkettedik Körzet egyetlen élő bajnoka, Haymitch Abernathy lerak egy pénzérmét a fehérszeszt árusító nő pultjára, mire az átcsúsztatja Haymitch egy napi fehérszesz adagját. Vagy legalábbis, ami egy órára elég. Utána pedig ki tudja hol lesz már a vén róka? Bár, a maga negyvenhárom évével, inkább középkorú rókának nevezhetnénk, de az nem olyan hatásos. A vihar után, amit most csend előz meg, mindenki élete megváltozik. Talán akkor is a mindennapi itóka beszerzése lesz a legfontosabb az 50. Éhezők Viadalának, bajnokának? Kételkedik ebben mindenki, aki csak látja ezt a jelenetet.
Gale Hawthorne, egy tizenkilenc éves bányász, akinek már nem kell rettegnie az Aratás okozta borzalmaktól, kezébe temeti az arcát. Bosszút szeretne állni egykori vadásztársáért, bizalmas barátjáért, Katniss Everdeen-ért, aki a Viadalon halt meg. Akárhányszor csak a lányra gondol, aki megölte őt, elfogja a düh. A düh, és a bosszúvágy, de tudja a szíve mélyén, hogy nem tehet róla, hogy megölte. Az arénában mindenki az életéért küzd, ennek pedig az az ára, hogy megölje az ellenségeket.
Most még is aktív résztvevője a vihart kiváltó oknak. Terveznek, szerveznek már vagy két és fél hete, az embereket nagy óvatossággal avatják be, csak azokat, akikben megbíznak. Gale olvasott korábban valamit arról, hogy valamikor régen - már nem emlékszik pontosan mikor, és hol - úgy szerveztek lázadást, hogy minden ember két embernek szólhatott róla. Így senki sem tudta ki az, aki a felbujtók között vannak. Ezt a taktikát is próbálták alkalmazni, de később sikertelennek bizonyult. Végül - maga sem tudja hogyan - valahogyan a felkelők csoportja eljutott a Zugba, hogy gyülekezzenek, és készüljenek a viharra. Mindenki így emlegette ezekben a hetekben. Vihar. Így senki nem kívánatos személy nem szerez róla tudomást, ha mégis akkor sem ért semmit.
- Tehát - szólal meg mély, dörmögő hangon Gale bányásztársa, Philipposz, akinek a fejéből ez az egész kipattant. Philipposz harmincegynéhány esztendős, rendkívül izmos, a Perem lakóira jellemző sötét, egyenes szálú hajjal és szürke szemekkel. Az ember azt hinné, hogy a felkelők csapatát tömör izom, harcra képzett felnőttből áll, de ez nem így van. A legtöbb csupa csont kamasz, ezeket a gyerekeket nem az erő, hanem az ész jellemzi.
- A terv a következő - folytatja Philipposz. - Miután az első csapat elindult a Főtérre, és felhívja a békeőrök figyelmét, a második csapat a tetőkről ledobja a kábító bombákat.
Haymitch érdeklődését felkelti az elmélet, és bár fogalma sincs, hogy honnan szedtek kábító hatású füstbombákat, de el kell ismernie, nagyon ügyesen oldották meg. Talán ezek nem is olyan ügyetlen balfácánok, mint ahogyan elsőre gondolta. Philipposz még mindig folytatja a stratégia ismertetését, Haymitch legurítja az utolsó korty fehérszeszt.
- Tehát, a jel a fütty, amit a Tizenegyedikben hallottunk.
Haymitch ekkor hisztérikus röhögésben tör ki, félrenyelve a kortyot. Hosszas köhögés után feláll, és odamegy Philipposzhoz.
- Na, idefigyelj - mondja, miközben megtörli a száját. - Egy fütty? Ezt komolyan átgondoltad?
- Igen - feleli a két férfi közül a józanabbik. - A békeőrök számára ismeretlen, de nekünk...
- Nekünk semmit sem jelent - fejezi be a mondatot Haymitch, teljesen máshogy, mint ahogyan Philipposz elképzelte. - Ostoba dolog szembe menni az ellenséggel.
- Nem szembe megyünk. Hátulról, lesből támadunk - vágja ki magát a helyzetből a férfi. - Nem tűröm, hogy egy részeg ember oktasson ki engem.
- Azt hiszem, - kezd bele Haymitch - ez a részeg, ahogyan te nevezted, már megnyert egy Éhezők Viadalát, és nem is akárhogyan.
A jelenlevők közül ezzel tényleg nem szállhat vitába senki. Haymitch bámulatosan alakított a saját Viadalán, ahol egy erőtérrel trükközött - ennek látja kárát most, hiszen kivégezték a családját, ő pedig az alkoholba menekült.
Szó szót követ, a hangos összetűzést egy késpenge szakítja félbe, ami hajszálpontosan a vitatkozó Haymitch és Philipposz között suhan el. Mindenki odanéz, ahonnan a kés érkezett.
Gale áll egyedül arra felé, magabiztos tartással, fejét felszegve, kezét a háta mögött nyugtatva.
- Ha ennyire nagyra van a tudásával, megmenthette volna Katnisst, vagy Peetát - kezd bele Gale. - És ahelyett, hogy itt osztja az észt, készülhetne a következő Viadalra, vagy esetleg berúghatna csendben, a szobájában. De hagyjon minket békén.
Haymitchet szíven üti Gale szavai, de annyira nem, hogy eltöprengjen rajta. Egy józanabb pillanatában talán, de most, hogy agyát és gondolkodását eltorzítja a pia, esély sincs arra, hogy megfontolja Gale javaslatait. Tényleg azt hitte, most legalább az egyik mentorálltját hazahozhatja, de nem így lett. Nem én vagyok a felelős a gyerekek haláláért. – mondogatja magában. Elég, hogy azokért magát hibáztatja, akik a saját Viadalán haltak meg. Negyvenhét gyerek, köztük az egyetlen szövetségese, Maysilee Donner is, aki a karjaiban veszítette életét.
- Ide figyelj fiacskám - mondja az idősebb férfi. - Lehet, hogy nem gondolod, hogy elég jó stratéga lennék - megáll egy pillanatra, hogy rendezze gondolatait, ugyanis, minden összekavarodott elméjében. - De több dolgot megéltem, mint hitted volna.
Gale már épp annyiban hagyta volna, de Thom, a bányásztársa odaszúr valami csípős megjegyzést, amitől a korábbi bajnoknak paprikavörös lesz a feje, és a fiatal férfinek ugrik. Néhány izmosabb arc lefogja a dühöngő Haymitchet, és kiteszik a szűrét a Zugból. Haymitch nem tud mit tenni, fogja magát, és hazasétál magányos házába, a Győztesek Falujában.
Feje hasogat, ahogyan kezd elmúlni az ital bódító hatása, ami annyi, de annyi fájdalomtól szabadítja meg. Megigazítja az övében lévő kést. Mióta túlélte az arénát, ezzel alszik.
Eszébe jutnak a pillanatok, amiket a Kiválasztása előtt töltött el. A barátnőjével, Shanicával, az édesanyjával, és az öccsével töltötte minden idejét. Próbálta segíteni őket. De sosem tudta teljesen ellátni szeretteit, emiatt kellett feliratkoznia tesszeráért, emiatt kellett feláldoznia magát. Sosem engedte szerelmének, vagy testvérének, hogy akár egyszer is feliratkozzon. Így az utolsó évben az Aratáson negyvenkétszer szerepelt a neve az üveggömbben, és az akkori kísérőnő Kiválasztotta. Ha akkor megússza, most nem így lenne. Élnének azok, akiket a legjobban szeret a világon. Beront a konyhájába, ledobja a földre a kabátot, és a mosogatóhoz lép. Megtámaszkodik rajta, és kinéz az ablakon, majd a szennyes halomhoz megy. Előhalássza a pokrócát, amivel körbevonja magát, mintha az megvédhetné a világ bajaitól. De ettől a romlott világtól semmi sem védheti meg.
A szekrényén mindent belep a por, kivéve két fényképet. Az egyiken a fiatal, egészséges Haymitch, az, aki nem menekült az alkoholba a bánata miatt. Mellette a kivirult arcú, gyönyörű Shanica. Hosszú, szőke hajával, szürke szemeivel és szép arcával egy pillanat alatt le tudta kenyerezni Haymitchet.
- Ó, Shan - sóhajt, ahogyan végigsimít a régi fényképen. - Úgy sajnálom.
Magát okolja azért, ami történt, magát hibáztatja, hogy Snow kivégezte a családját. Azt a kevés embert, akire igazán számított, és akik rá számítottak, de ő csak csalódást okozott nekik, és ez a legszörnyűbb az egészben.
A másik képen Haymitch anyja, és kistestvére van. Az öccse alig volt hat éves, amikor az elnök emberei eljöttek, brutálisan megkínozták, majd megölték őt, az anyját, és Shanicát, mindezt azért, mert Haymitch az erőtérrel trükközött az arénában. Természetesen neki ezt végig kellett néznie.
Elnyúlik a kanapén, kezébe veszi a kését, és elalszik.
Mire felébred, és kinéz a szénporos ablakon, amiről rálátni a Főtérre, és az már lángokban áll.