8. fejezet I.

Sziasztok, Mentorok!
Igen, új beköszönés, uyganis elértünk egy újabb mérföldkövet a blog történetében. Lezárult A szikra első része, de ezt már mondtam. EZennel megnyitom az új részt, ami a "Mentor" címet viseli. Így, hogy Glimmer Bajnokból mentorrá vált, titeket is felavatlak mentornak! A feliratkozós Bajnokok is át fog íródni Mentorokra. Remélem, hogy mineél többen összegyűlünk.
Erről jut eszembe! Köszönöm a 33 feliratkozót, és a 17.000+ oldalmegjelenítést, valamint az előző részekhez érkezett pipkat és kommenteket, nagyon jól estek.
A részről...
Most vagy megkövztek vagy... Na jó, nem. Hivatalosan is utálni fogtok, miután elolvastátok ezt a részt, de nem tehetek róla. Nem tudom számítottatok-e rá (remélem nem), de ha nem tettem volna bele ezt a csavart, akkor hová lenne az izgalom? :)
Jó olvasást (tudom ám, hoyg unjátok a borzalmasan hosszú intrójaimat, és az olvasóim fele el sem olvassa őket, de én imádom húzni az idegeket. )
Lauren W.
_____________________________________________________________________________

Amikor kinyitom a szememet, már a vonaton vagyunk.

Vissza a szerelvényre. Éljen.

Felkelek a puha ágyamból, amibe minden valószínűség szerint valaki belefektetett valaki. Utálom magam, amiért elrontottam Aspen Aratását, és tudom, hogy ha ez lehetséges, Snow elnök még jobban gyűlöl. Reményeim szerint ez elég lesz ahhoz, hogy szívrohamot kapjon az idegességtől, de kizárt, hogy tényleg megtörténjen. Nekem nicns ekkora szerencsém.

Kinézek az ablakon. Még nappal van, nem tudom, mennyi ideje utazhatunk, de szerintem nem sok ideje. A vonat egyáltalán nem változott tavaly óta, ugyanazok a szép, eltúlzott szőnyegek, díszesre festetett falak, és puha ágyak vannak itt.

Kilépek a fülkémből, és rögtön az étkezőkocsiba érek. Elkap a deja vu érzés, mintha egy pillanatig Marvelt vélném látni az egyik széken, de aztán megnyugtatom magamat, hogy ő már egy jobb helyen van. Bár, bármit megadnék érte, hogy itt legyen, hogy segítsen, hogy együtt mentorálhassuk Aspent, és győzelemre segítsük.

De rájövök, hogy ezúttal csak magamra számíthatok, még Cashmere sem fog segíteni, hiszen akkor meg van az esélye, hogy Celeste veszt. Dupla kicseszés.

Utóbb említett lány épp hátra veti szőke haját, aztán az asztalra könyököl. Amira mellette foglal helyet, épp egy pipere tükröt tart a kezében, s a sminkje utolsó simításait végzi el. Eltöprengek azon, vajon mennyi ideje van ennek a nőnek ilyenekre, mint ez a bonyolult smink elkészítése. Most indák futnak végig a szemén, ajkait is körülhálózzák, szemöldökét pedig arany ceruzával húzta ki. Ajkai lila színben pompáznak, haja szintén ilyen, benne egy hatalmas arany masnival. Csodálatos - jegyzem meg magamban szarkasztikusan. Nem tudom mi történhetett azóta, hogy minden elsötétült körülöttem - őszintén, azt se tudom velem mi történt -, ezért leülök Cashmere és Aspen közé, és belevágok a kérdezősködésbe, először egy kevésbé ártalmas kérdéssel. Tudom, hogy minden mozzanatomat figyelik. Bár, nem igazán ronthatnék a helyzetemen.

- Hogy vagytok? - kérdezem Aspenre és Celeste-re nézve. Aspen elfintorodik, Celeste-ről egy kis félelem, de közben bátorság is sugárzik. Ha jól tudom, ő semmiképpen sem lett volna Önkéntes. De most, még is itt kell ülnie a Kapitóliumba tartó vonaton, és szembe kell néznie a halállal. Aspenre nézek. Zöld szemeiben idegességet vélek felfedezni.

- Nem valami jól - feleli. - De felkészültem arra, hogy én legyek a bajnok.

- Esélyed sincs - szakítja félbe Celeste egy gúnyos vigyorral. Rászegezem a tekintetemet. Legszívesebben felnyársalnám a csajt.

- Ezt meg, hogy érted? - csattan fel Aspen ingerülten.

- Úgy, hogy én leszek a bajnok - sziszegi a lány.

- Egy frászt - fújtat dühösen az öcsém, és hátravágja magát a széken.

- Hitetlenkedhetsz, de akkor is így lesz - folytatja az öndicsérő szavakat.

- Celeste - fordulok felé. - Ugye nem is sejted mi jár azzal, hogy bajnok leszel?

- Hogyne tudnám - nevet nagyképűen. - Ékszerek, pénz, csillogás...

Megrázkódom. Ékszerek. Pénz.

Csillogás.

Tavaly ilyenkor én is ugyanezt gondoltam; csak a dolgok egy kicsit megváltoztak. Vagyis, nem kicsit. Felpattanok az asztaltól, és a szobámba megyek, nem törődve Amira figyelmeztetésével, hogy ez illetlenség. Meg merek esküdni rá, hogy Celeste megkérdezi Cashmere-től, hogy "Ennek meg mi baja van?", volt mentorom pedig csak mérgesen fúj rá.

Rá vágódom az ágyamra, és átkarolok egy párnát. Tavaly is így védekeztem a szörnyűségek ellen, de idén azonban más a helyzet. Felelősséggel tartozom Aspen-ért, nem csak a magam életét ronthatom el egy rossz döntéssel, hanem az övét is. Nem akarom, hogy ez történjen vele, nem akarom, hogy meghaljon. Keserves zokogásban török ki, a párnámba fúrom a fejemet.

- Marvel - szűröm a fogaim között. - Hol vagy most? Miért nem vagy itt velem? Miért, miért, miért?

A könnyek tovább folynak az arcomon, a párna is tiszta víz lett. Véletlen megnyalom az ajkaimat, amiken szintén a sós bánatom nyomai vannak. Elborzadok az ízétől, és még erősebb sírás roham tör rám. Gerincemen felkúszik a hideg, szóval magamra rántok egy paplant.

Egy óra elteltével megnyugszom, talán alszom is egy kicsit.

Amira kelt fel, mondván nekem is meg kellene néznem az Aratás ismétlését - hozzáteszem, semmi hangulatom hozzá, de Aspen miatt meg csinálom.

Felkapok egy plédet, és magam köré csavarom, aztán kiülök a nappali résznek szolgáló kocsiba, ahol a tévé van.
Aspen mellettem ül, megfogom a kezét, bátorítóan rá mosolygok. Nem kell sokáig várnunk, szinte rögtön bekapcsol a tévé, és megjelenik a műsorvezető páros, Claudius Templesmith, és Ceasar Flickerman, akik immáron rengeteg éve büszkélkedhetnek ezeknek a dolgoknak a lebonyolításával.
- Üdvözlöm a kedves nézőket - köszönt minket Ceasar, majd bemutatkozik (nem mintha létezne olyan ember, aki nem ismerné) és bemutatja Claudiust is. - No, kezdjük is, nézzük meg az idei Kiválasztottakat!
A tévé minket mutat, az Első Körzetet. Kihúzzák Celestet, majd Aspent is, én pedig kiakadok. Teljes mértékben, és legnagyobb meglepetésemre nem vágják ki azt, hogy tisztelgek Aspennek, és azt sem, hogy egy békeőr benyugtatóz. De legalább tudom mi történt.
A Második Körzetben semmi érdemleges nem történik, viszont eléggé meglep Enobaria húgának látványa. Hasonló a kinézete, mint a nővérének, csak sokkal, de sokkal félelmetesebb. Brutus öccse se semmi, legalább két méter tömény izom, fejébe szegecseket ültettek. Nem normálisak.
- Nem akarom, hogy szövetséget kössetek velük - mondom. Cashmere nem tiltakozik, bár látom a szemén, hogy örülne hogyha Celeste kapna egy erős szövetségest, nem egy olyat, mint Aspen. A Harmadikban sem történik semmi.
A Negyedikben Finnick Odair, a jóképű félisten, a valaha élt legfiatalabb bajnok húgát húzzák ki. Ha jól emlékszem Rambin-nak hívják, de nem tudom alaposan megnézni magamnak, mert már is kihúzzák a férfi versenyzőt, aki nem más, mint Jeff Cresta, Annie Cresta tizenöt éves öccse. Amikor kihúzzák Annie is hasonlóan reagál, mint én, csak sokkal visszafogottabban. Végül őt is benyugtatózzák. Szuper, legalább nem csak én vagyok egyedül hibbant.
Néhány Körzetben fordul csak elő, hogy a bajnoknak nincsenek megfelelő korú rokonai. Ilyen a Hetedik, Tizenegyeik, és a Tizenkettedik Körzet is.
A Tizenegyedik Körzetben a tavalyi év Kiválasztottai rokonai közül húznak, így a tizenkét éves kislány kishúga lesz a Kiválasztott. Hogy is hívták a lányt? Ruta? Igen. Az ő húga Ginny Rowensmoore, szintén tizenkét éves. Te jó ég, én öltem meg a nővérét!
Nehezen teszem túl magam az első sokkon, de utána igyekszem minden idegszálammal a műsor további részére koncentrálnom.
Aspenre pillantok, hogy hogyan éli meg ezt az egészet. Szemeiben kíváncsiságot látok, semmi egyebet. Vonásait olyan gondos maszkba rendezte, mint én. Talán túlságosan is hasonlítunk.
A Tizenkettedik Körzet, ahonnan Katniss származott. A Körzet, ahol valami elindult. Katniss indította útjára tavaly ezt az egészet, és most én is folytattam a Győzelmi Körúton azzal, hogy kivívtam az emberek tiszteletét, és azzal, hogy találkoztam Prim-mel és Mrs. Everdeennek.
Eddig nem is gondoltam arra, hogy  esetleg Prim is potenciális áldozat lehet, most azonban elkap a pánik. Mivel Haymitchnek nincsenek élő rokonai...
Nem is kell folytatnom a gondolatmenetemet, ugyanis a képernyőn megjelenik Primrose Everdeen, és a kísérőnő, aki belenyúl a gömbbe, és kihúzza az egyetlen benne lévő papír fecnit.
- Primrose Everdeen - mondja a mikrofonba. Prim óvatos léptekkel sétál a nő mellé, könnyek csordogálnak az arcán. Nem tudom, hogy a fiúkat hogyan válasszák. Halvány lila gőzöm sincs arról, hogy Peetának vannak-e testvérei. De a fiúk gömbjében rengeteg fecni van, és nem hiszem, hogy ennyi rokona lett volna, és senki sem áll a jobb oldalon a színpadon. A nő kihúz egy cetlit, és szépen lassan felolvassa.
- Gale Hawthorne.
Prim szája elé kapja a kezét, felsikolt, egy nő aki hátul áll, karján egy kisgyerekkel, meg még egyel, aki a szoknyájába csimpaszkodik megszédül; úgy kapja el valaki. Keresem szememmel, hogy ki is lehet ez a Gale, hogy Prim így reagált. Végül egy magas, barna egyenes hajú, szürke szemű fiú lép ki a tömegből. Magabiztos lépésekkel indul ki a színpadra, a kísérőnő mellé. Amikor kezet fognak, Gale ezt mondja:
- Ne aggódj Prim, megmentelek - megszorítja a kezét, aztán visszafordul a közönség felé. Az emberek ugyanazt csinálják, mint tavaly. Bal kezük három középső ujját a szájukhoz emelik, majd kinyújtják a Kiválasztottak felé.
Keresem az Everdeen anyukát, de nem mutatja a kamera. Mit érezhet most, hogy a másik lányát elveszítheti? Aztán, itt is történik valami. Az egyik ember a tömegből egy lapot emel az ég felé, rajta... Katniss madarával. Valaki a három ujjával tiszteleg, de a többiek...
Az emberek Katniss madarát emelik a magasba.
Egy fecsegő poszátát.
A közvetítésnek vége lesz.
Meredt csend áll be, olyan izgalmakkal gazdagodtunk ebben a pillanatban, amit nem lehet szavakkal körül írni.
Az arénában igen hasonló lesz az összetétel.
Egy Rowensmoore. Egy Everdeen. Egy Peterson.
Már csak egy Brooker hiányozna.