8. fejezet II.

Sziasztok, mentorok! :)
Egy nappal korábban érkezett a rész, mert holnap nem igazán érek rá. Nem nagyon magyarázkodnék, minden kiderül.
Csak köszönöm a feliratkozókat, kommenteket, csere kéréseket, pipákat...:)
Puszi, Lauren W.

_____________________
Aspen rám szegezi a tekintetét, érzem, hogy kérdezni akar valamit, csak nem meri kimondani. Sokáig elidőzünk így, egymás szemébe nézve, abban reménykedek megválaszolhatom a ki nem mondott kérdést, de egyenlőre nem vagyok gondolatolvasó.
- Na, szóval, akkor - töri meg a csendet Cashmere. - Mi most elvonulunk egy kicsit Glimmerrel, stratégiát egyeztetünk, mire végzünk úgy is beérünk a Kapitóliumba.
- Akkor mikor tudjuk meg a stratégiát? - kérdezi Celeste.
- Éppen időben - mondom, és Cashmere-rel kilépünk ebből a fülkéből.
- Mit kell tennem? - kérdezem tőle egy csepp éllel a hangomban. Szúrós szemmel méreget, de egy pillanat múlva már újra barátságos az ábrázata.
- Leírtam egy listára az esélyes szövetségeseket, együtt ki kell választanunk őket - lapot nyújt át nekem, fogalmam sincs honnan szedhette, nem vettem észre nála.  Átfutom a szememmel, és az első helyen, nagy betűkkel a Második Körzet Kiválasztottjai szerepelnek. Visszaemlékszem a hegyes fogú Enobaria húgára, aki csupa izom, veszélyes, és vad tekintete arról árulkodik, hogy alig várja, hogy átharaphassa valaki torkát. Brutus szegecsekkel kirakott homlokú öccse jut eszembe. Kopasz feje közepébe három legalább két centi hosszúságú fém kúpot ültetett, majd abba is belegondolok mire lehet használni ezeket a szegecseket egy Viadalon. De hát ez tisztességtelen előnyhöz juttatja őt! Ugye leszedik róla?
Elképzelem, ahogyan Aspen belső szerveit ökleli fel a mesterséges szarvaival, és kiráz a hideg. Tollat kérek, amit Cashmere örömmel át is nyújt, majd kihúzom a ketteseket.
Tovább nézem. Rambin Odair, a tizennyolc éves lány is szerepel rajta, Jeff Cresta azonban nem. Hozzáírom a tizenöt éves fiút a listához. Így is eléggé rövidre sikeredett, de aztán arra jutok, hogy talán nem is baj. Kevesebb baráttal kell majd végeznie a végén. Négy fő, az nem olyan rossz arány. Mi öten, pontosabban hatan voltunk, de Willt már a vérfürdőben megölték. Szegény Will. Szegény Richa.
Gondolok egyet; és még Primet meg Gale-t is felveszem a listára. Átnyújtom az átdolgozott verziót Cashmerenek, aki homlokot ráncolva nézi.
- Nem tudom; hogy a Tizenkettesek belemennének-e - kezdi. - Megölted Primrose nővérét.
- Prim - javítom ki, mert emlékszem, hogy ő így szereti használni. Nagyot sóhajt, aztán folytatja.
- De ha még nekik jó is lenne, Celeste nem állna le velük - mondja elkeseredett sóhajjal.
- Miért? - kérdezem. - Az a Gale gyerek egész erősnek néz ki...
- Nem vele van a baj! - csattan fel idegesen Cashmere. - Hanem a kislánnyal!
Reflexből kijavítanám, hogy Prim-nek hívják, de aztán lenyelem ezt a késztetést. Leülök egy bársony fotelba, és a kezemre támasztom a fejemet.
- Azzal van a baj, hogy fiatal, törékeny, és egyáltalán nem tud harcolni - mondja valamivel nyugodtabban a szőkeség. Most vélek felfedezni hasonlóságot Celeste és Cashmere között. Ugyanazok a szőke loknik, halványkék szemek, és megvető stílus. Igaz, Cashmere sokat változott az elmúlt időszakban, persze pozitív irányba, de attól még megmaradt az érzéketlen oldala is. Amiért most igazán irigylem. Kellene egy érzéketlen oldal, nem sokáig, csak, hogy néha ki tudjam kapcsolni a Marvellel kapcsolatos érzéseimet, hogy szépen lassan elfelejtsem.
Megérdemelném a boldogságot? Hiszen hagytam meghalni a szerelmemet az arénában, magamat persze nem tudtam megölni. Jár nekem a szenvedés.
- Aspen is fiatal - mondom maró gúnnyal a hangomban. Cashmere mérgesen fújtat egyet, majd visszamegy a többiekhez.
Leülök az egyik székre, majd lekönyökölök az asztalra. Meredten bámulom a papírlapot, rajta az áthúzott, és az utólag felírt nevekkel.
Szóval kivel kéne szövetséget kötnie az öcsémnek? Ki lenne az igazán jó választás?
Celeste nem fog beleegyezni Primbe, de Gale nem fog nélküle belemenni a paktumba.
Szüksége van Aspen Petersonnak Celeste Cetras-ra, vagy beéri Gale Hawthorne-val és Primrose Everdeennel?
*
A vonat megáll, miután begördül a peronra. Amikor kinyílnak az ajtók egyszerre lépünk le Cashmere-rel, pózba vágjuk magunkat, miközben a vakuk villognak.
Aztán Aspen és Celeste lép le, Celeste mint egy igazi istennő, Aspen pedig mint egy megszeppent fiúcska, ami nem is áll messze a valóságtól. Majd Amirát kapják lencsevégre, akiről a kelletnél több fotó készül. Néhány békeőr kísér minket az Átalakító központba, ahol Aspent és Celestet átadják az előkészítő csapatnak, engem és Cashmere-t pedig felküldenek az újonnan beépített tizenharmadik emeletre. Fogalmam sincs mit kell itt tennünk, nem igazán avattak be a mentor élet rejtelmeibe, de valahogy nem is vonz a gondolat, hogy megtudjam. De eszembe jut Aspen, szóval teljes erőbedobással ugrok a munkába.
Mert kemény munka vár ránk. Először ki kell választanunk a stylistokat - egyértelműen lestoppolom Antoniont Aspennek - aztán pedig ki kell töltenünk néhány fontos nyomtatványt, hogy minden itt történő esemény a beleegyezésünkkel zajlik. Vonakodva gondolkodom, hogy alá írjam-e a lapot, de amikor Cashmere leszid, gyorsan aláfirkantom a nevemet. Innentől kezdve már csak ismerkednem kell, és azt hiszem, ez lesz a legkeményebb, és legnehezebb feladat mindközül. Egy asztal köré rendezik a székeket, ha jól emlékszem Chaff elsüt valami béna poént, mert mindenki nevetni kezd, de engem igazából Haymitch köti le. Borúsan hajol az itókája felé, komor arccal bámulja az asztal erezetét. Úgy döntök hagyom Cashmere brancsát, ami Enobaria-t, Brutust, Glosst takarja - akit időközben szintén a Kapitóliumba szállítottak - meg a többi Első és Második Körzetből érkező bajnok, akik most nem mentorok. Néhány szúrós pillantáson kívül még egy köszönésre sem méltatom.
- Üdv, Glimmer - böki oda fél várról, amikor leülök mellé. Elgondolkodom azon, hogy hogyan köszönjek, de végül csak biccentek.
- Mit szólsz ehhez a pazar kis összejövetelhez? - kérdezi, majd legurítja az italát.
- Kicsit túl - suttogóra veszem a hangom - idegen.
Haymitch kajánul felvihog. De hát pontosan ezt éreztem: mindenki idegen, egyedül Cashmere-t és Glosst ismerem személyesen, de jelenleg velük sem ápolok valami bensőséges viszonyt, annál inkább csak zavar a jelenlétük. Persze segíthetnek majd, de nagy valószínűséggel Gloss Cashmere lelkét ápolja, amíg Celeste az arénában küzd az életéért. Amit egy cseppet sem bánok.
- Minden évben ugyanez van - mondja komolyan a férfi. - Kezd egy kicsit elegem lenni belőle.
Megmasszírozza a halántékát, majd feldobja a lábait az asztalra.
- Glimmer - szól a hátam mögül egy férfi hang. Nem tudom beazonosítani, hogy ki lehet az, így megfordulok. Finnick Odair, személyesen. Felém tart, le szeretne ülni mellém.
- Hát, ez szuper - motyogom szarkazmussal fűtött hangon. Semmi kedvem Odairhez.
- Szóval te vagy a friss bajnok? - kérdezi, miközben szélesre húzza ajkait, egy idétlen vigyor kíséretében. Nem tagadom, eszméletlen jól néz ki, de semmi kedvem bájologni vele, magam sem tudom miért.
- Ja, nagyon úgy néz ki - fanyar mosolyt próbálok erőltetni az ajkaimra, de amikor rájövök, hogy nagyon bénán megy, inkább feladom.
- Mit szólsz a bajnokok életéhez? - kérdez ismét. Szar egy élet, barátocskám - mondanám legszívesebben, de nem teszem. Minden lépésemet figyelik.
- Nem ilyenre számítottam, amikor Önként jelentkeztem - felelem egyszerűen, majd felállok, és a bárpulthoz megyek. Úgy döntök, magamba döntök egy liter kávét, ezzel két előnyre is szert teszek. Ébren tudok maradni, és Odairt is le tudom rázni. Azonban utóbbi érvem nem nyert, ugyanis Odair fogja magát, és egyszerűen utánam jön.
- Kérsz kávét? - kérdezem végül, amikor kiöntöttem magamnak az adagomat. Ha nem vakarhatom le magamról, akkor legalább szerezzek egy barátot a mentorok között. Odair nekitámaszkodik az asztalnak, amin rengeteg finomság van, majd rám néz.
- Igen - feleli egyszerűen. Meglát az asztal sarkán valamit, mert hirtelen megindul felé, és kezében egy kis tálkával tér vissza.
- Kérsz bele kockacukrok? - fog hüvelyk - és mutatóujja közé egy szabályos kocka alakú cukrot. Elmosolyodom. Szájába vesz egyet, majd hangos ropogtatásba kezd.
- Kettőt - mondom. Bele dob két cukrot a kávémba, a sajátjába pedig hármat. Lassan kevergeti, miközben a terem túlsó oldalán ülő vörös hajú lányt nézi.

Ő Annie Cresta, Jeff nővére. Szívás ez a mostani helyzet.
- Hogyan leszünk képesek egymás ellen fordítani a testvéreinket? - kérdezem Odairtől, felbátorodva. Gyorsan változik a véleményem, most valamiért végtelenül szimpatikus a kockacukros srác. Magam sem értem a hangulat és vélemény változásaimat. Csak ne az legyen rájuk a megoldás, hogy meghibbantam. Bár, ha jobban belegondolok, ezt már akkor tudtam, amikor először láttam Marvel szellemét.
- Jó kérdés, Peterson - mondja széles vigyor kísérletében. Összerázkódom. Utoljára Marvel szólított a vezetéknevemen, és nem szeretném, ha továbbra is valaki így hívna. Ezt csak ő tehette meg.
- Glimmer - javítom ki.  - Ha beszélni szeretnél velem, szólíts Glimmernek, vagy sikítva rohanok világgá.
- Azt megnézném, Glimmer, de innen nem jutsz ki egy könnyen - akaratlanul is mosolyra húzom az ajkamat.
- Hidd el, ha valaki felidegesít még egy tankon is átgázolok - vigyorgok idétlenül. Odair, akarom mondani, Finnick - ha ő a keresztnevemen szólít, akkor én is azon fogom őt - úgy beszél velem, hogy végig Annie-t nézi. Én is nézem a félénk lányt, miközben a Negyedik Körzet egy másik mentorával társalog. Ha jól tudom Magsnek hívják. Már legalább nyolcvan éves, és ő volt Finnick mentora is.
- Azt én is megnézném, Sziporka - veti közbe egy hang. Először Cashmere-re gondolok a sziporka jelző miatt, de ahogy magam mögé pillantok meglátom Johanna Masont, a Hetedik Körzetből. Nagyon durva egy csaj, annyi biztos, nem szívesen kerülnék az útjába, ha ideges.
- Mi van? - kérdezem idegesen, de hangom közben lassú és kimért.
- Csak annyi, hogy nem vagy te olyan jó harcos, mint amilyennek hiszed magad - veti közbe Enobaria a hátam mögül. Ismét megfordulok a tengelyem körül, egyenesen Enobaria gonosz, mandula vágású szemeibe nézek. Összehúzom a szemöldökömet.
- Akkor nem nyertem volna - mutatok rá.
- De - szólal meg Blight, Johanna Mason Körzettársa. - Szerinted Wiress vagy Beetee hogy nyert?
Wiressre és Beeteere nézek, akik a terem másik sarkában beszélgetnek egymással. Wiress és Beetee nem az erejükkel, vagy az ügyességükkel nyertek, hanem az eszükkel. De én nem a rendkívüli észjárásomról vagyok híres.
- A pasid jobban megérdemelte volna a győzelmet - mondja egy hang, akit nem tudok be azonosítani. Ahogyan felhozzák Marvelt, ösztönösen is könnybe lábad a szemem, és borsó méretűre zsugorodik a gyomrom.
- Őt ne keverjétek bele - kiáltom, és földhöz vágom a kávéscsészémet, ami ezer meg egy szilánkra törik a parkettán, a barna folyadék pedig szétszivárog a padlón. A többiek arcára megrökönyödés ül, még az is rám néz, akit eddig nem is érdekeltem. Most veszem csak észre, hogy egy egész gyűrűben körbe vettek a Bajnokok.
- Miért ne? - kérdezi Brutus. - Elvégre, az ő életén is szárad, hogy te itt vagy.
Kibuggyannak az első könnyek, hiába is próbálom lenyelni őket. Ez van, kész, elbőgtem magam ennyi bajnok előtt, akik következő találkozásunkkor teljesen biztos, hogy ezt is jól kifigurázzák majd. Haymitch feláll, és mellém sétál, félrelökve a tajtékzó Brutust. Brutus valamiért Cató-t juttatja az eszembe, aki mindenen felkapta a vizet, és aki meg szeretett volna ölni, bele akart fojtani a vízbe, de... Marvel megmentett. Haymitch felemeli a kezét a többiek felé.
- Nyugalom, srácok, nyugalom - inti le Brutust. - Mi aztán igazán tudhatnánk, hogy itt mindenkinek a lelkén huszonhárom, vagy több emberélet szárad.
Pontosan. A "ha nem több" résznél saját magára gondolt, hiszen ő volt a Második Nagy Mészárlás Bajnoka, ahol kétszer annyi gyereket küldtek a halálba.
- Mit akarsz ezzel mondani, Haymitch? - kérdezi felvont szemöldökkel Enobaria.
- Azt, hogy felesleges bántani. Szegény lány így is ki van idegileg - jegyzi meg fanyarul rám nézve.
- Köszönöm, de felesleges megvédenie - felelem. - Az arénában sem védett meg senki!
- Dehogynem! - fakad ki valaki a háttérben, akinek szintén nem ismerem a hangját. Nem tudom mit tegyek, így fogom magam, és rohanni kezdek az Átalakító központ felé. Nem tudom, hogy mit tegyek, merre menjek, mert nem igazán igazodom el ezen a helyen.
Tavaly óta mindent átépítettek a Nagy Mészárlásra való tekintettel. Rohangálok össze-vissza, nem tudom merre menjek, végül az lesz, hogy leülök egy eldugott sarokban, és csendben sírok. Ennyi, kész végem.
Csak azt nem értem, hogy ez a sok Bajnok most miért utál engem. Elvégre semmivel sem vagyok rosszabb, mint ők, semmivel sem tettem kevesebbet vagy többet a győzelemért.
Ők is öltek - már amelyik. És én is. Szerintem ez így van rendjén, mármint persze, brutális dolog, de a túlélésért mindent alapon ez elfogadható. Nem mintha meg tudnám bocsájtani azt, hogy Marvel megölte magát, vagy magamnak azt, hogy kinyírtam egy csomó gyereket - kettőnek közülük itt a húga, akiket valószínűleg szintén megölnek. Szuper Glimmer, elég elcseszett egy ember vagy!
- Istenem - hajtom a fejemet a térdeimre. Marvelre gondolok. Annyira de annyira üres vagyok belülről, hogy azt el nem lehet mondani.
- Rossz így látni - szólal meg Marvel. Hirtelen felkapom a fejemet, és az érintésétől összerezzenek.
- Úgy hiányzol - suttogom a könnyfátyolon át, amit sajnálok, mert látni akarom az arcát addig is, amíg itt van.
- Elhiszem. Te is nekem - mondja, és lesüti a fejét.
- De akkor miért tetted? - kérdezem. - Miért haltál meg? Valahogy kijátszottuk volna a Kapitóliumot! Sikerült volna.
Hangom hisztérikusan cseng. Lassan tényleg megőrülök, és erre bizonyíték is lesz, mert Johanna Mason épp felém tart, és elég furcsán néz rám. Marvel képe se perc alatt eltűnik, és helyette Johanna idiótán vigyorgó arca marad előttem.