9. fejezet I.

Sziasztok mentorok!

Egy nap késéssel érkeztem (amiért ezúton is elnézést kérek), de ma itt van velem az új rész. Ami a kilencedik fejezet első fele. Ez rész kicsit lazább, nyugodtabb, és szabadabb hangvételűbb lett, mint az előző, de nem lövöm le rögötn a poént. Olvassátok el, és megtudjátok :)

Köszönöm a 34 (!!!!!!!) feliratkozót, és a 17.600+ oldalmegjelenítést, na, meg azt az egy pipát ami az eddigi részekhez érkezett!

Jó olvasást!

_______________________________________________________________________________

- Szuper, gúnyolj csak te is ki - kezdem, mielőtt leülne mellém a sarokba. - Aztán szaladj, és újságold el Glossnak, Brutusnak meg a többi egoista baromnak, hogy Glimmer Peterson egy lúzer, aki egyáltalán nem való bajnoknak.

Felénez rá. A vigyor még mindig nem hervadt le az arcáról, de nem szól semmit, csak leheveredik mellém.

- Nem volt semmi - kezdi - a kis akciód. Odabent.

Megvonom a vállam.

- Csak nem bírom, ha valaki belekeveri Marvelt ebbe az egészbe. Ő igazán nem tehet semmiről...

- Nem kell magyarázkodnod - vág közbe. - Én se csípném, ha valaki az ex pasimat szidná.

- Marvel nem az exem - csattanok fel.

- Jó, nyugi - felemeli a kezét, védekezőleg, maga elé. - Ezek ott bent - int valószínűleg afelé a szoba felé, ahol nemrégiben mindketten tartózkodtunk - önimádóbbnál önimádóbbak. Pont, ahogy mondtad.

- Kezdve Finnick Odair-rel - mondom, és megforgatom a szememet. Attól, hogy jó fejnek tűnik - igen,még nem változott róla a véleményem -, attól még ez az igazság.

- Igaz - nevet fel szárazon. - De Finnick jó srác.

- Tudom - felelem, és elmosolyodom - Miért támadtak úgy nekem?

- Mert nem úgy nyerted meg a Viadalt, ahogyan normális esetben szokás - kezdi. - Legalábbis, így gondolom. De ha akarod, levadászom őket neked - nevet fel. Még horkant is.

- Nem, nem kell kösz - mosolygok. Azt várom, mikor hozza fel azt, hogy magamban beszéltem, de egyenlőre nem teszi. Száz százalék, hogy megfogja kérdezni, de minél később, annál jobb. Beszélgetünk erről arról. Ismerkedünk. Megtudom, hogy több közös dolog van bennem, és Johannában, mint hittem volna. Neki is volt egy titkos szerelme, akit a Kapitólium megöletett. Magyarán, mindketten elveszítettük a párjukat.

- Snow azt akarta, hogy feküdjek le - kezdi maró gúnnyal, és undorral a hangjában - kapitóliumi emberekkel. De én rájuk nézni se tudtam, pláné ágyba bújni velük. Undorodom a mocskos fajtájuktól.

Megrezzen a vállam. Mocskos fajta...

- Ez.. szörnyű - nem találok szavakat. Hátraveti a fejét.

- Finnick-kel persze igazságosabb volt a sors - mondja egy halvány mosollyal az arcán. - Ott van neki Annie.

- Annie? - kérdezem kerek szemekkel.  - Az, az Annie aki...

- Annie Cresta. Igen, Annie a Bajnok, akinek az öccse most Kiválasztott- mondja. - Azért ennyire ne legyél szőke.

Elengedem a fülem mellett a megjegyzését.

- Nem is tudtam, hogy együtt vannak - motyogom. Hát azért nézte ennyire Finnick!

- Bár, azért nem mondanám teljesen igazságosnak - folytatja. - Most mindkettejük testvére bekerül az arénába. Onnan pedig csak egy kerülhet ki.

Aki az én öcsém lesz. Nem mondom ki, félek a reakciójától. Attól, hogy Johanna gátlástalanul megmondta nekem a tutit öt perc ismeretség után, attól még én nem fogom a bizalmamba avatni.

- Neked is ...? - kezdem bizonytalanul.  Rá szegezem a szemeimet, és a fájdalmat látom bennük.

- Nekem nem volt kit elvenniük tőlem azzal, hogy kiválasztják. Már korábban megtették - feleli, és mintha egy könnycseppet látnék a szemében megcsillanni. De mielőtt jobban megnézhetném, felpattan, és megigazítja a haját.

- De nem számít - mondja. Én is felállok.

- Tudod merre van az Átalakító központ? - kérdezem, mire megrázza a fejét.

- Minket oda nem engednek be - feleli komoly hangon, de azonnal rájövök, hogy csak poénkodik, amikor hangos hahotába kezd. - De kit érdekel, nem? Jobban amúgy sem cseszhetnek ki velünk - megragadja a kezemet. - Gyere, belógunk.

Hangosan felnevetek, és futok utána, miközben ő csak ráncigálja a karomat, és folyamatosan azt magyarázza, hogy gyorsítsak a tempón. Elhaladunk rengeteg terem mellett, mire kiérünk a lifthez. Beugrunk, majd Johanna rácsap a földszint gombjára, mire a lift lefelé kezd száguldani. A márvány, és az áttetsző üveg csíkjai váltakoznak, ahogyan lefelé suhanunk. Amikor megérkezünk a célunkhoz, és kinyílik az ajtó, ugyanúgy futunk, ahogy eddig. Johanna előttem, én pedig szorosan mögötte loholok. Hajam ide-oda mozog, ahogyan a menetszél hátracsapja. Ebben a pillanatban, ezzel a lánnyal, akit alig néhány perce ismertem meg, jól érzem magamat.

Eljutunk egy lépcsőhöz, ahol Johanna hirtelen megtorpan, és pedig kis híján beleütközöm - ami azért túlzás, mert bele is ütköztem.

Körbenéz, és meglát egy békeőrt, aki kezében pisztollyal flangál a lépcső alján. Szemügyre veszem a terepet. Mindenhonnan vezetékek lógnak, szürke és fehér, néhol zöldes csempékkel kirakott falon meg-meg csillan a lámpa gyér fénye. Kétségtelenül nem ez a Kapitólium fénypontja.

- Ha lemegyünk itt, akkor egy másik lifthez érünk - suttogja a lány, és a hangjából kihallani a vágyakozást. A vágyakozást, hogy borsot törhessen Snow elnök orra alá. Hát, ám legyen, én is állok elébe.

- Most mi legyen? - kérdezem hasonló hangnemben, miközben a barnahajú lány még mindig a strázsáló őrt nézi.

- Hát semmit nem tanultál a Viadalon, Sziporka? - kérdezi kaján vigyorral az arcán. Johanna elhúzódik a lépcső korlátjától, és a terem másik végében elhelyezkedő műszerekhez megy. Talán egy ajtót, amit rögvest ki is nyit. Mindenféle elektronikai kütyü van benne, szerintem a világítás meg ilyenek kezelésére, bár én egyáltalán nem értek az ilyenekhez. Sokáig nézelődik, majd amikor talál egy nagyobb fémlemezt kihozza, és becsukja maga mögött az ajtót.

A lépcsőhöz megy, és hangosan a korlátjához üti a lemezt, aminek a kondulásától megfájdul a fejem.

- Hé - szisszenek fel - megőrültél?

- Css! - Csitít, majd újra megismétli az iménti mozzanatot. Amikor az őr felénk kapja a fejét belök a lépcső mellett lévő kis mélyedésbe, ahol ha meghúzom magam, eltakar a kábelrengeteg. Ő szintén behúzódik, majd amikor az őr hátat fordít nekünk - mi látjuk őt, de ő nem lát minket - akkor eldobja a fémlapot, ami hangos csörömpöléssel ér földet a terem másik oldalán. Össze is törhetett valamit. Amikor a békeőr ijedten és kapkodva indul meg a hang felé lerohanunk a lépcsőn. Alig bírom visszatartani a nevetést. Rég szórakoztam ennyire jól. Pontosabban, régen szórakoztam egyáltalán valamennyire is. Még pontosabban: soha nem szórakoztam még. Annyiból állt az életem, hogy harcolni tanultam, és ez most változni fog. Már megváltozott is valamennyit. Lerobogunk a lépcsőn, amikor leérünk, kétfelé ágazik a folyosó. Mindenhol ugyanazok a béna csempék, és mindenhol az a szürkületnyi fényesség. Én jobbra fordulok, Johanna pedig balra.

- Ajjaj - mondom, amikor megpillantom a felénk tartó három békeőrt.

- Maradjanak ahol vannak - kiáltja az egyik. - Mit keresnek itt?

- Mit csináljunk? - kérdezem Johannától. Megfordít, és felfelé igyekszik, arrafelé, ahonnan az előbb lejöttünk, de megfelejtkezik a békeőrről, akit odafent vertünk át, és aki mostanra rájött, hogy nincs ott fent senki, mert most itt áll velünk szemben. Johanna felnevet.

- Gyorsan, futás a másik irányba - mondja hangosan. Megfordulok a tengelyem körül, és balra veszem az irányt, nem törődve a mögöttünk loholó békeőrökkel. Hallom, ahogy az adóvevőjükbe beszélnek, "két szökevény mentort" üldöznek.

- Fuss már - üvölti röhögve a mellettem loholó lány.

- Úgy is lehagylak - mondom, és gyorsítok a tempómon. A folyosó kanyarodik, így mi is ezt tesszük.

Ekkor látjuk csak, hogy zsákutcába értünk.

- Itt a lift - mondja, és még jobban fokozza az iramát. Én már nagyon nem bírom, de nem állok meg. Majd a liftben pihenek. Johanna rácsap a lifthívó gombra, és éppen akkor nyílik ki az ajtaja, amikor a békeőrök beérnek minket. Belépünk, és már csukódik is az ajtaja, de a tetején elhelyezett kis üvegablakban láthatják, ahogyan bemutatunk nekik.

Amikor kicsit lejjebb érünk leülök a padlóra, és megtámasztom a fejemet. Igyekszem rendezni szaggatott lélegzetvételemet, és csillapítani dübörgő szívverésemet. Szárazon felnevetek, amikor végre sikerül.

- Esküszöm nem vagyunk komplettek - hátrahajtom a fejemet, és megtámasztom a falba.

- Sosem állítottam, hogy az vagyok - ül le mellém Johanna. Sokáig hallgatunk, aztán egyszer csak kitör belőlem egy mindent elsöprő, falrengető nevetés, annyira kacagok, hogy még oldalra is dőlök, és a hasamat kell fognom, annyira fáj már. Johanna csak mosolyra húzza a száját, de rajta nem jönnek elő olyan látványos módon a tünetek, mint rajtam.

Amikor a lift zötyögve megáll, ismét szaladni kezdünk. Öt hat méter futás után megállunk. Különböző színű függönyöket látunk, amik a plafontól a padlóig terjednek. Gyorsan megszámolom, mennyi van. Huszonnégy.

- Melyikbe lehet Aspen? - kérdezem. Minden függöny másmilyen színű. Van amelyik egészen fekete, de van olyan, ami csak szürke. Mellette sötét, majd világos barna. Komor zöld, és olyan, ami halvány világos. A másik oldalt egy egészen rikító aranyszín, és egy sötétebb, megnyugtatóbb.

Minden függönyre egy címert hímeztek, még hozzá a Körzetek címerét. A feketén a Tizenkettedik Körzet címere szerepel, az aranyon az Első Körzeté, és így tovább. Megkérdezem Johannát, hogy be akar-e jönni velem Aspen-hez, de azt mondja, hogy inkább kint megvár.

Amikor belépek a függönyön Antonion és Aspen alakja világosodik ki előttem.

- Szia, kedves - szólít meg. - Olyan régen láttalak. Hogy vagy? - teszi a vállamra a kezét, és mélyen a szemembe néz a volt stylistom.

- Nem olyan szörnyűen, mint akkor - hazudom. Az idő segít. Egy frászt. Nem segít abban, hogy enyhüljön a fájdalom, minél több időd van, annál többet tudsz gondolkodni azon, hogy mit rontottál el. Bűntudat száguldozik végig az ereimben. Boldog voltam az iménti pillanatokban, és megfeledkeztem a gyászról, és ez nagyon bánt. Megfeledkeztem Marvelről.

- Nincs jól - mondja Aspen. - Nagyon sokszor kap fura rohamokat, mint amikor az erdőben voltunk, és segített gyakorolni a Viadalra.

Beleborzongok. Az az emlék nem valami jó. Katnisst láttam Aspen helyett, és meg akartam ölni, de gyorsan ki is verem a fejemből.

- Milyen ruhája lesz Aspen-nek? - kérdezem tématerelés képen. Antonion mosolyra húzza az ajkait, és ennyit mond:

- Az legyen meglepetés.

- Gyűlölöm a meglepetéseket - vágok vissza őszintén. Antonion fancsali képet vág, majd a szoba másik végébe megy, ahol letakarva egy próba baba áll. Egy nadrág, amit aprószövésű hálóból készítettek. Egy kötél a derekán, amivel a bikákat szokták elfogni a Tízedik Körzetben. A felsőjén egy tű és egy cérna belehímezve a gyümölcsök közé. Egy csillogó fejdísz. Szinte minden Körzetből van rajta egy apró jelkép. A jobb karján, amin az ujj hosszabb mint a balon, szénport szimbolizáló anyag van.

De a köpeny az érdekesség, amibe a különböző Körzetek címereit varrták, a legalján a Kapitólium felségjelével, ami meg van szaggatva.

Ez felhívás egy keringőre, de tetszik. Snow fizetni fog azért, hogy el akarja venni az öcsém életét.

- Zseniális vagy Antonion - ugrok a nyakába. Aspen őszinte csodálattal nézi a ruháját.

- Ez még nem minden - kezdi, és egy szekrényhez lép. A fiókjából előhúz egy kesztyűt, ami akár Aspen könyökéig is érhet.

- Azt szeretném, hogy tudják az emberek, együtt vagyunk. Velük vagyunk, így - Aspen kezébe adja a kesztyűt - Cinnával és Portiával is dolgoztam egy keveset. A Tizenkettedik Körzet Kiválasztottainak is hasonló ruhájuk lesz. Ha megnyomod ezt a gombot, ami a kesztyűbe van, történik valami. De ezt csak a Köröndön használhatod. Nem sokáig bírja az aksi.

Pillantásunk összetalálkozik, és csak is örömet olvashat ki belőle.

Szóval, egy gond letudva. Antonion bámulatos munkát végez - ismét, tehát nekem ezen nem kell agyalnom. Azt hiszem, eljött az ideje, hogy támogatókat szerezzek Aspennek. Puszit nyomok a homlokára, és Johannához megyek. Két békeőr tart felé, amikor épp futva elindulna az ellenkező irányba, az egyik megfogja a tartóját, lenyomja a nyakát, majd a háta mögé csavarintja a fejét.

- Eresszen el, maga balfácán - üvölti teli torokból, és megpróbálja ágyékon rúgni a férfit, de csak ügyetlen kapálózásra telik neki. Fél perc alatt mellettük termek, és megpróbálom leszedni a férfi kezét a lányról.

- Engedje mar el! - Kiáltom. Valaki az én karomat is hátrakapja, így most mindketten foglyok vagyunk. - Uram! Eresszen - sziszegem. Felkacag, és még erősebben szorít.

- Ide nem szabad bejönniük, nem tudták? Azonnal velünk jönnek - mondja, és rángatni kezd. Minél jobban ellenállok, ő annál jobban tart, és ráncigál maga után. A Johannát fogva tartó férfi szintén nem tágít.

Felvisznek minket a liften, a lépcsőn, pont arra, amerre mint ahonnan lejöttünk. Épp vinnének minket a Tizenharmadik emeletre - ha jól hallottam büntetést kapnánk - amikor megszólít minket egy férfi hang.

- Uraim, mit szándékoznak tenni azzal a két hölggyel? - hangja mély, de mégis magasabb, mint egy átlag férfinek.

- Leszöktek az Átalakító központba, engedély nélkül - válaszol az engem fogva tartó férfi.

- Engedjék el őket - mondja.

- De.... - veti közbe a Johannát szorító pasas.

- Mondom engedjék el őket! - emeli fel a hangját az ismeretlen férfi.

- Ahogyan óhajtja, Mr. Crane.