10. fejezet I.

Sziasztok!

Itt van az új rész, tudom, tudom, késtem, de most nem szeretnék magyarázkodni, a csoportban mindet leírtam. (Aki szeretne bekerülni, az Glimmer története néven megtalálja fb-n.) Köszönöm a pipákat, komikat, oldalmegjelenítéseket. Ebben a részben egy kis kavarc lesz, de a végén minden tisztázódik.

Jó olvasást!

Lauren W.

 

_________________________________________________________________

 

Minden bizonnyal jól beverhettem a fejemet, mert úgy sajog, hogy azt el nem lehet mondani, ráadásul mindenféle műszerekkel vagyok körülvéve.
Kezd herótom lenni az ilyen orvosi kütyüktől, a folyamatos rosszulléteimről nem is beszélve. Legszívesebben kiáltozni lenne kedvem.
Amikor nagyot sóhajtok, éles fájdalom nyilall a tüdőmnél valahova. Nem vagyok orvos, és nagyon nem voltam jó biológiából sem, tehát meg nem tudom mondani melyik szervem fáj éppen. Az alakok homályosak körülöttem, és halványlila dunsztom sincs, hogy kerültem ide. De gyorsan szeretnék elhúzni innen, annyi szent.
Lecsukom a szememet, de gyorsan ki is nyitom, mert attól félek, hogy elalszom, mert a fáradság rátelepszik a pilláimra. Johannát pillantom meg az ajtóban, biztos most lépett be.
- Szia, szöszi - mondja, és kényelembe helyezi magát az ágyam mellett lévő, támlátlan széken. - Jól kiütötted magad.
- Nem emlékszem semmire - suttogom. Nehezemre esik még a beszéd is, az állkapcsom nyílván kétszeresére van duzzadva. Johanna harsányan felnevet.
- Nagyon felkavarhatott a Senecával való beszélgetés. Teljesen kiakadtál.
Megtudom, hogy miután találkoztunk, összevissza beszéltem, - mint ahogy az szokott lenni, ha ideges vagyok és/vagy félek -, olyan dolgokat hordtam össze, amiknek tényleg semmi értelmük. A Sötétség Napjairól, és belekevertem a Tizenharmadik Körzetet, amiről Johannának fogalma sincs honnan szedtem. Arról meg pláne nincs, hogy Seneca Crane arra kért, hogy segítsek neki és a nem létező Tizenharmadiknak, és egyelőre úgy is döntök, hogy ez így is marad. Nem áll szándékomban elmesélni Johannának a Seneca Crane-nel történteket. Ennyi, és pont.
Miután szavakkal kidühöngtem magamat és Johanna betuszkolt a liftbe - vissza akartam menni, megfojtani Senecát - megígértem neki, hogy már leálltam, és nem fogok semmi őrültséget tenni. De, nem számolt sem ő, sem én azzal, hogy hirtelen öngyilkossági hajlam tör rám. Miután Johanna kiszállt a Hetedik emeleten, én felmentem a tetőre, és a mélybebámultam. Ezt már csak abból tudta meg a favágólány, hogy az orvosok megnézték a biztonsági felvételeket. Teljesen megfeledkezhettem arról, hogy az épületet egy erőtér veszi körül, mert felálltam a párkányra, és leugrottam. Ha végig tudatában voltam annak, hogy ott van az erőtér, akkor abban reménykedhettem, hogy megcsap az áram, ha pedig nem, hát akkor abban, hogy szörnyet halok az esésben.
Meg tudom érteni magamat, amiért öngyilkos akartam lenni, egyszerűen túl sok nekem ez az egész, a sok teher, ami a vállamra nehezedik, a döntések, amiknek következményeivel nekem kell számolnom. Marvellel lehettem volna.
Aztán eszembe jut az öcsém, és mélységesen leszidom magamat - amellett, hogy szégyenérzet önt el - amiért ilyen felelőtlen voltam.
Johanna azt várja, hogy én szólaljak meg először, de egyenlőre még emésztem a hallottakat. A Tizenharmadik Körzet híre annyira felkavart, annyira szeretném elfelejteni a beszélgetést Senecával, és annyira szeretnék túl lenni ezen az egészen. Persze nem olyan könnyű felejteni.
- Hú - mondom végül. - Totál meghibbantam.
Johanna keserűen felnevet.
- Mi az, hogy - beletúr a hajába. Kíváncsiság csillan meg barna szemeiben. - Mit mondott neked Crane?
Eltöprengek. Átgondolom, mit is mondhatnék. Az igazat semmi szín alatt nem akarom, jobban mondva nem fogom bevallani, hiszen még meggyanúsít azzal, hogy hazudok az igazsággal. Jobbik esetben együtt röhögjük ki azt a pojácát.
- Semmit... izé... elfelejtettem. Nem emlékszem rá - mondom, és a halántékomhoz érintem az egyik ujjam. - Biztos az agyrázkódás miatt van.
- Szóval lecsaptál egy ekkora cirkuszt a semmiért? - kérdezi, és hátravetett fejjel röhögni kezd. - Gratulálok, szöszke. Ezt megcsináltad.
Megpróbálok nevetni, de a legkisebb mozdulat is hatalmas fájdalmat okoz, szóval csak felmutatom a hüvelykujjam, jelezve, hogy király vagyok.
Olyan délután öt körül lehet, amikor Johanna elmegy, mert neki is készülődni kell, mert hétkor kezdődik a bevonulás a Köröndön. Juhé. Még egy olyan dolog, amihez nem fűlik a fogam.
Várok, hátha kapok valakit, aki kihámoz a csövekből, meg a szíjjakból, de nem jön senki. Megnyomom a nővérhívót, mire kötényes nővérke tipeg be a szobába.
- Mikor kell indulnom? - kérdezem, miközben elfojtok egy grimaszt.
- Ó, ön nem megy sehova - mondja, és újabb adag izét tesz az infúziós izémbe. Ennyire értek az orvosi felszerelésekhez. Izé.
- Ezt meg; hogy érti? - kérdezem meghökkenve.
- Itt fog lábadozni, holnap reggelig - feleli, ellenőriz valamit az egyik monitoron, aztán kirobog. Egy frászt fogok itt lábadozni.
Szerencsére a kezem nincs leszíjazva - nem is értem mire gondoltak- viszont a derekamon egy erős bőrövszerű akármi húzódik, jobb karomból pedig egy kanül áll ki, amibe belecsatlakozik az infúzió. Előre sejtem, hogy rázós lesz a menet, és szinte már érzem a fájdalmat. Először megpróbálok felülni, de ez is komolyabb erőfeszítést vesz igénybe. Testemet csak negyvenöt fokos szögben tudom megemelni az öv miatt, ami nagyon szorosan tart az ágynál. Megpróbálom kicsatolni, de lefogadom, hogy az ágy alján van összekötve. Mellettem egy kisszekrényen megpillantok egy tálcát, rajta zsemlével, felvágottal, meg egy vajazó késsel.
Hát, jobb híján ez is megteszi. Kinyújtom a bal kezemet - nem ebbe vezették bele az infúziót - és elveszem a kést. Nehézségek árán, de megszerzem, és rögtön át is veszem a jobbomba. Ledobom a takarót az ágyról, hogy ne zavarjon, és vágni kezdem a szíjat. Nem megy egyszerűen, tekintve, hogy a késnek szinte éle sincs. Nem tudom mennyi ideig szórakozom vele, de egyszer csak elpattan az utolsó szál is. Most jön csak a neheze. Először felülök az ágy szélére, de egyből el is kell dőlnöm, mert a hirtelen mozdulattól forogni kezdenek a tárgyak a szobába. Lassan teszem meg ugyanezt a mozdulatot már valamivel nagyobb sikerrel. Amikor már csak két kezet látok a négy helyett, kihúzom a kanülből az infúzió csövét. Lassan a padlóra csöpög a tartalma. Megpróbálom kihúzni a kanült is, de aztán arra jutok, hogy teljes mértékben felesleges, hiszen azzal csak fájdalmat okoznék magamnak, és összevéreznék mindent. A vér gondolatától is görcsbe rándul a gyomrom. Szép lassan felállok, és megtámaszkodom az egyik műszerben, és csak remélni tudom, hogy nem fog megszólalni egyik sem. Eltántorgok az ajtóig, kis hiján odarókázom, de megemberelem magamat. Émelygek, szédülök, hasogat minden porcikám, ráadásul lépten nyomom megcsuklik a térdem. Megtámaszkodok a falba. Egy szerencsém van: a Kiképzőközpont legalsó emeletén vagyunk, ezt onnan tudom, hogy amikor nekiestem az ablaknak, rémesen közel került hozzám a föld. Vagy csak a szédülés miatt érzem?
Minden második lépésnél előrebukom, és igencsak összebarátkozom a padlóval, de valahogy mindig felkászálódok. Amikor nagy nehezen kiértem egy lifthez, megnyomom az egyik gombot, ami a kezeim közé akad. Leülök a padlóra, és igyekszem rendezni a gondolataimat. Jól haza vágtam magamat, az biztos.
Amikor megáll a lift, tovább lépkedek, de szerintem rossz helyen járok. Valaki azonban elég hangosan beszél, és egyből megismerem a hang gazdáját.
Haymitch Abernathy ül egy széken, és támasztja a pultot. Szokásosan poharat tart a kezében. Leülök mellé.
- Hol vagyok? - kérdezem kertelés nélkül. Harsányan felkacag.
- És még én vagyok részeg - dünnyögi az orra alatt morcosan, de hamarosan hahotázni kezd.
- Kérem válaszoljon - fogom könyörgőre. - Hogyan jutok oda a Köröndre?
Haymitch morog valamit az orra alatt, valami olyasmit, hogy egy életre lekötelezem - ami valljuk be nem lesz valami hosszú idő, ha még jobban magamra haragítom Snow elnököt, és kinyírat. Szép kilátások.
- Le kell menned a földszintre. A második ajtónál jobbra, és leérsz az Átalakító központba, ha lemész a lépcsőn - hadarja gyorsan, és igyekszem belevésni minden egyes szót a fejembe. - Ott megtalálod a többi Kiválasztottat, és mentort.
Mondok valami köszönöm félét, és már is sarkon fordulok. Továbbra is meg kell támaszkodnom, de már egészen jól vagyok.
- Hé, várj - kiáltja. - Így, nem mehetsz le - mutat rám. Lenézek, és látom, hogy a kórház köntösében és hálóingében feszítek, mezítláb.
Ez legalább megmagyarázza, miért fázott a lábam.
- Hát, ha felmegyek, akkor biztos, hogy visszaküldenek a kórházi szárnyba. Amihez semmi kedvem.
- Jaj, drágaságom. Van itt valaki, aki biztos tud neked segíteni.
Azzal tárcsáz egy számot a falon lévő telefonnal - amit eddig észre sem vettem - és kisvártatva egy nő érkezik meg, aranyszínű parókában, csillogó ruhában, és túlzásba vitt sminkkel. A cipője sarka tuti megüti a húsz centit. Azért Amira ruhái sem semmik, de ennek a nőnek bőven túltesz a szerelésén, annyi szent. Haymitch köszönti, majd megjegyzi mennyire borzalmas ez a szerelés.
- Te már megint iszol? - veti oda foghegyről a nő, aztán affektáló, Kapitóliumi hangján felnevet. Haymitch figyelmen kívül hagyja a kötekedést és felém fordul, miután beletörölte az orrát a ruhája ujjába.
- Ő majd átöltöztet - mondja.
- Miért segít nekem? - kérdezem Haymitchez fordulva. Ő is tudja, hogy nem erre a libára gondolok, hanem rá gondolok. Hangom bűnbánattól terhes, és az őszinte részvét is belevegyül. - Hiszen én öltem meg Katnisst.
Haymitch lesunyja a szemét, nekem pedig ismét homályos lesz a látásom - ezúttal a könnyektől. Ahogyan visszagondolok az aréna utolsó napjára, ahogyan eszembe jut Peeta, Katniss és... Marvel fájdalmas emléke, úgy érzem menten kidobom a taccsot.
- Nem tudom. Reménykedek - feleli lassan, kimérten.
- Miben? - kérdezem. A nő nem szól semmit, rajtam időzik a tekintetet, fogalmam sincs, hogy undorral, vagy csodálattal. De nem is nagyon érdekel.
- Abban, hogy az idei Viadal más lesz - suttogja maga elé, erre a nő felnevet. - De ha nem sietsz, le fogod csúszni az öcséd nagy eseményét - felemeli a kezét, jelezve, hogy ez "mekkora" baj. Gondolom ő nem most először vetemedik arra, hogy nem nézi meg a mentoraltjait.
- Tehát, mint mondtam, ő fog segíteni neked - mutat végig tetőtől talpig a nőn. Mire az felém küld egy szemet kápráztató mosolyt.
- Ő, Effie Trinket.