12. fejezet II.

Sziasztooook Mentorok! Új rész :)

Jó olvasást!

__________________________________________________________________

Cashmerenek nyilvánvalóan nem tetszik Aspen gondolkodása, Aspen pedig valószínűleg magasról tesz Cashmere véleményére, amit nagyon meg is értek. Ne ő döntse el, hogy kivel kössön szövetséget az öcsém. Nekem is elég borzalmas volt, hogy Cashmere és Gloss szabta meg, hogy Marvellel, Cato-val, és Clove-val kell összeállnom. Richával és az öccsével viszont bármikor újra megkötném a paktumot, Marvelt egy külön kategóriába sorolom most már.

- Szóval, velem nem? - ujjong Celeste. Az öcsém a fejét rázza.

- Semmire se mennék veled - suttogja kegyetlenséggel megbódított hangon. Alig bírom visszafojtani a nevetésemet, így kárörvendő mosoly ül ki az arcomra. Amint kettesben leszünk, jól megveregetem Aspen vállát, hogy milyen ügyesen beszólt neki. Celeste felháborodva ugrik neki Aspent püfölni, csapkodja a fejét, tépi, karmolja ahol éri. Azt hiszem egy kósza pillanatig, hogy Gloss majd leállítja, de nem teszi. Sem ő, sem Cashmere. Hát, akkor majd én!

Lefogom a dühöngő Celestet, hátraszorítom a kezét, de nagyon neki akar menni az öcsémnek. Fogom, és ellököm az Aspentől távolabb eső oldalra.

- Elbírtam volna vele - kiabálja.

- Egy fenét - vágja rá vöröslő fejjel Celeste, aki még mindig nem tápászkodott fel a földről.

- Ezt majd az arénában - jegyzem meg, és beparancsolom Aspent a szobájába. Nem sok híján múlik, hogy bele ne verjem Celeste fejét az asztalba, de türtőztetem magamat. Cashmerre és Glossra egy pillantást sem vetek. Kissé meglep, hogy szóra sem méltatták az iménti jelenetet, de az is lehet, hogy sokkot kaptak a döbbenettől.  Követem az öcsémet, és együtt ülünk le az ágyra.

- Nagyon fájt? - kérdezem aggódva. Csak most tudom igazán átérezni a testvéri aggodalmat, csak most tudom igazán mennyire fáj, ha azt bántják akit szeretsz. Ha most ennyire fáj, ahogyan Celeste belemélyesztette a körmeit, hogyan fog, amikor az arénában küzd majd az életéért?

- Semmiség - mondja, és lezseren megrázza a vállát.

- Tehát Prim és Gale? - kérdezem vidáman, mire heves bólogatásba kezd.

- Igen. Mindketten szimpatikusak - mondja. Bólintok.

- Akkor elküldök egy Avoxot Haymitchhez, hogy beszélni akarok vele. Van még valaki, akivel szívesen játszanál egy csapatban? - teszem hozzá.

- Nem is tudom... - kezdi lassan, aztán elhallgat. Várom, hogy folytassa, de nem csinál mást, csak a sárga ágynemű huzatot babrálja. A szoba kék falain megcsillan az ablakon bevetülő fény, a csilláron elhelyezett kristályok is épp így tesznek. Nagyon szép, és férfias szobát kapott. Örülök, hogy ezekben a helyiségekben semmi sem emlékeztet Marvelre, ez nyugalommal tölt el.

- Jó, ezen még van időnk agyalni. Inkább mesélj, mik voltak ma az edzésen? - kérdezem, és hátradőlök az ágyon. Aspen a falnak veti a hátát, és az állát dörzsölgeti.

- Hát, először azt fejlesztgettem, ami nagyon megy, a késdobálást, és a kardoztam is egy keveset. Igyekeztem fára mászni - mondja, és zöld szemeivel elkalandozik a távolba. Elszorul a torkom, ahogyan megjelenik mellettem Marvel. Mellém ül, átkarol fél karjával, másikat pedig a kezemre teszi. Rá mosolygok. - Amikor viszont az ehető növényekhez mentem - folytatom. - Pszihé és Darrel kigúnyolt.

- Mi? Miért? Mit mondtak? - azonnal feléled bennem a dühödt anyatigris, és a tulajdon kezemmel fojtanám meg a gonosz Kiválasztottakat.

- Mindegy - legyint. – Végül is, ugyanúgy megnéztem őket. Nem voltak valami különleges növények - tereli a témát, én pedig belemegyek a játékba. - Olyasmik, amik akár az egyes körzetekben is megtalálható lehet.

- Hogy ment? - kérdezem tőle.

- Igazából, csak háromszor haltam volna meg a húszból - próbál viccet csinálni belőle, és szórakozottan meglöki a vállam egy nevetés kíséretében. Rosszallóan megrázom a fejemet, de én is elnevetem magamat. Marvel is kuncogni kezd, amitől megjelenik egy kis ránc a szeme sarkában.

- Akkor még gyakorold! - utasítom kedvesen. Bólint. - Mik vannak még? Mindent ki kell próbálnod.

- Van négy kötelező feladat. Ilyen a késdobálás, kötélmászás, tűzgyújtás, és az úszás.

- Úszás? - lepődünk meg egyszerre Marvellel.

- Igen. Beépítettek egy hatalmas medencét, és az alapokat mindenkivel átveszik az oktatók. Van egy sejtésem, hogy lesz tenger vagy valami ilyesmi az arénában.

- Akkor meg kell tanulnod úszni - lelkesedem. - Nem nehéz, gondolom, ráadásul gyorsan tanulsz.

- De ennyi mindent lehetetlenség megtanulni ilyen rövid idő alatt! - Összefonja a mellkasán a kezét, és durcásan hátracsapódik. Marvellel kórusba nevetünk fel, pedig a helyzet korántsem vicces.

- Csinálok ma este egy listát, amit nem tudtunk eddig átvenni otthon, rendben? - kérdezem.

- Aha - válaszol még mindig morcosan.

- Szeretnél még valamiről beszélni? - kérdezem.

- Nem - mondja. Megsimogatom a haját, aztán megfordulok, és a fa ajtó felé veszem az irányt. Amikor lenyomom a kilincset, Aspen utánam szól.

- Glim, várj!

- Igen? - fordulok felé.

- Jó éjszakát- mondja.

- Neked is, Aspen - felelem mosolyogva, majd kilépek az ajtón. Amikor elhaladok a nappaliban ücsörgő társaság mellett, rájuk se hederítek, sem a megjegyzéseikre. A szobámba sétálok a hosszú folyósón, aminek ajtajára ez van írva:

"Fiú Kiválasztott Mentora"

Ez eddig fel sem tűnt. Belépek az ajtón, és látom, hogy Marvel már az ágyamon fekszik.

- Na, hogy megy? - kérdezi Marvel. Dühösen megforgatom a szemeimet, és levetem magam az ágyra.

- Szörnyen - mondom az egyik rózsaszín párnába. - Borzalmas mentor vagyok.

Sírni kezdek, de nem olyan testet rázóba, mint amilyenhez az utóbbi időben hozzászoktam, hanem csak kis könnycseppek csordogálnak az arcomon.

- Nekem nem úgy tűnt - mondja. Felnézek, és szembetalálkozom az arcával. Csak pár centiméterre van az enyémtől. Megsimítja az arcomat. Megmagyarázhatatlan vágyat érzek az iránt, hogy az ajkaimat az ajkaira tapasszam, hogy az ölelésében aludjam át az éjszakát. Közelebb hajolok, és résnyire nyitom az ajkaim. Marvel is hasonlóképp tesz. Majd, amikor már csak egy két milliméter választ el minket egymástól, hirtelen elhajol; és felül az ágyra. Kezébe temeti az arcát.

- Mi a baj? - ülök én is mellé. Vállára teszem a kezemet, és az arcára nézek.

- Én nem létesíthetek testi kapcsolatot élőkkel. Egyszerűen nem tudok. És ebbe a csókolózás is számít - mondja búsan. Beleharapok az ajkamba. Puszit nyomok az arcára, csakhogy Isten is lássa, mennyire lázadok.

- Sebaj - mondom tettetett boldogsággal. - Akkor várj meg itt, amíg letusolok!

Megállok az ajtóban, és hátrafordulok, mutató ujjamat pedig nekiszegezem.

- Marvel Brooker, eszedbe ne jusson csak úgy véletlen bent teremni a fürdőszobámba, amíg zuhanyozok!

Felnevet, és eldől az ágyon.

- Nem fogok.

Belevetem magam a zuhanykabinba, gyorsan elvégzem az emberi teendőket, aztán pizsamába Marvel mellé ülök. Eszembe jut, hogy mit ígértem Aspennek, így az íróasztalomhoz megyek, amin az iratok és egyéb papírok vannak.

Szép levelet írok Haymitch Abernathynak, hogy holnap szánjon rám öt józan percet, ezt pedig a fekete hajú, mandulavágású szemű Avox férfinek adom.

Egy kurta listát is megcsinálunk Marvellel, amire az át nem vett dolgok kerülnek fel.

Ilyen a rejtekhelyépítés, az úszás, három hatalmas felkiáltójellel mögötte. A dárdavetést is felírom Marvel tanácsára, mert ő abban volt jó. Ezt majd holnap reggel megkapja.

Az est hátralévő felében beszélgetünk a szerelmemmel, meg fekszünk az ágyba, egymás karjaiban.

Egész kellemes érzés. Nem épp olyan, mint amikor élt, de nem is szörnyű. Örömmel fészkelem be magamat a karjába, a mellkasának támasztom a fejemet.

Mire azonban felkelek, csak a takarót ölelem.

Ürességet érzek legbelül, és nagyon fáj. Kong a belsőm, szinte szét akar szakadni.

Egy gyors síróroham után felöltözök, és két copfba fonom a hajamat, mint annak idején, remélve, hogy ettől visszajön halott barátom.

Celeste, Cashmere és Gloss (na, ezt nem hiszem el), külön ülnek. Igyekeznek minél távolabb kerülni tőlünk, és ez cseppet sincs ellenemre.

Leülök Aspennel szembe, Amira mellé, aki épp lila műszempilláit igazgatja. A fenyő asztalra svédasztalos reggelit tálaltak. Elveszek egy zsemlét, meg vajat, és falatozni kezdek. Átnyújtom a papírt Aspennek, hogy nézze át a listát. A mandulaszemű Avox férfi lép oda hozzám, és egy kis fecnit ad oda nekem, rajta görcsös macskakaparással ez a szöveg áll rajt:

„Fél tízkor. Tizenhármas emelet. Ne késs.”

Haymitch nem lehet túl bőbeszédű, de nem zavar. Nekem csak tárgyalnom kell vele.

Amikor Aspen elindul edzeni, kényelmes ruhát húzok, és lifttel a tizenharmadik emeletre indulok.

Haymitch azt nem írta melyik terembe lesz, így amikor pontban fél tízkor felérek a Tizenharmadik emeletre, elbizonytalanodok.

A lift az emelet közepére visz minket, ahonnan szürke szőnyeggel kirakott folyosók kacskaringóznak a termekhez. Összesen tizenkettő van.

Egy, amibe a mentori teendőket intézzük, egy, ahol a papírokat csináltuk, azt hiszem a Játékmestereket is itt szállásolják el, de ebben nem vagyok teljesen biztos.

Úgy döntök belesek mindegyikbe. A nyolcast hagyom utoljára, és ott találom meg végül Haymitch-et, kilenc óra harminckilenc perckor.

- Késtél - jegyzi meg komoran. Egy mahagóni asztal mögött ül, valami támlás széken. Mögötte nagy ablak, ami bevilágítja az egész helyiséget. A padlót szintén olyan szürke szőnyeg borítja, mint a folyosót, ez a szín pedig megegyezik Haymitch fakó szemeivel. Úgy döntök nem foglalkozom mogorva megjegyzésével.

- Miért épp ebben a teremben találkozunk? - kérdezem tisztelettel. Ha azt szeretném, hogy a mentortársaim komolyan vegyenek, ahhoz nekem tisztelnem kell őket.

- Ez volt szimpatikus - fogja rövidre, és feldobja a lábát az asztalra. - Tehát, beszélni akartál velem.

- Igen. A szövetségről - felelem magabiztosan.

- Nos, azt hiszem Gale ezt már világosan megmagyarázta neked. Nem szeretne Prim nélkül belemenni, és szerintem az a szőkeség se szimpatikus neki - teszi hozzá kajánul vigyorogva.

- Hát, Celeste nekem sem a kedvencem - suttogom egy mosoly kíséretével. - Aspen, az öcsém szövetségét szeretném felajánlani. Primmel és Gale-lel szeretne szövetségre lépni.

Haymitch hümmög valamit, és feláll az asztaltól.

- Estére üzenetet küldök egy... egy Avoxxal - mondja. - Ha benne vannak, ha nem.

Ezzel magamra hagy a teremben.

*

A mai napra nem tervezem támogatókkal való társalgást, inkább valami stratégia kidolgozására akarom szentelni az időmet.

Így is teszek, az íróasztal fölé görnyedve kanalazok egy kis zabkását, és az elkövetkezendő időn agyalok. Elméletileg Aspennek még két napja van edzeni, és elsajátítani, ami nem megy neki. Ha valami nem sikerül neki, azzal már nem tudok foglalkozni. Utána lesz a pontozás. Egytől tizenkettőig pontozzák a bemutatott teljesítmény alapján őket a Játékmesterek. Biztos vagyok benne, hogy idén sokkal nehezebb lesz jó pontot elérni, tekintve, hogy három kegyetlen Főjátékmesterünk van. Seneca Crane, az ikertestvére Senatus Crane, és Plutarch Heavensbe.

Ahogyan felidézem ezeket a neveket, eszembe jut a Seneca Crane-nel folytatott beszélgetésem, a Tizenharmadik Körzetről. Gyorsan kiverem a fejemből.

Amikor épp befejezem az étkezést, beállít egy feketébe öltözött férfi. Ezúttal biztos vagyok benne, hogy nem nő, mert semmi sem takarja el sas orrát, férfias állát, és a borostáját.

- Uram, miben segíthetek? - kérdezem. Ősz haján megcsillan a fény, ami az ablakomból árad be.

- Öltözzön át, valami szép, alkalmi ruhába. Tárgyalni viszem.

- De én ma nem megyek sehová - makacskodom. Őszintén szólva, a frászt hozza rám ez a pasi. Negyvenes éveiben lehet, de nagyon jól tartja magát. Arcát mintha kőből faragták volna, egy szava közben sem rezzent meg.

- De, igen - parancsolja, azzal hátat fordít, és kimegy a teremből. Biztos azért, hogy át tudjak öltözni. Kikapom az első ruhát, ami a kezem közé akad, kibontom a fonatom, ujjaimmal átgereblyézem a hajamat. Körülbelül öt percig tarthat, amíg teljesen összekészülődök, de a férfi türelmetlenül dobol az ajtómon, amikor kilépek rajta. Viaszos arcával végigmér, majd az ajtó felé int a kezeivel.

Nem tudom mi ez az egész, de kezdek parázni. Igazán félek.

Hosszú limuzinba akarnak betuszkolni, amibe már három ugyanilyen ruhába öltözött fegyveres őr van. Hirtelen megtorpanok, száznyolcvan fokos fordulatot veszek, hogy el tudjak iszkolni, de a férfi meg fogja a karomat, hasamhoz fegyvert szorít. Nyílván azért ide, mert így nem kelti fel a járókelők figyelmét.

- Hová visznek? - kérdezem, hangom remeg.

- Szálljon be! - utasít.

- Hová visznek? - Ismétlem meg a kérdésemet, jóval hangosabba. Durván belök az autóba, és rám csukja az ajtót.

Hangos kattanással lezárulnak.  Azt gondolhatják, hogy képes lennék egy mozgó járműből is kiugrani, és nem is tévednek akkorát.

Nem megyünk messzire, egyenes Snow elnök palotájába visznek engem, oldalamon új kíséretemmel lépek be a hatalmas barokk díszítésű ajtón.

Bárcsak elmentem volna Cashmererel!

Már kár ezen rágódni.

Vörös szőnyegek a padlón, rózsák a vázákban, szinte minden sarokban, giccses képek az elnökről és a leányunokájáról.

Felismerem a helyet, ahová visznek: itt tárgyaltam Snow elnökkel miután lerövidítették a Körutat.

- Elnök úr - biccentenek az őrök. - Meghoztuk a kért bajnokot.

- Elmehetnek - int nekik Snow, majd nyájasan elmosolyodik. - Üdv újra, Miss. Peterson, rég találkoztunk.

- Ne csináljon úgy, mintha hiányoztam volna - mondom szintén mosolyogva.

- Őszinte, ez tetszik! - jelenti ki. - De azért ne felejtse, kivel van dolga – komorodik el.

- Nem fogom - biztosítom. - Miért hivatott, elnök úr?

- Van, pár kapitóliumi polgár, aki szeretne önnel találkozni - vigyorog. - Én pedig a szavamat adtam, hogy így is lesz.

Egy pillanatig értetlenül meredek rá, néma percek következnek, végül ő töri meg a csendet, sziszegő hangjától végigfut a gerincemen a hideg.

- Egy-két férfi, illetve egy-két kapitóliumi férfi szeretné élvezni az ön kegyeit.