13. fejezet I.

Sziasztok, Mentorok!

Itt is az újabb rész, ami remélem eléggé kielégíti a kíváncsiságotokat... :)

Hogy Glimmer mit válaszolt Snow ajánlatára, kiderül itt, és most.

Jó olvasást!

Lauren W.

_____________________________________________________________________________

Ismételten döbbenten állok. Azt akarja... Azt akarja, hogy én feküdjek le egy....? Na, nem, azt nem.
- Kizárt - vágom rá. Hogyan képes valaki ekkora aljasságra? Vajon a többi bajnokot is kényszerítették rá? Cashmeret, Glosst, Johannát... Finnicket... Beletemetem a fejemet a kezembe, viaskodok a könnyeimmel.
- Sejtettem, hogy ez lesz a válasza. Más valaki is mondott már nemet az ajánlatra - mondja. Legszívesebben megkérdeztem volna, hogy kicsoda volt ez, de valamiért nem tettem. Szerencsére, vagy nem szerencsére, mondta magától. - Emlékszik Johanna Masonra, ugyebár? Nos, Johanna is hasonló véleményen volt, mint maga. Most pedig... most pedig nincs senkije.

Snow hangja ördögi, úgy sziszeg, akár egy kígyó, ami most akar belemarni az áldozatába.
Összerándul a gyomrom. Aspent itt kint nem bánthatja, tudom, hiszen nem tudnának új Kiválasztottat találni. A szüleim azonban védtelenek. Akármennyire is igazságtalanul viselkedtek, akármennyire is csak azért szerettek, vagy talán szeretnek, hogy én legyek az, aki megtöri a családi átkot, nem akarom, hogy meghaljanak. Nem akarom, nem, nem, nem!
Megremeg az ajkam.
- Rendben - suttogom. Elérte, amit akart, elérte, mert mindig ez történik. Snow térdre kényszerít bennünket, csak azért, hogy ő mindent megkapjon. Nem érdekli semmi, és senki, még a drágalátos Kapitólium sem érdekli, felőle ők is megdögölhetnének. Fogamat csikorgatva nézem, ahogyan elmosolyodik, és feláll az asztaltól. - Délután egy órára elviszi önt a klienshez Antonius kapitány, aki idehozta. Legyen pontos, és jó kislány. Mert megtudom, hogy ha nem úgy történnek a dolgok, ahogyan lenniük kéne. - Ridegen az ajtó felé int, én pedig teljes testemmel reszketek, de felállok, és lassan, minden lépést megfontolva kimegyek az ajtó elé. Ahol aztán meglátom Antonius kapitányt, megragadja a karomat, és vonszolni kezd, de a lábaim minduntalan összegabalyodnak, megbotlok bennük.
Valahogy azért elérünk a limuzinhoz, betuszkol, most azonban csak ő ül mellém. A sofőr gázt ad, és visszatérünk a Kiképzőközpont épületébe. Közben végig kibámulok az ablakon, és igyekszem visszatartani a könnyeimet, de végül rájövök, hogy hasztalan az erőfeszítésem. Utat engedek nekik, meg sem próbálok gátat szabni a csalódottságomnak. Szerencse, hogy nem festettem ki magamat, különben valószínűleg hatalmas fekete karika lenne a szemem körül.
Bevonszolnak, és magamra hagynak. Tudják, hogy megfelelő indok nélkül úgy sem léphetek ki innen. A negyedik emeletre megyek, és megkeresem Finnicket. Nem tudom miért pont őt, de azt tudom, hogy Johannával erről nem beszélhetek. Nem akarom feltépni a sebeit, ha igaz az, amit Snow mondott. Feltételezem, hogy nem hazudott, bár, ki tudja? Ettől a féregből bármi kitelik.
Csak remélni tudom, hogy Finnick és Annie nem tárgyalnak éppen, és itt vannak.
Kopogok, és várok, hogy kinyissák.
Annie törékeny alakja nyit ajtót, és üdvözöl. Komor arcomat látva azonban lehervad a széles vigyor az arcáról.
- Mi a baj? - görbül le a szája sarka. Lehet jobb lenne Annie-vel beszélni erről? Nem tudom, mit tegyek, habozok, teljesen összezavarodtam. Végül ismét kibuknak a könnyeim,és olyan szívet tépő zokogásba kezdek, hogy a falak is beleremeghetnek. Annie gondolkodás nélkül átkarol, és a hátamat simogatja. Mennyi idős lehet? - töprengek. Nem lehet több húsznál.
Beljebb vezet, és leültet a kagylómintás kék kanapéra.
- Meséld el, hogy mi bánt - bíztat.
- Nem biztonságos - hüppögöm. Annie-nek egyből leesik a dolog,és papírt, meg tollat kotor elő valahonnan, majd átadja nekem.
Leírom a Snow elnökkel történteket, és igyekszem nem újabb sírórohamot kapni.
Mi a francot tegyek? - írom még hozzá. Annie átfutja, körmölni kezd, majd átnyújtja nekem.
Tudom, miről beszélsz. Finnicket is számtalanszor megkörnyékezik a kapitóliumi nők, de ő túlságosan félti a családját, hogy ne menjen bele az alkuba. Rambinért, értem és a szüleiért teszi, amit tesz.
Nem tudok mit írni, csak némán bámulok magam elé. Finnicket is erre kényszerítették. Álmomban sem gondoltam arra, hogy ez áll Finnick népszerűsége mögött. Tudtam, hogy bomlanak utána a nők, de nem számítottam rá, hogy nem önszántából megy bele a kalandokba. Megdöbbent, hogy Annie mennyire könnyen beszél erről, de úgy látom, maximálisan megbízik a barátjában.
Végül ezt írom a papírra:
És te is....?
Megrázza a fejét, és ő is leírja a gondolatait. Snow és a többi kapitóliumi nem tartja őt elég kívánatosnak, ellenben Cashmere-rel.
Annie azt tanácsolja, inkább vele kellene beszélnem erről, mert ő jobban el tudja magyarázni a dolgokat. Csak, hogy én egyáltalán nem akarok erről beszélni vele. Sőt, egyáltalán nem szeretnék semmiről sem beszélni vele.
Végül annyival zárjuk a beszélgetést, hogy a lány sok sikert kíván, és azt mondja, tegyem, amit a szívem diktál. Az a nagy helyzet, hogy egyáltalán nem tudom, mi az, amit a szívem diktál.
Annyi bizonyos, hogy nem áll szándékomban senkit se veszélybe sodorni. Egy pillanatig meg akarom kérdezni Annie-től, hogy hol van Finnick, és, hogy ő maga miért is van itt, de nem teszem. Ez az ő személyes dolguk. Aztán azt mondom, hogy mennem kell, mert Snow hamarosan keresni fog, és lemegyek az első szintre. Elgondolkodom, hogy vajon Johanna fent lehet-e, vagy éppen megfenyeget valakit a baltájával, de végül ellenállok a kísértésnek, és nem megyek fel a hetedik emeletre.
A szobámban fel-alá járkálok, a lábam koppanásaitól pedig csak még idegesebb vagyok.
Nem tudtam, hogy bajnoknak lenni ennyire borzalmas. Nem tudom miért akartam akkor annyira nyerni. Ha nem jelentkezem önként... akkor talán nem így lenne. Snow most nem tartana a markában kétfelől is. Ha ellenszegülök, a szüleimnek bántódása eshet, amit igazán nem akarok. De tényleg. Akármennyire is gyűlölnek, akármennyire is megkeserítették az életemet, akkor is a szüleim. Hiába, ezt nem értheti meg az, aki nem megy keresztül ezen.
Másfelől pedig, ha rosszul lépek valamit, Aspennel bosszulhatja meg a tetteimet. Azt pedig végképp nem szeretném.
Átrágom magam a lehetőségeimen, töviről hegyire, de egy óra előtt fél órával, amikor Antonius kapitány beállít, még mindig nem tudok semmit. Vagyis, semmit azon kívül, hogy felvettem a legszebb ruhámat, ami azért kihívó is, lágy hullámokba sütöttem a hajam, és kisminkeltem magam. Ez egyenlő volt azzal, hogy készen állok a délutánra, bár a belsőm vadul tiltakozik. Antonius ismét limuzinba ültet, és negyed órát furikázunk a Kapitóliumban. Kihasználhatnám a városnézésre szánt időt, én azonban csak a barna kárpitra szegezem a szemeimet. Annyira el vagyok keseredve, és semmi kibúvót nem tudok találni ez alól. Még csak Marvelt se láttam, hogy valami tanácsot adhatna! Az égvilágon semmi ötletem sincs, sosem voltam még ennyire tanácstalan.
Háromnegyed egykor érünk egy egyszerű házhoz. Már, amennyire egy piros színű, sárga tetejű házat lehet egyszerűnek nevezni. A méretére értem az egyszerűt: kicsi, kocka alaprajzú ház,  egy emeletes. Ennél még a mi házunk az Első Körzetben is nagyobb. Igyekszem leplezni a csalódottságomat.
Arra gondolok, hogy legalább kihozhatnám a helyzetből a maximumot. Megmondhatnám, hogy én nem pénzt kérek cserébe, hanem mondjuk.... mondjuk támogatást Aspennek! Igen, ez talán valamelyest szépít a dolgon, de akkor miért érzem mégis ennyire nyomorultul magamat?
Ahogyan belépek az ajtón, egy zöld öltönyös, lila nyakkendős férfi fogad. Lefogadom, hogy frissen polírozottak a fogai, mert vakítóan festenek.
- Üdvözlöm, Miss. Peterson - csókol kezet.
- Üdvözlöm, Mr...? - Igyekszem leplezni az undort a hangomban, ami akkor fog el, ha ránézek erre a pojácára.
- Reginald. De szólítson csak Siriusnak - vigyorodik el. Sirius Reginald. Milyen idióta neve van!
- Nem hívem a tegeződés, hiszen még alig ismerjük egymást - játszom ki az utolsó kártyát, ami a markomban van. Már most kifogytam a jó lapokból.
- Rendben, hölgyem. Kérem, fáradjon beljebb - int a kis nappali felé, ahol méretes kanapé foglal helyet. Beljebb tekintve látom a szivárványszínűre festett falakat, és belátok a hálószobába, ahol valószínűleg... Megborzongok. Még csak bele gondolni sem tudok. A konyhába vezet, még a széket is kihúzza nekem. Bort tölt, pedig világosan elmagyarázom neki, hogy nem kell. Sirius Reginald elég furcsán néz ki. Élénk lila hajával és szintén ilyen színű bajszával virít, ami cseppet sem megy moha zöld öltönyéhez. Felfordul a gyomrom. Azért elkortyolgatom a boromat.
Érzem, hogy egy kicsit a fejembe száll.
- Maga nagyon gyönyörű - szólít meg Sirius.
- Tudom - felelem, és kacéran elmosolyodom. Te jó ég, mit művelek?
Észhez térítem magamat, és visszarakom az arcomra a komor maszkomat.
- Annyira vágyom önre - mondja. Vágyhatsz is, hapsikám, de nem kaphatsz meg. Kimászok ebből a helyzetből valahogyan. Csak még nem tudom hogyan. A bor hatása sem segít a gondolkodásban.
- Mi lenne, ha a kanapén folytatnánk a beszélgetést? - kérdezi. Ajkaimba harapok a fájdalomtól. Nyugi Glimmer. Gyorsan túl leszel rajta! Menni fog.
Valahogyan nem érzem igaznak, amit gondolok. Olyan érzés... mintha megcsalnám Marvelt. Nem tehetem meg vele. Egyszerűen képtelen vagyok rá.
Aztán eszembe jut, mit mondott Snow elnök, szóval belemegyek. Leülünk, és semleges témákról beszélünk, miközben Sirius folyamatosan növeli az alkohol fogyasztását. Nekem is tölt, de én mindig csak kortyokat iszom belőle, észre sem veszi, hogy szinte még mindig ugyanaz van benne, amit másodjára töltött.
Körülbelül negyvenpercnyi kínszenvedés, és öt pohár bor után, amit magába borított, megteszi az első lépést, és közelebb húzódik hozzám. Szívem hevesen kalapálni kezd, és igyekszem nem lehányni. Megsimítja az arcomat, és száját az ajkaimra teszi. Először nem csókolom vissza.
Ő az egyetlen ember, akivel Marvelen kívül csókolóztam. És úgy érzem, mintha felperzselné az indulat a belsőmet. Kedvem lenne lecsapni ezt a férget. A csókja gusztustalan, nyálas és ocsmány.
De végül beadom a derekamat, és visszacsókolom. Ezt jelnek tekintheti, ugyanis átfogja a derekamat, és elkezdi lehúzni rólam a ruhát. Kis híján lecsapom a kezét.
- Várjon - suttogom, miközben ajkai a nyakam felé vándorolnak. - Ne, itt... Mi lenne,ha inkább bent?
Talán ezzel nyerek egy kis időt, hogy kitaláljak valamit. Hát, nem sokat, ugyanis fél perc alatt a karjaiban visz be, és ledönt az ágyra. A hatalmas franciaágy mellett kis éjjeli szekrények vannak, rajtuk ezer éves gyertyaállványokkal. Támad egy ötletem.
- Szeretem a hangulatot. Gyújtana gyertyákat? - kérdezem, és rákacsintok. A fickó persze egyből rohan, és annyi mécsest hoz be, amennyit csak talál, szépen meggyújtja őket. Én pedig a gyertyatartókhoz lépek. Ahogy sejtettem, jó nehéz, amikor az egyiket felkapom. Épp az utolsó gyertyát gyújtaná meg, amikor mögé osonok, és egy jól irányzott mozdulattal a fejére csapok a gyertyatartóval. Sirius összecsuklik az ütés erejétől, én pedig elégedetten vigyorgok el.
Nem tudom, hogy meghalt-e, vagy csak elájult, de szerintem nem volt olyan nagy erejű az ütés, hogy belehaljon. Úgy döntök, visszarakom a gyertyatartót a helyére. Szétszedem egy kicsit az ágyat, kihúzom a huzatból az egyik takarót, és a földre terítem. A párnákat szétdobálom, de nem annyira, hogy műn hassanak. A kanapén is csinálok egy kis kupit, mintha tényleg élveztük volna a délutánt. Kis ajándékképpen rúzsfoltos puszit hagyok az arcán, és írok egy levelet arról, mennyire élveztem a vele töltött időt. Persze bele írom, hogy ez nem megismételhető alkalom volt, és támogassa Aspent.
Eljátszom a gondolattal, hogy nem kellene-e itt hagynom a melltartómat, vagy a bugyimat, de aztán teljes öltözékben - szétszedett hajjal, elkenődött sminkkel - lépek ki az ajtón, és megyek a limuzinhoz, amiben a sofőr, és Antonius kapitány vár.
- Már is végeztek? - kérdezi meghökkenve. Én csak bólintok, és beszállok.