14. fejezet I

Sziasztok! :)

Itt az újabb rész :)

Lauren W.

_____________________________________________________________________________

A következő délelőtt nagyjából annyiból áll, hogy megpróbálom kitalálni milyen erősségére, játszhat rá, egy egoista, helyes, alacsony, de a korához képest azért még sem olyan kicsi, tizenhárom éves fiú.
Konkrétan semmi sem jut eszembe, egyedül a taktika, amit Johanna alkalmazott, még annak idején. Johanna gyenge, gyámoltalan, hibbant lánynak tettette magát, aztán kiderült, hogy egy profi gyilkos, egy remek harcos veszett el benne. Persze ezt senki sem gondolta volna, és mindenki megrökönyödött. A fogadási statisztikák megugrottak, változtak. Johanna az élre tört.
Aztán megnyerte.
Nem nagy ügy.
- Mi lenne, ha inkább csak önmagamat adnám? - kérdezi Aspen, miközben lenyel egy szem sárga drazsét, amit a furcsa szemű Avox férfi hozott be nekünk. Aspen még mindig nem tudja mi történt anyával, és amíg ki nem ért nem is fogja megtudni, ha rajtam múlik legalábbis. Én is belemarkolok a tálba, amikben a cukorkák vannak, és a számba teszem őket, egyesével.
Az ágyamon ülünk, közöttünk a kék kerámia tállal, benne a színes cukrokkal, amiknek mogyoró van a közepén.
- Nem rossz ötlet - mondom, de egyből elgondolkodom ennek a hátulütőin. Nem találok kivetnivalót a felvetésében. Legalábbis, az én ötleteimnek sokkal rosszabb "mellékhatásai" lehetnek, mint az övének.
- Glimmer, hívatják a mentorokat! - Cashmere kopogás nélkül ront be a szobámba, nem törődik semmivel. Elönt a félelem. Amikor utoljára hívattak valamiért, megölték az anyámat. Nem tartom valószínűnek, hogy Snow az összes mentor előtt végeztetné ki egy szerettemet, ráadásul, most nem csináltam semmi kivetni valót. Amellett, hogy nem jeleskedem a mentori teendőkben.
A tizenharmadik emelet négyes termében gyűlünk össze. Amint megpillantom Annie-t, Finnick-et, és Johannát, melléjük szegődöm.
- Mi ez az egész? - kérdezem, és rágni kezdem a körmöm. - Gyakran van olyan, hogy összehívják a mentorokat?
- Még nem voltam Mészárláson mentor - mondja Johanna. - Fogalmam sincs mi így a módi.
Ettől a kijelentéstől, csak még idegesebb leszek. Gyomrom le-fel liftezik, erősen kell koncentrálnom, hogy ki ne dobjam a taccsot. Ujjaimat a gyűrűmre kulcsolom. Nem sok hasznát venném már, ha megtámadnának, mert nem tudom kicserélni a tüskét. Az, ami benne van, csak egyszer használatos volt.
- Nagyon kevesen voltak mentorok Nagy Mészárláson, Johanna - oktatja ki Finnick. Nem megszokott tőle ez a hangnem, főleg nem ezzel a lánnyal szemben. Johanna és Finnick barátok - legalábbis, nekem ez jön le.
- Ajj, fogd már be! - vág vissza a lány. Hogy ezekkel mi történhetett! Talán Johanna megsértődött, amiért Finnick-éket többször látogattam meg? De hiszen akkor velem kellene ellenségesnek lennie. Oké, nem értem ezt a lányt, ez a plusz infó, ami nem teljesen kielégítő, csak még jobban felborzolja az idegeimet.
Mindenki ideges, még Cashmeren is látom a félelem egy kis hullámát. Talán tényleg nem megszokott, hogy a mentorokat egyszerre csődítsék ide, ráadásul úgy, hogy halaszthatatlan a dolog.
Most sikerül csak alaposan megfigyelnem a termet. Fehér falak, és egy ablaka van az ajtóval szembeni oldalon. A másik két falnál sorban asztalok, székek, és monitorok sorakoznak. Tizenkettő- tizenkettőt számolok mindkét oldalon. Minden székhez tartozik monitor, és fejhallgató is, meg hangszóró, és egyéb elektronikai kütyük, amihez egyáltalán nem értek. A Harmadik Körzetbelieknek sokkal nagyobb ebben a tapasztalatuk.
Egy fiatal nő lép be a terembe.
- Üdvözlet, mentorok. A nevem Gilija Empshire. Azért vagyok itt, hogy elmondjam mennyiben lesz más ez a Viadal rátok nézve, mint a többi - mondja. A nőnek barna bőre, széles, lapos orra és fényes haja van. Magassága átlagosnak is mondható. - Eddig minden évben a támogatóknak kellett felvenniük veletek a kapcsolatot, a Játékmestereken keresztül, akik üzenetet küldtek nektek. Most azonban nektek kell támogatókat keríteni, utcákon, vagy akárhol. Hirdetőtáblákra tehetitek ki a telefonszámotokat, amik a lakosztályotokban a szobátokba lesz beépítve. Ennek már megkezdték a beüzemelését.
Egy pillanatnyi szünetet tart, hogy megemésszük a hallottakat. Nagyszerű; így még megalázóbb
- Ebbe a teremben - mutat körbe - bármikor bejöhettek majd, ha éppen tudni szeretnétek a Viadal jelenlegi álláspontját. A rendes adásba, amit a nézők látnak, minden Kiválasztottat mutatnak, hiszen így igazságos. De ezeken a speciális monitorokon ti választhatjátok ki, hogy melyik gyereket mutassa, még szöget is változtathattok rajta, ha szeretnétek. Persze jogotok van más Kiválasztott helyzetébe is belelesni, de ez már rajtatok múlik. - Van egy olyan érzésem, hogy befejezte. Miután senki sem szólal meg, megüti a homlokát a tenyerével. - Jaj, majdnem elfelejtettem! Az interjúk is módosultak némiképp. Mivel a legtöbben a családtagotokat mentoráljátok, velük kell a színpadra állnotok. Szóval, ajánlom, gyakoroljatok ti is.
- És aki nem a testvére a mentoráltja? - böki közbe Johanna. Haymitch hátravetett fejjel kacagni kezd. Innen érzem az alkohol bűzét, ami belőle árad.
- Az igyekezzen barátságos lenni. Ugyanis ő is megy - mondja keményen. Szavai egy ideig a levegőben lógnak, rezzenéstelenül hallgatjuk, hátha mond még valamit. Nem volt még példa a Viadal történetében, arra, hogy a Viadal előtti estén, amikor a Kiválasztottakat meginterjúvolják, más is jelen legyen a színpadon. Caesar Flickerman, és az adott Kiválasztott, senki más. Most azonban még is azt kérik tőlünk, hogy vegyük el a rivaldafényt az arénába bekerülő gyerektől. Azt akarják, hogy mi ismét közszemlére kerüljünk.
- Itt körbenézhettek, ugyanis itt fogjátok tölteni a legtöbb időtöket, és a tárgyalóteremben. Bármikor idejöhettek, ha van kedvetek, kíváncsiak vagytok, vagy akármi. De kívülállókat szigorúan tilos beengedni.
- Egy valami nem hagy nyugodni - vakkantja közbe Haymitch. Minden szem a férfire szegeződik, aki gúnyos kifejezéssel bámulja a nőt.
- És pedig, mi az, Mr. Abernathy? - kérdezi megvető hangsúllyal a nő.
- Egyes mentoroknak - szól, de nem tudja folytatni, mert csuklani kezd. Aztán böffent egyet, és befejezi a mondandóját. - Egyes mentornak, két mentoráltja is van. Két emberre még csak-csak elég, három perc, bár szűkösen. De háromra?
- Ezzel ne foglalkozzon, Mr. Abernathy. Nem az ön dolga.
- De igen is, az én dolgom! - csattan fel, és teljes erejéből az asztalhoz csapja a poharát, ami igaz nem törik el, de egy halvány repedés látszik rajta. Eltöprengek azon, hogy Haymitch mindenhová pohárral jár-e.
- Mr. Abernathy, megkérem, hogy távozzon - utasítja a nő.
- Egy frászt - sziszegi a volt Bajnok. - Jogom van itt lenni.
- Azonnal menjen innen, vagy kidobatom! - Hangja kissé ingerültebb, mint eddig. Mérgesen az ajtó felé int, Haymitch azonban meg se moccan. Elégedetten felteszi a lábát az asztalra, poharát pedig mellé helyezi.
- Nem megyek innen sehová - mondja, immáron nyugodt hanggal.
- Ugyan miért akarja elküldeni? - kérdezem. A nő egy pillanatig köpni-nyelni nem tud a pimaszságomtól, de miután rendezi vonásait, rám ripakodik.
- Ha gondolod követheted - feleli. - Nem szükséges itt lennetek a megbeszélés többi részén.
- Rendben - mondom. - Akkor elmegyek.
- Én is megyek - feleli Johanna, és jól kihúzza magát. Jelentőségteljesen Finnick-re néz, aki megszorítja az előtte álló, vörös hajú, ijedt lány vállát. Annie megrezzen.
- Ahogyan mi is - mondja. Szépen sorban csatlakozik mindenki. Chaff, a Tizenegyedik Körzet mentora túlkiabálja az egyre növekvő alapzajt.
- Ha Haymitchet nem látják itt szívesen, mi is elmegyünk!
Ekkor az összes mentor - ha jól számolom huszonhárom - egyszerre megindul az ajtó felé, a nő nem tud minket visszatartani. Nem lökdösődünk, mint ahogy az emberek ilyenkor gondolnák. Csak szépen kulturáltan kivonulunk a teremből, magasról téve Gilija, és a többi testőr utasítására.
Ezt az engedetlenséget nagyon meg fogjuk szívni.
*
Gilija Empshire-nek igaza volt, a vezetékes telefont beszerelték a szobámba, mellé tettek egy rakás kiskönyvet, amikben fogalmam sincs, hogy mik lehetnek.
Eszembe jut valami.
Az egyetlen kapitóliumi polgár Raven volt, akivel tárgyaltam, ès adott egy névjegykártyát, rajta a nevével, és a számával. Azt mondta, hívjam fel, ha Aspennek lesznek szövetségesei.

Előkutatom a kártyát, amit igazából könnyen megtalálok. Ott van a szekrényemen.
Beütöm a rajta lévő számot - miközben igyekszem figyelmen kívül hagyni a kártya oldalát díszítő sárga pillangókat és virágokat - és tárcsázni kezdem.
Négyszer cseng ki, mire felveszik a vonal túlsó oldalán, és egy erősen affektálós hang szól bele.
- Halló, tessék? Itt Raven Steyberg beszél - mondja.
- Ó, Mrs. Steyberg, Glimmer Peterson vagyok - felelek.
- Csak Miss. Még hajadon vagyok - javít ki, mire elnézést kérek. Negyven évesnek néztem, de még hajadon. Hogyan lehetséges ez? Talán a túl sok smink az átka, vagy ennyire nem kapós a férfiak körében? Arra jutok, hogy a családi állapota nekem teljesen mindegy, a lényeg, hogy sok pénze legyen. - Miben segíthetek?
- Nos, ön azt mondta, hogy amint lesznek szövetségesei az öcsémnek, telefonáljak.
- Jaj, már én is épp keresni akartam - jegyzi meg játékosan. Meglepő, hogy az "r" betűt selypítve ejti ki. - Nagyon jól teljesített a rangsoroláson. Annyira meglepődtem, amikor egy újfajta szabályt hoztak be! Képzelje csak el. Arra számítottam, hogy idén is minden ugyanolyan lesz. Most is tudtak újítani. Seneca, Senatus és Plutarch egyszerűen bámulatosak! - lelkendezik. Igen, bámulatosak. Igen, idén nagyszerű Viadalnak nézünk elébe. Fúj.
Mindjárt okádok ettől a mérhetetlen sok pozitivitástól. Hogyan láthatja valaki ennyire derűsen a világot, ha élvezi a gyerekek kínzását?
- Elnézést - vetem közbe két lelkendező mondat között. - Csak annyit akarnék mondani, hogy nincsen sok időm. Tényleg, sajnálom. Pedig örömmel hallgatnám a beszámolóját - a hazugság és a nyalizás a tetőfokára hágott. - A támogatását szeretném kérni. Ismét.
- Hát persze, kedvesem. Én Aspennek drukkolok - mondja. Tudom, hogy ha esetleg balul sülne ez az egész, akkor sem sírná teli a párnáját este, de reménykedem benne, hogy azért számíthatok rá.
- Köszönöm - mondom.
- Nincs mit, kedvesem. - Bontja a vonalat. Nagyot sóhajtva ülök le a székemre, ami az íróasztalom mellett van. Elégedettség érzése száguldozik az ereimben, és hevesebben kezd verni a szívem.
- Büszke vagyok rád - mondja Marvel. Megpördülök, és meglátom őt. Széles elmosolyodik, amikor meglátja döbbent arcomat. Haja kuszán áll.
- Mi van, a Mennyben nincs fésű? - bököm oda, de egyből meg is bánom. Egy pillanatig úgy hiszem, hogy Marvel kiabálni kezd velem, vagy megsértődik. Ehelyett hangosan felnevet, én pedig megnyugszom.
- Az hagyján, hogy a Mennyországban nincs, de úgy tűnik neked sem adtak - mondja. Befutok a szobába, hogy lássam a hajamat. Tényleg elég kócos vagyok.
- Nem számít - mondom, amikor visszamegyek hozzá.
- Részvétem anyukád miatt - mondja. Földbe gyökerezik a lábam, az egész testemben megfeszülnek az izmaim.
- Honnan tudtad? - kérdezek vissza a könnyeimmel küzködve.
- Tudok ezt azt. - Lerogyok a földre, térdeimet magam alá gyűröm, homlokomat pedig a földnek támasztom.
- Az én hibám, hogy Aspen elveszítette - mondom. Egy könnycsepp pereg le az arcomon. Aspennel valahogyan mindig kedvesebben bántak. Fogalmam sincs miért, talán nálunk is az "ő a kisebb ezért te vagy a rossz" szituáció volt, vagy fogalmam sincsen. A lényeg, hogy Aspen szerette anyát. Épp ezért félek elmondani neki. - Szörnyű ember vagyok - bömbölöm. Marvel leül mellém, és az ölébe von.
- Nem, nem vagy az - csitít. - Te nem tehetsz róla...
- De! - vágok a szavába. - Le kellett volna feküdnöm azzal az emberrel. Engedelmeskednek kellett volna Snownak - elhallgatok. Snow elnök mindenképpen megkapja, amit akar, így, vagy úgy.
- Arra kényszerített, hogy - elharapja a mondat végét. Beletemetem a fejemet a pólójába. Marvel illatáról csak halvány emlékeim vannak, és ezek sem épp kellemesek. Persze, nem hibáztatom, nekem sem lehetett épp rózsa illatom a Viadal kellős közepén. Vér, izzadság, és fű elegye volt. Most azonban teljesen más: mintha magát a Nap illatát szívnám be, bár eddig fogalmam sem volt, milyen illata lehet a napnak. Viszont ilyennek képzelhettem volna el, ha egy pillanatra is elgondolkodok rajta. De nem tettem, egészen mostanáig.
- Nem tudtam megmenteni. Nem tudtam megmenteni - suttogom Marvel mellkasába. - Aspennek most miattam nincsen anyukája..
Megnyikordul az ajtó, ahogyan benyit az öcsém, holtsápadt arccal, teljesen lefagyva.